A Jobbikról nagyon sok rosszat mondanak, hazudnak, csúsztatnak, csak azért, hogy az egyszeri magyar médiafogyasztót megtévesszék, távol tartsák ettől a politikai erőtől.

Merthogy ki is akar egy szélsőséges, agresszív, gyűlöletkeltő és egyéb oktrojált jelzőkkel teleaggatott párt szimpatizánsa lenni? Persze, hogy senki. (Azért ma már van egy olyan tudatos réteg, amely ha meghallja a mai magyar médiában, hogy valami szélsőségesen nacionalista vagy radikális, akkor azonnal utánanéz, hogy hol lehet csatlakozni, mert az biztosan valami igaz magyar kezdeményezés lehet, amelyet igyekeznek lejáratni.) Van viszont egy érdekes jelző, amelyet nem mások ragasztanak ránk, hanem mi magunk vállaljuk azt, pedig ez is sok ember számára okoz zavart. Ráadásul a sajátjaink körében is. Ez a „nemzeti radikális” kifejezés. Mit is jelent ez valójában?

(...)

A nemzeti radikalizmusunk bátran, radikálisan választ célokat, hogy a magyarság életét, igazságát és szabadságát a legerőteljesebben szolgálja, de az ahhoz vezető út lépéseiben már van és szükséges, hogy legyen taktikai érzéke, és tudjon disztingválni öncélú és kártékony radikalizmus, illetve hatékony, megfontolt és taktikus politika között. A nemzeti radikálisnak tehát mindig észben kell tartania Jézus intelmét: „Legyetek ravaszak, mint a kígyók!” (Mt 10,16)

(...)

Egy pillanatra képzeljünk el egy normál helyzetet, amikor minden egyes párt a nemzetét és csakis a nemzetét szolgálja, minden idegszálával azon dolgozva, hogy saját fajtájának a legtöbbet adhassa. Ebben a pillanatban már azt kell mondanuk: mindenki nemzeti radikális, vagyis mindenki normális ember. Merthogy nemzeti radikális igazából azt jelenti, hogy normális ember – jelen esetben: normális magyar ember.

(...)

Mi politikai hagyományőrzők vagyunk. A hagyományon az alapvető, tradicionális, egyetemes emberi értékeket, valamint magyarként a saját népünk szellemi, lelki és kulturális gyökereit értve.

(...)

Vona Gábor teljes írását a Barikád hetilap friss számában olvashatja. Vegye a lapot, támogassa a nemzeti sajtót!