Mivel, mint tudjuk, a „holokauszt oktatása kiemelt fontosságú feladat”, és a „szemtanúk” visszaemlékezéseiből mindenkinek okulnia kell, ezért - és persze a holokauszt-emlékévre tekintettel - az alábbiakban közzétesszük az egyik „túlélő” beszámolóját. Melynek hitelességéhez semmiféle kétség sem fér, hiszen a „holokauszt túlélői” csak és kizárólag igazat mondanak. Aki pedig kételkedni merészel szavaik hitelességében, az mocskos antiszemita, gyűlöletkeltő, holokauszt-tagadó és tömeggyilkosságra készülődő gaz náci.
Teljes csönd volt a gázkamrában. A fiatal Halina Grynsztajn sógornőjének a kezét fogta, a szemébe nézett, és azon gondolkodott, vajon milyen lesz a halál.
A 200 meztelen, rémülettől reszkető zsidó asszony és lány egész éjszaka várta a gázkamrában, hogy a Ciklon B gáz kiáradjon a zuhanyrózsákból. „Tudtuk, hogy mindennek vége – elevenítette fel a borzalmakat Halina. Tudtuk, hogy soha senki sem hagyta el élve ezt a helyet.”
A 13 éves lány azzal is tisztában volt, hogy édesanyja ugyanebben a gázkamrában halt meg két hónappal korábban, a majdaneki náci haláltáborban.
Eleinte a nők dörömböltek a vastag vasajtón, mely bezáródott mögöttük. Később azonban csend lett. „Amikor a halál elkerülhetetlen, az emberek beletörődnek” – mondja Halina Birenbaum, aki ma Izraelben él. A gázkamrában „reménykedés és az elkerülhetetlen halál között őrlődve teltek a percek” – emlékezett vissza a szörnyű pillanatokra az asszony.
És végül a remény győzedelmeskedett azon az 1943-as júliusi éjszakán. A gázkamra ajtaja ugyanis hirtelen kicsapódott. „Nem volt gáz azon az éjszakán. A nácik kifogytak belőle” – mondja egyszerűen Halina Birenbaum, mintha csak arról beszélne, hogy az üzletben elfogyott a mosópor.
A nőket azonnal tehervagonokra rakták, majd a hírhedt auschwitzi koncentrációs táborba szállították őket, ahol a német nácik 1940 és 45 között 1,5 millió embert - legnagyobb részt zsidókat - gyilkoltak meg. „A gázkamrából történő menekülés Auschwitzot jelentette” – meséli a hölgy keserű iróniával.
Kék tintával bal felső karjára a 48 693-as számot tetoválták, és a raktárba küldték dolgozni, ahol az volt a feladata, hogy kiválogassa a gázkamrában megölt emberek holmiját. Ami nem volt rossz munka – közli Halina tényszerűen. Ruhát vagy ételt is ki tudott csempészni haldokló sógornője számára. „És ahogyan a régi és új ruhák, levelek, családi fényképek, gondosan becsomagolt vagy megkezdett ételek felhalmozott kupacain álltam, úgy tűnt, a németek meztelenre vetkőztették az egész világot” – idézi fel akkori érzéseit a sokat szenvedett asszony.
Halina ideiglenesen még a beszédkészségét is elveszítette. „Miféle értelme is van a világnak, amikor az ember ilyen sok élet maradványaira tapos?” – mereng a múlt borzalmain Halina Birenbaum.
Egy náci tiszt rálőtt, súlyosan megsebesült, de mégis túlélte Auschwitz kiürítését, túlélte a halálmenetet, melynek során több tízezer fogoly vesztette életét, miközben a nácik visszavonultak Németország felé.
Először a németországi Ravensbrückbe került, majd tovább vitték Neustadt-Glewe-be, ahonnan 1945. május 3-án a Vörös Hadsereg szabadította ki. De eleinte semmiféle örömöt nem érzett.
A következő nap kiment a mezőre, ahol virágok tengere fogadta. Arra gondolt, hogy ugyan még csak 15 éves, de egy teljes életet végigélt már. Túlélte a holokausztot: élve került ki a varsói gettóból, túlélte az 1943-as heroikus varsói felkelést, amit elfojtottak a nácik, majd túlélte a Majdanekbe történő deportálást is, ahol 360 ezer embert gyilkoltak meg. Élve került ki a gázkamrából, Auschwitzból, a halálmenetekből és két német koncentrációs táborból is.
A háború után visszatért Varsóba, ahol találkozott Marek nevű testvérével. Ők ketten élték túl a holokausztot a családból. Halina 1947-ben kivándorolt Izraelbe, ahol verseket írt, férjhez ment, és két gyermeket nevelt föl.
Az asszony a háború során átélt élményeit A remény hal meg utoljára című könyvében írta le, amely 1967-ben jelent meg Lengyelországban. Az angol nyelvű kiadás az USA-ban látott napvilágot 1982-ben.
1981-ben Halina Birenbaum visszament Majdanekbe, elment a gázkamrához és a barakkokhoz. Ott dobbantott a lábával, mert szerette volna hallani a saját lépteit Majdanekben, hogy „biztos legyen abban, hogy él”.
Ebben az évben ( vagyis 1995-ben) elment Lengyelországba, a németek által megszállt Lengyelország déli részén található Oswiecimben épített auschwitzi láger felszabadításának 50. évfordulója alkalmából. Amikor az asszony elmesélte történetét az Oswiecimi Dialógus Centerben (amelyet a Római Katolikus Egyház hozott létre azzal a céllal, hogy a zsidókat és a lengyeleket közelebb hozza egymáshoz), az alacsony, vidám, sötét szemű asszony ismét dobbantott a lábával.
A náci haláltáborokban meggyilkolt szüleire, nagyszüleire, bátyjára és sógornőjére gondolva Halina a következőt mondta: „Ott fenn, az űrben, biztosan hallják a lépteimet, és tudják, hogy én vagyok.” (Forrás: az Hour című lap 1995. ápr. 3-i cikke.)
Halina Birenbaum Az élet, mint remény című, 2003-ban megjelent visszaemlékezésében is elmeséli a gázkamrából (továbbá a varsói gettóból, Auschwitzból, a halálmenetekből, Ravensbrückből, stb.) történő csodálatos megmeneküléseinek történetét. Ezen kívül a zuhanyból ömlő gáz meséjének felelevenítésén túl a lángoló krematóriumi kéményekről sem feledkezik el. Íme: „Hössler, a táborparancsnok helyettese, aki velünk szemben állt magas rangú katonatisztek társaságában, mintha egy színházi előadáson lenne, úgy szemlélte a szelekció folyamatát. Kezének egy mozdulatával közelebb hívott. «Fogd be a szád! – szakította félbe könyörgésemet – mert ha nem hallgatsz el, te is mész oda«. És a krematórium kéményéből felcsapó lángok felé mutatott. «De ha csöndben maradsz, én kiszabadítalak téged és a sógornődet is.«”
Majd a kétségbevonhatatlan hitelességű visszaemlékezés egy másik helyén az alábbiakat olvassuk: “Magányosnak éreztem magam, csak magamra számíthattam, és ellenségességet tapasztaltam mindenütt. Fojtogató volt a légkör. Mindenért meg kellett küzdenem. A vonatok megállás nélkül szállították az emberek tömegeit a halálba, Birkenauba. A barakk előtti rámpán szállították le az embereket a vagonokról. A krematórium kéményei lángoltak és füstöltek, égő emberi hús szagát lehetett érezni a levegőben, sár, betegségek, kelések a testemen, melyek nem gyógyultak, rüh, tetvek, tífusz és mindenekelőtt a szelekció – mindez az én mindennapjaim részévé vált.”
A krematóriumok kéményeiből felcsapó lángokról még egy harmadik helyen is szó esik Halina Birenbaum visszaemlékezésében: „Kétszer éltem meg karácsonyt Birkenauban. Amíg a tábor egyik részén színes gyertyákat gyújtottak meg, szépen díszített karácsonyfákat állítottak, és a láger zenekara játszott, miközben mi mentünk a munkába és vissza – a tábor másik részén, ahol a krematórium kéményéből lángoszlopok emelkedtek a magasba, embereket égettek folyamatosan, és a lángok egészen az égig csaptak fel!”
Ma már a hivatalos történészek legnagyobb része sem meri állítani, hogy a krematóriumok kéményei lángoltak volna akár Auschwitzban vagy bárhol másutt, miképpen a gázkamrák mennyezetére állítólag felszerelt zuhanyrózsákból ömlő gáz meséjét is szégyellik már a holoparaziták. Ami pedig Majdaneket illeti, a hivatalos áldozati szám a háború utáni 1,5 millióról napjainkra 78 ezerre csökkent. A nürnbergi per hivatalos irataiban még azt olvassuk, hogy 1,5 millió embert öltek meg Majdanekben. (Sőt, egy lublini rögtönítélő bíróság vádirata 1,7 milliós áldozatot említ, melynek nyomán ki is végeztek hat állítólagos német őrt.) A háború utáni években – a „tudatlan”, „őrült”, „újabb népirtásra készülődő” revizionista történészek kutatási eredményeinek és bizonyítékainak hatására – szép lassan megindult a majdaneki áldozati számok csökkentésének folyamata. 2005-ben Thomas Kranz, a Majdaneki Múzeum kutatási igazgatója 78 000 főben adta meg a Majdanekben életüket vesztett foglyok számát. (Akik közül 59 ezer volt a zsidó.) De a revizionisták szerint még valójában ennél is kevesebben haltak meg a lágerben: Jürgen Graf és Carlo Mattogno 1998-ban megjelent KL Majdanek. Eine historische und technische Studie című tanulmányukban, majd a 2003-ban napvilágot látott, Majdanekről szóló könyvükben amellett érvelnek, hogy a lágerben legfeljebb 42 ezer ember veszíthette életét.
Perge Ottó
Kapcsolódó: