Kína állami befektetési alapja, amely a válság ellenére bővelkedik mozgósítható pénzben, az elmúlt évben szép csendesen több mint 9,6 milliárd dollár értékben vásárolt néhány vezető amerikai cég, így a Morgan Stanley, a Bank of America és a Citigroup részvényeiből - írja David Barboza és Keith Bradsher a The New York Times-ban. Noha a legtöbb tétel kicsi volt, a China Investment Fund (CIF), a kínai kormány 300 milliárd dolláros beruházási alapja ma olyan ismert amerikai cégekben is részesedést szerzett, mint az Apple, a Coca Cola, a Johnson & Johnson, a Motorola és a Visa. A CIF a múlt hét végén hozta nyilvánosságra az Egyesült Államokban tavaly eszközölt beruházásait.

A kínai kommunizmus ilyetén előretörésének azonban az egyre nyilvánvalóbb gazdasági erősödésén túl van egy másik aspektusa is, amely az egész nyugati civilizációt is megrengetheti. Az egyik, és talán a legfontosabb, hogy aláássa azt az Amerikát, amely az utóbbi húsz évben nemcsak a történelem szerencsés fordulatai miatt vált szuperhatalommá, a világ csendőrévé, hanem e szerepét úgy katonai, mint gazdasági hadviselésével is megpróbálta fenntartani. A gazdasági hadviselésnek azonban nemcsak a Nyugaton kívüli világ, hanem Európa és különösen annak keleti fele, a szocialista diktatúrától épp csak megszabaduló államok is áldozatul estek, amelyek történelmi sorsuk miatt akkor épp védtelenek volt az USA rendkívül kifinomult „pénzügyi bombáival” szemben. Ha Amerika gyengül, és ezt a Fehér Ház is felismeri, akkor ismét előveheti a lakossága számára oly szimpatikus izolacionista irányzatot, aminek mi csak örvendhetünk, hisz így a Washington által fenntartott kelet-európai oligarchák magukra maradnak. Egyrészt az erősödő orosz sem bízik majd bennük, másrészt – és térségünk fejlődése szempontjából talán ez a legfontosabb – védtelenül maradnak országaikban élő elégedetlen lakosság jogos dühével szemben.

A kínai útnak ugyanakkor a megfeneklett európai közgondolkodásra is hatása lehet. A keleti vörös diktatúra bebizonyította, hogy a piacgazdaság és a jóléti állam, no meg a gazdasági fejlődés korántsem függ össze oly szorosan a demokráciával és a liberalizmussal, mint azt kontinensünk közírói, gondolkodói és politikusai láttatni szeretnék. Magyarán: egy diktatúra is lehet sikeres, gondolhatja az európai polgár, és ha hozzátesszük, hogy a posztkommunista államokban élő milliók számára hozott kilátástalanságot, elszegényedést a demokratikus államrend, sőt, a liberalizmus zászlaja alatt korlátozzák a szólásszabadságot és úgy általában az emberi és polgári jogokat, akkor könnyen kikövetkeztethető: a tekintélyuralmi rendszerek népszerűségének növekedése várható. Erre még az a tény is rásegíthet, hogy a világgazdasági válság miatt kínlódó európaik szeme láttára egy diktatúra képes erősödni, sőt, terjeszkedni is. Nincs már messze az idő, amikor az európai polgár felteszi magának a kérdést: „hagyjuk a politikusokat tovább szónokolni a semmiről, vagy támogassuk az erőskezű vezetőt?” A válasz pedig annak függvényében változik, hogy kinek milyen erőfeszítésébe kerül a mindennapi kenyeret az asztalra tenni. 

Ugyanakkor a globalista egyenrangúsítás Kínát is elérheti, ám a legnagyobb és legismertebb amerikai cégekben részesedésre való törekvés miatt egyelőre nem valószínű, hogy az amerikanizálódást felváltja egyfajta „kínaizálódás”. Azaz: Kína mintha megelégedne azzal, hogy szép csendben növeli vagyonát, és nem próbálja a maga képére formálni a kommunista tőkével általa meghódított világrészeket, ha meg igen – lásd a dalai láma fogadásával szembeni kínai tiltakozásokat és diplomáciai nyomásgyakorlásokat-, akkor sem teszi azt oly szélsőséges formában, mint az Egyesült Államok tette ezt, legfőképp az utóbbi tíz évben.

A fentebb említett, elviekben bekövetkező amerikai kihátrálással – melynek tényszerűségét Obama Moszkvával szembeni meghátrálása, a Kremlnek tett gesztusai alátámasztani látszanak – Európa keleti fele „üres piaccá” válik nemcsak az oroszok, hanem Kína számára is. Az, hogy a birodalmi álmairól soha le nem mondó Oroszország és a gazdasági gyarmatosítás útjára lépő Kína között milyen konfliktusok törnek, törhetnek majd ki, még a jövő titka. Egy viszont már most biztosnak látszik: Magyarországnak, akárcsak a térségünk többi államának, újra kell gondolnia a Kelethez fűződő viszonyát. Lehetőleg még azelőtt, hogy a fentebb vázolt konfliktus – mely egyelőre csak elviekben jöhet létre – hazánkat is eléri.

(Glóbusz nyomán Geyer, Kuruc.info)