A magyar múlt tele van csodákkal. S a legtöbb ember ma értetlenül, kételkedve, sőt, magabiztos, elnéző meg- és lemosolygással áll e csodák előtt. Elszomoríthat, dühíthet bennünket ez a tény, ez a helyzet, de csodálkozni nem érdemes, változtatni pedig alig lehet rajta.
Száz esztendők óta tart az a folyamat, amely hatalmi, politikai okok miatt, vagy egyszerűen a mai Európában idegen test, a magyar nemzet lenézése, megvetése, kiközösítése céljából egyre növekvő elszántsággal szoktatja le népünket arról, hogy lássa, higgye és remélje saját csodáit.
Ezer esztendők óta tart egy másik folyamat, amely a választott nép elszánt, kíméletlen harca, törekvése a gójok, s ezek között is fokozott hangsúllyal az utolsó szakrális, az eredeti kereszténységben született nép, a magyarság ellen.
Múlt nélkül nem nemzet a közösség, még ha egy állam keretei közt él, akkor sem. Múltjából táplálkozó hit nélkül, kultúrája nélkül nem ember az ember, még ha összekötik is a biológiai létezés szükségszerű és kényszerű kötelékei. A leszoktatás fél ezred éves folyamata olyan mélyen törölte a nemzet sokaságában a teremtő lélek és a szellem közösség formáló energiáit, az önmagába, mint nemzetbe vetett hitet, az önmagáért, mint közösségért folytatott alkotó szándékot, akaratot, hogy az emberben mára nem maradt más, mint a saját, korlátolt létezésének primitív tudata. S hogy ez a tudat mekkora részét, mezőjét fogja be a körülöttünk lévő világnak, azt is csak az határozza meg, hogy e világ egyénre szabott anyagi keretei mekkora mozgásteret, kitűzhető és elérhető célokat vetítenek az egyén számára az emberöltőnyi filmszalagra.
Volt, amikor máglyán égették a könyvet, a szabad gondolatot. Volt, amikor szuronyokkal szegezték föl a vörös csillagot. Az átlag – de még a felszínesen gondolkodó ember is – körbenéz a világban, nem lát tüzeket, szuronyokat. Egzisztenciális problémákat érzékel ugyan, a politika szereplőinek harcait, a mindenkori hatalom túlkapásait is – azt hiszi – látja, ám az önnön fontosságának belétáplált kényszerképzetében, tudatában, a „választás szabadságában” ő maga is részese lesz a rendszernek, elfogadja a kereteket és szabályokat, ezzel - miközben legitimizálja a rendszert -, saját kezéből csavarja ki az egyetlen lehetséges, hatékony eszközt: az ellenállás jogát.
A többségben - a magyar nemzetbe vert kisebbrendűségi érzés, az állandó, valakiknek mindig megfelelni akaró kényszer miatt - fel sem merül az alapvető ellenállás kérdése, hisz az egyenlősdi, és a nemzetek feletti Európa, majd világhatalom ma ugyanúgy egyetlen és üdvözítő megoldásként jelenik meg a politikai és a közbeszéd szintjén, mint előtte a kommunizmus.
“A múlt bennünk él tovább, bensőnket pedig nagymértékben a génjeinkben hordott, örökölt tulajdonságok befolyásolják. A Kelet világát sohasem érti meg az, aki nem tudja, hogy ott, ellentétben a Nyugattal, régen az egyén semmi volt, keleten csak a közösségek érdeke létezett.”
J. Campbell
Ezekkel a tendenciákkal szemben vajmi kevés, reális, eséllyel és reménnyel kecsegtető megoldást, cselekvésre alkalmas mozgásteret lát maga előtt a még gondolkodásra, sorskérdések fölötti töprengésre vetemedő ember.
Volt egyszer egy zseniális gondolat, amely nemzet sorsa szempontjából a legfontosabb tényezőnek jelölte meg az édesanyákat. Második helyre azonban a tanítók, nevelők, a közgondolkodás alakítói kerültek.
És tán sosem volt igazabb a fenti tétel, mint most, a huszonegyedik század elején.
A magunk részéről szerény és alázatos munkával az utóbbi feladatban szeretnénk tenni annyit, amennyit a Magyarok Istene kötelesség gyanánt a vállunkra rakott.
A Csillagösvény és a Szent Korona legendája a jövő generáció számára készült. A gyermek számára mondja el mesés, érthető nyelven fogalmazva a magyarság, illetve Szent Koronánk valóságos történetét.
Ebben a legfogékonyabb korban kell a valóság show-k butyuta figurái helyett ezen védőoltással beoltani gyermekeink lelkét, ráhangolni a későbbi, felnőtt tudásra.
Arra a tudásra, amelyet a Magyar Történeti Határidőnaplónk és falinaptárunk hordoz, közel ezer, számtalan forrásból összegyűjtött adatával a magyar és a rokon népek bizonyossággal állítható múltjával kapcsolatban.
Hogy gyermekünk okosabb legyen, mint a telefonja, mi pedig bölcsebbek, mint a tudós akadémia.