A sorozat korábbi cikkei:
- Líbiában jártam a forradalom alatt" - olvasónk cáfolja az "összeesküvés-elméleteket
- Líbiában jártam a forradalom alatt - második rész
- Líbiában jártam a forradalom alatt - harmadik rész

Az előző részt Apollónia romjai között fejeztem be, amikor odalépett hozzám egy ötven év körüli férfi, akit először pásztornak néztem, de folyékonyan beszélt angolul, majd rövid beszélgetés után meghívott a házába.

A Kaddafi-rezsim lerombolt Forradalmi Irodája Sáhátban

Az újdonsült vendéglátóm, Latif körbevezetett az antik görög romok között, ahol sok érdekes lelet feküdt a talaj felszínén, el sem tudtam képzelni, mit rejthet itt még a Föld mélye... Elmesélte, hogy az egyik ismerőse aranykincset talált a tenger fenekén valami detektor, vagy szonár segítségével, ugyanis a lelőhelyek nagy részét még nem tárták fel, így nem ritka, hogy a helyi emberek kincsek után kutatnak az ókori város környékén. Hamarosan odajött néhány rendőr, akik még a Kaddafi-időszak egyenruháját viselték és az iránt érdeklődtek, hogy honnan jöttem és mit csinálok az országukban. Csodálkoztam, hogy megjelentek, ugyanis Tobrukban egyetlen korábbi rendőrt sem láttam szolgálatban, kizárólag a lázadók tartották fenn a rendet, ám Latif - miután a tudtukra adta, hogy én az ő vendége vagyok és elkészítettünk pár közös fényképet is - elmagyarázta nekem, hogy itt a rendőrség átállt a forradalom oldalára, így továbbra is végzik a feladatukat, pusztán a zászlót cserélték ki a rendőrség épületén. Emlékeztem rá, hogy Tobrukban viszont a nép közé lőttek a rendőrök, így a forradalmárok szétkergették a testületet, ezért nem láttam ott egyetlen egyenruhást sem.

Latif egy kis házat bérelt a feleségével úgy tizenöt kilométerre a romoktól, a csodálatos Zöld-hegységben, ahol Líbiában egyedülálló módon természetes növényzet nő, ugyanis az ország többi részét sivatag borítja. Este még elmondta, hogy korábban évekig Amszterdamban élt, ott tanult meg jól angolul. A diplomás, világlátott, művelt férfi mélyen hívő muszlim volt és kicsit babonás is, ezért figyelmeztetett a környék ókori barlanglakásaiban élő dzsinnek jelentette veszélyre, ami miatt ő még soha nem tette be oda a lábát, ám szerinte nem biztos, hogy rám is ártalmasak a szellemek, hiszen én idegen vagyok a számukra. Sokáig beszélgettünk még erről a vidékről, így sikerült megtudnom egy történelmi vonatkozású legendát is, miszerint az itt élő el-Hászi törzs ősei között számos, az észak-afrikai partvidéken az ókorban letelepedett görög telepes is található, emiatt sokan közülük kék szeműek és egyéb, az európaiakra emlékeztető vonásokkal is bírnak, valamint az el-Hászik a gyors észjárásukról is híressé váltak a nagy génkeveredés következtében. Latif tényként közölte azt is, hogy Kaddafi zsidó származású, ezt egyébként másoktól is hallottam már Kelet-Líbiában és a magyar média is írt erről, miszerint egy izraeli tévécsatornán egy ott élő zsidó nő azt nyilatkozta, hogy ő Kaddafi másodfokú unokatestvére, ugyanis állítása szerint a líbiai vezető anyai ágon részben egy zsidó családból származik, ami elképzelhető, hiszen a születése idején élt zsidó közösség az országban.

Aznap este épp a hivatalos, Kaddafiék irányítása alatt álló tripoli adót néztük, ami rendszeresen tudósított a rezsimpárti tüntetésekről az ezredes uralma alatt álló Nyugat-Líbiából, ahol az emberek azt skandálták, hogy Allah, Moammer, Líbia, vagyis Isten, Kaddafi és Líbia, így, ebben a fontossági sorrendben, ami azért sokatmondó. Azt persze nem tudom, hogy mennyire voltak őszinték ezek a megnyilvánulások, vagy esetleg állami kényszer hatására vonultak az utcára az emberek, mert Kelet-Líbiában, ahol jártam alig találkoztam Kaddafi-szimpatizánsokkal. Az is elhangzott a tripoli adón, - a vendéglátóm fordította nekem arabról angolra - hogy a kelet-líbiai Tobrukot elfoglalta a szomszéd város Kaddafihoz hű lakossága, és ott újra az ezredes zöld zászlója leng. Én pár nappal azelőtt jártam ott, és a hír elhangzása után nem sokkal vissza is tértem Tobrukba, és persze az egészből egy szó sem volt igaz, még csak összecsapások sem voltak a város körül akkoriban! Hogy miért állította mégis ezt a "hiteles" líbiai tévé? Hát azért, mert így akarták elhitetni a Kaddafi által ellenőrzött nyugati területek lakosságával, hogy a vezérük még mindig erős! A nyugat-líbiai emberek pedig nehezen ellenőrizhették az állítás valóságtartalmát, mert akkoriban lehetetlen volt átkelni nyugatról keletre, vagy fordítva, ugyanis az utakat blokkolta a front, a repterek le voltak zárva, sok nyugati rekedt az ország keleti felében, és fordítva, akik csak augusztus végén térhettek haza! Az internet az egész országban le volt blokkolva, néhány bengázi net kávézót leszámítva, ahol azt hiszem, műholdkapcsolatot építettek ki. A mobilhálózat - keleten legalábbis - működött, ezen kívül a nyugaton rekedt lakosság még a külföldi csatornákról, elsősorban az al-Dzsazíráról és az al-Arabíjáról juthatott hiteles információkhoz. Láttam még, amikor a Kaddafi-tévé bemutatott néhány Závijában elfogott lázadót. Nyilvánvalóan látszottak az arcukon a kínzások nyomai, és a vendéglátóm fordította, hogy azt mondatták velük, hogy részegen mentek a mecsetbe. Szemmel láthatóan beszélni is alig tudtak, úgy össze voltak verve! Nem tudom, mit remélt Kaddafi ettől a propagandától, de elég naiv kellett, hogy legyen, aki elhitte amit a szerencsétlen srácok szájába adtak!

Gyerekek játszanak egy, a hadseregtől zsákmányolt páncéljármű tetején Sáhátban

Másnap Latif a rozoga, öreg autójával felvitt az onnan úgy öt kilométernyire fekvő Sáhát városkába, az ókori görögök által épített, majd a rómaiak által is használt Cyren város romjaihoz, ami egy korábbi líbiai közigazgatási egység, Cyrenaica névadója is egyben. Bár hivatalosan már vagy ötven éve nem használják ezt az elnevezést, ám a köznyelvben sokszor még most is így, vagy a város arab nevén Barkaként emlegetik Líbia keleti felét. Amikor beértünk Sáhátba és megláttuk az első páncélozott harcjárművet, Latif a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak képeket a lázadókról, vagy a harcok nyomairól, mert bajba kerülhetek. Persze neki azt mondtam, hogy turista vagyok, ami igaz is volt, és ő abból indult ki, hogy a legtöbb utazót úgysem érdeklik az efféle események, meg persze bizonytalannak érezhette még az új, mindössze két hete fennálló rendet és nem akart komplikációkat. Nemsokára elhajtottunk egy kiégett és feldúlt katonai bázis mellett és amikor a sarkon feltűnt a Kaddafi-rezsim lerombolt Forradalmi Irodája és az autó ablakából le akartam fényképezni, direkt gyorsított "sietségre" hivatkozva, hogy ne tudjam lencsevégre kapni az egykori épületet.

A sáháti katonai bázis kapuját ledöntötték az ostromlók

Az antik város romjai sokkal nagyobb területre terjedtek ki, mint Apollónia, ami szintén nem volt messzebb úgy tíz-húsz kilométernél, ám most kicsit távolabb voltunk a tengerparttól és vagy hatszáz méterrel magasabban, ugyanis mind az ókori Cyren, mind pedig a modern Sáhát városa a Zöld-hegység egyik fennsíkjának a tetejére épült. A jegyszedő bódé üresen, nyitva tátongott és az emberem el is vitte magával "emlékbe" a régi, még a Kaddafi-rezsim pecsétjével ellátott látogatónyilvántartó könyvet. Korábban a turisták kizárólag csoportosan jöhettek Líbiába és csak kísérővel utazhattak, így nem alakult ki tömeges turizmus az országban, a forradalom kezdete óta azonban még ez a kevés látogató is elmaradt, így csak mi egyedül sétálgattunk a hatalmas romterületen. A falak, oszlopok és szobrok között látszott az a keskeny nyomtávú sín, amit még az olasz gyarmatosítók fektettek le a műkincsek elszállítása - gyakorlatilag ellopása - végett. ( Líbia 1911-től 1943-ig állt olasz fennhatóság alatt. ) Latif is amatőr kincskereső volt, állandóan a földet nézte és talált is egy oxidálódott, feltehetően ókori pénzérmét, amit szerinte úgy száz euróért tud majd értékesíteni. Hiába, komoly feltárásra még itt sem került sor, így a romváros ideális terepet kínált az illegális kincsvadászok számára.

Lázadó katona, aki körbekísért az elfoglalt sáháti laktanyában

Elszívtunk még egy vízipipát is, amiről Latif azt állította, hogy még csak pár éve terjedt el Líbiában, és itt közel sem szívják annyian, mint a keleti szomszéd Egyiptomban. A város szélén a romok mellett álltak az olaszok régi házai is tető nélkül, romosan. Nemsokára találkoztunk Latif ismerőseivel és egyikük, egy szintén ötvenes, művelt, angolul jól beszélő férfi elmesélte, hogy az utolsó repülővel jött át a több, mint ezer kilométerre fekvő fővárosból, Tripoliból, ahol él és a forradalom kitörése után már nem tudott hazautazni, mert az összes légi járatot törölték és a szárazföldi utat is blokkolta a front, így itt ragadt keleten és most arra vár, hogy normalizálódjon a helyzet az országban és végre hazatérhessen. Korábban Csádban volt líbiai nagykövet és fiatalabb korábban a Szaharát átszelve még szárazföldön is elutazott Tripoliból a szolgálati helyére, N'Djamenába. Miközben hazafelé tartottunk Latif házához a vendéglátóm felvetette, hogy másnap utazzunk el együtt a Tobruktól háromszáz, ide pedig vagy hatszáz kilométerre fekvő Dzsagbúb oázisba, ami egy mágikus hely, ott született ugyanis Líbia korábbi királya, Idrissz és ez volt az ő népszerű vallási és politikai mozgalmának, a Szenusszi rendnek is a központja. A délután és a másnap azonban sokkal kalandosabban alakult, mint ahogy azt elterveztük.

Kormos RPG gránát a sáháti bázison

Történt ugyanis, hogy Latif délután gyengélkedni kezdett és ledőlt pihenni, mire én közöltem, hogy akkor kimegyek a városba nézelődni, elvégre is nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy egy házban üljek. Ő ennek nem örült, mert elvárta volna, hogy a vendégeként azt csináljam, amit ő mond nekem, márpedig ő azt szerette volna, ha tévét nézek amíg ő alszik és majd este kimegyünk valahova együtt. Ez is egy érdekes kulturális különbség, ugyanis az arabok sokkal nagylelkűbb vendéglátók az európaiaknál, de szeretik megmondani, hogy mit csinálhatsz, sokszor egész idegesítően direkt utasítások formájában, pl.: "ezt fotózd le, ezt nézd meg és ne azt, ide menjél, azt csináld", stb., ugyanis az ő elvük az, hogy jobban ismerik a hazájukat, mint egy külföldi, tehát jobban tudják, hogy mi ott az érdekes. Ez nekem, a nagyobb mozgástérhez szokott európainak fura, sőt sokszor bosszantó is volt, mert gyakran előfordult, hogy engem más érdekelt, mint amit ők mutattak, a vendéglátóim pedig sokszor nem hagytak nekem elég döntési szabadságot, persze mindezt tényleg segítő szándékkal tették, de hát akkor is idegesítőnek tartottam a dolgot.

Szétrombolt, felgyújtott gépágyú csöve fekszik a földön a kiégett sáháti táborban

Szóval a jóakaróm minden marasztalása ellenére visszatértem Sáhátba, a volt csádi követ úgyis arra ment, hát elvitt kocsival. A tobruki tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy a lázadók barátságosan fogadják az európaiakat, így a "szabadságomat" kihasználva lefényképeztem a szétrombolt Forradalmi Irodát, amit Latif nem engedett meg korábban és éppen a feldúlt és kifosztott katonai támaszpont lerombolt kerítése mellett gyalogoltam, amikor megállt mellettem egy Mercedes, benne egy középkorú, kalasnyikovos fickóval, aki elkezdett kérdezgetni, hogy mit csinálok ott, sőt be is szállított az autójába. Mivel mindenképpen meg akartam nézni a bázist, és úgy gondoltam, hogy egy turistának úgysem mutatnák meg, ezért elkövettem azt a hibát, - ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt egy ilyen helyzetben - hogy megint újságírónak adtam ki magamat. A trükk hatásosnak bizonyult, ugyanis az újdonsült gépfegyveres barátom rögtön körbevezetett a lerombolt laktanyában, aminek egy kiégett autó felhasználásával épített barikád zárta el a bejáratát, előtte pedig egy páncélozott harcjármű állt, ha jól tudom BMP típusú szovjet lánctalpas volt, kicsi löveggel a tornyán. Gyerekek játszottak rajta, az ajtaja nyitva állt és szemmel láthatóan teljesen üzemképes volt, a műszerek is épnek tűntek a belsejében. Láttam belőle még néhányat a városban, több kereszteződésben is állt ilyen, egyszer pedig szembe jött egy az utcán.

A sáháti bázis kiégett egyik épülete egy gépágyú roncsával

A bázis úgy fél négyzetkilométer alapterületű volt, kiégett betonépületekkel, közöttük pedig felgyújtott autók és buszok korommal borított "csontvázai" árválkodtak a pár nappal azelőtti ostrom jeleiként. Több városlakó is ott lézengett az egykori táborban, ki-be járkáltak a feldúlt épületekbe és a kifosztott raktárak előtt fekvő fegyveralkatrészeket nézegették, ami nem volt éppen teljesen veszélytelen tevékenység, ugyanis még fel nem robbant RPG gránát is feküdt ott a földön! A használható fegyvereket és lőszereket egyébként már elszállították onnan, maradt viszont egy csomó gépágyúheveder és fából készült állványok, amin két héttel azelőtt még a gépkarabélyokat tartották, de annak sem kellett sokáig keresgélnie, aki fel nem robbant lőszerrel akarta gyarapítani a gyűjteményét, az emberem is bezsebelt néhányat, pont jók voltak a Kalasnyikovjába. Egyébként Tobrukban is több fiatal srácnál láttam éleslőszert, sőt gyakran még géppisztolyt is. A terepjárók platójára szerelt kétcsövű gépágyúk roncsai szintén ott rozsdásodtak az udvaron, a lövegek csövei pedig a földre hajítva hevertek. Az épületek belsejében is dúlás és gyújtogatás nyomai látszottak, az ablakok kitörve, minden a földön hevert, köztük a katonák személyes tárgyai, ruhák, szétszóródott kártyalapok és iratok a padlón szerteszét, az egyik raktár előtt találtam is néhány katonai rangjelzést és más jelvényeket, ezeket el is hoztam emlékbe. A vezetőm még azt is megmutatta, hogyan lőttek ki az ablakon az objektum védői, majd miután körbefotóztam a bázist, az újdonsült ismerősöm beültetett a Mercijébe és elindult velem a helyi medzslisz, azaz a várost irányító tanács felé.

Őszintén szólva ez nem töltött el valami nagy lelkesedéssel, ugyanis féltem, hogy ott majd elkérik a sajtóigazolványomat, amivel persze nem rendelkeztem, így próbáltam lebeszélni az "idegenvezetőmet" a dologról, ám pár perc múlva már be is fordultunk egy nagy, többszintes épület udvarára, ahol terepjárók és fegyveres lázadók álltak. Ezután már nem volt más választásom, mint jó képet vágni a dologhoz és továbbjátszani az újságírót. Ahogy megérkeztünk, rögtön elkérték az útlevelemet és az udvaron álló fegyveresek szerencsére elfogadták a magyarázatomat, hogy azért nincsen újságíró igazolványom, mert szabadúszó vagyok. Felkísértek az emeletre, hogy a medzslisz vezetője beszélhessen velem, ám ő nem volt a helyén és mivel az érkezése csak egy órával később volt várható, így a fegyveres, aki korábban végigvezetett a feldúlt laktanyán kivitt egy vízipipázóba. Elég ideges voltam, nehogy még a végén rám verjék, hogy kém vagyok, így kimentem a vécére és ott a nadrágom belsejébe varrt cipzáras zsebbe rejtettem az összes olyan memóriakártyámat, amit nem akartam, hogy megnézzenek a medzslisz tagjai. Ugyanis - amióta beléptem Líbiába - cserélgettem a kártyákat a gépemben, így volt egy "tiszta" memóriaegységem, amin kizárólag fegyver- és lázadómentes képek voltak, amit akár egy átlagos turista is készíthetett volna, valamint a feldúlt tábort is egy külön kártyára fotóztam, ám ez utóbbit persze nem rejtettem el, hiszen a kísérőm úgyis látta, amikor fényképeztem a táborban. Ez a módszer persze nem nyújtott száz százalékos biztonságot, hiszen egy alapos ruházatátvizsgálás során felfedezhették volna a belső zsebemet, ám ennél jobb akkor nem jutott az eszembe, a lehetőségeim pedig amúgy is korlátozottak voltak, ugyanis a fegyveres lázadó mindenhová elkísért ahová mentem, leszámítva persze a mellékhelyiséget, ahol a kártyákat elrejtettem a zsebben.

A kísérőm bemutatja, hogyan harcoltak a bázis védői Sáhátban

Hamarosan visszatértünk a medzslisz épületébe, ahol a vezető az emeleti irodájában fogadott. Szerencsére nem kérte el az irataimat, hanem barátságosan üdvözölt, majd leültetett és mesélni kezdett a forradalomról. Sáhát közel esik al-Baida városához, ahol az elsők között győzedelmeskedett a forradalom, ugyanis a hatóságok is a nép mellé álltak, itt Sáhátban viszont a felkelők megostromolták a laktanyát, ahol nem sokkal korábban jártam. Elmondta, hogy a forradalom első napjaiban pár gép érkezett a közeli reptérre, majd az utasaikat buszokkal szállították a laktanyába és az emberek akkor még nem tudták biztosan, csak sejtették, hogy erősítés érkezett a városban állomásozó katonai egységnek. Amikor Sáhátot is elérte a forradalom az emberek vadászfegyverekkel, sokan pedig teljesen fegyvertelenül a laktanya elé vonultak és követelték, hogy a katonák álljanak át a felkelőkhöz, ám a rezsim hadseregének néhány tagja a nép közé lőtt. A felkelők több helyen is áttörték a kerítést - ennek a nyomait láttam is - és benyomultak a táborba, majd elfoglalták azt, a katonák legnagyobb része ugyanis megtagadta a tűzparancsot, sőt, többen át is álltak a forradalom oldalára, így a fegyverraktárakból a lázadók is hozzájutottak a hadsereg készleteihez, ami nagyban hozzájárult a laktanya elfoglalásához. A medzslisz vezetője szerint a városban nem volt túl sok áldozat, bár volt köztük néhány gyerek is, akiket eltévedt golyó talált el a saját lakásukban.

A katonai bázis bevétele után a lázadók elfogtak néhány fekete-afrikai zsoldost is, róluk képeket is mutatott a számítógépén a vezető. A fotókon mintegy tíz-tizenöt arc volt látható, állítólag a többség Csádból, néhányan pedig Ghánából érkeztek Kaddafi hívó szavára és a magas zsold reményében, állítólag őket a letartóztatásuk után először egy mecsetben rejtették el a népharag elől, majd mentőautóban csempészték ki a városba, ahonnan a bengázi börtönbe kerültek és akkor is ott várták a tárgyalásukat és a vezető szerint különféle nemzetközi emberjogi szervezetek is felvették már velük a kapcsolatot. Azt is elmondta, hogy a zsoldosok megölték azokat a líbiai katonákat is, akik megtagadták, hogy a saját népük közé lőjenek, még egy líbiai tábornokot is "kivégeztek" így a fekete harcosok itt, a sáháti laktanyában. A medzslisz vezetője szerint akár több százan is lehettek a zsoldosok, ám a többségüknek valószínűleg sikerült kereket oldania. Az elfogott líbiai katonákat egyébként lefegyverezték és szabadon engedték, ők hazatérhettek a családjukhoz, csak azokat tartották fogva, akik nem tudtak arabul, tehát biztosan idegen zsoldosok voltak, ugyanis Líbiában is élnek arabizált feketék, akiknek a felmenői évszázadokkal ezelőtt érkezett a vidékre, ők líbiai állampolgárok, arabul beszélnek, így őket is elengedték, csak a külföldről behívott harcosokat vetették börtönbe.

A beszélgetés után a medzslisz barátságos vezetője még azt is felajánlotta, hogy a saját autójával visz vissza a szállásomra, ami úgy öt kilométerre volt onnan. Pár perc alatt le is értünk a fennsíkról Manszórába, ahol Latif, a vendéglátóm lakott, ám még mielőtt a házhoz értünk volna elköszöntem a "sofőrömtől", mert nem akartam pontosan megmutatni neki, hol szálltam meg, nehogy később meggondolják magukat és visszajöjjenek ellenőrizni, így előbb kiszálltam a kocsiból. Már sötét volt és egy kicsit elkeveredtem, nem találtam meg a házat a tenger közelében futó betonút mellett. Senkit sem láttam, akitől útbaigazítást kérhettem volna, így elindultam abba az irányba, amerre Latif otthonát sejtettem és pár perc elteltével két autó fényszóróját láttam közeledni, hát gyorsan intettem nekik. Ahogy már írtam, Líbiában extrém könnyű stoppolni, nagyon barátságosak az emberek, ezért nem is lepődtem meg, amikor mindkettő lefékezett mellettem. Beszálltam az elsőbe, ám a másik autó vezetője is odajött, amit nem is tartottam rendkívülinek ismerve az arab emberek közvetlenségét és kíváncsi természetét, így megköszöntem a segítőkészségét és mondtam neki, hogy az első kocsival fogok utazni, ám ő nem tágított és elkezdett valamit magyarázni a sofőrömnek, aki megkért, hogy üljek át a másik autóba. Először nem értettem a dolgot, ám ők közölték, hogy a másik sofőr egy lázadó katona, aki be akar vinni a medzsliszre, hogy kihallgassanak. Addigra már nagyon fáradt voltam és örültem neki, hogy nem buktam le az újságírós mesével, így tiltakozni kezdtem, a párszavas arab tudásommal magyaráztam nekik, hogy most jöttem a sáháti medzsliszről, hívják fel őket és kérdezzék meg tőlük nyugodtan, fölösleges lenne oda visszavinniük, ám a katona nem tágított és beültetett az autójába. Ekkor már nagyon ideges voltam és miután elindultunk elé tartottam a mobilomat Latif számával, hogy hívja fel, ő a szállásadóm, majd ő elmagyarázza, hogy ki vagyok. Mivel roamingolni nem tudtam, így a srác a saját telefonjáról hívta Latifot, aki valószínűleg elmondta neki, hogy hol lakik, ugyanis nemsokára megálltunk a háza előtt. Ekkor már azt hittem, hogy a lázadó meggondolta magát, elenged és vége az egésznek, ám tévedtem, ugyanis ezután jött még csak a java!

Beléptem a szobába, ami nem abban az épületben volt, amit Latif bérelt, hanem az ingatlan tulajdonosának a házában, ami a telek legelején állt, a lázadó srác pedig követett. Arab szokás szerint mindenki mosolyogva üdvözölte a másikat, leültettek minket és a házigazdák barátságos hangvételű beszélgetésbe kezdtek a katonával, aki pár perc múlva a legnagyobb megkönnyebbülésemre elköszönt és kiment a házból. Ekkor Latif a hangjában alig leplezett haraggal fordult hozzám, nem örült neki, hogy a nyakára hoztam a lázadókat, ami az ingatag helyzetben teljesen érthető is volt, az érvei között természetesen előkerült az is, hogy "megmondtam, hogy ne menj ki egyedül a városba", és hogy "én külföldiként az országukban vak vagyok, hiába látok, ezért követnem kell a vendéglátóm instrukcióit", sőt dühében még azzal is meggyanúsított, hogy biztosan Izraelből jöttem. Ez a legtöbb arab országban súlyos vádnak számít, ezért rögtön felajánlottam, hogy - magamat tisztázandó - megmutatom neki az útlevelemet, ám erre nem volt kíváncsi, azzal hárítva el a védekezésemet, hogy egy izraeli kémnek úgyis hamis okmányai vannak. A bajt tetézendő hamarosan visszatért a lázadó katona is, aki idehozott, majd Latif és a ház tulajdonosa közölték velem, hogy abban egyeztek meg vele, hogy ha aznap este fáradt vagyok, akkor várunk másnap reggelig és csak akkor visz fel a medzsliszhez, de nem egyedül, hanem még Latifot, a vendéglátómat is várják ott velem együtt.

Kiégett busz a sáháti bázison

Lementünk Latiffal a házába, ami a telek alsó végén volt és ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy neki is azt mondjam, hogy újságíró vagyok, ugyanis úgy tudtam, hogy másnap együtt lesz jelenésünk annál a medzslisznél, ahol ezt a mesét adtam elő aznap délután, tehát ne mondjanak ketten kétfélét, mert a végén még az sül ki belőle, hogy sem zsurnaliszta, sem pedig turista, hanem kém vagyok, ami nem tűnt vonzó alternatívának, így "bevallottam" neki, hogy addig hazudtam, mert nem turista, hanem valójában újságíró vagyok, csak nem mertem megmondani, mert ezzel gyanúsnak tűnhettem volna. Ő elfogadta a magyarázatot, bár azért felment benne a pumpa, ami a helyzet ismeretében teljesen érthető is volt. Belegondoltam, hogy milyen abszurd az egész szituáció: azt hazudtam, hogy korábban hazudtam, pedig pont fordítva volt, és akkor hazudtam, amikor azt állítottam, hogy akkor az igazat mondom és akkor mondtam az igazat, amiről később azt állítottam, hogy hazugság volt! Pont olyan nyakatekert és egy átlagember számára teljesen szürreálisnak tűnő jelenet volt, mint az, hogy egy polgárháborús országban felbukkan egy turista... A katona, aki letartóztatott, egyébként állandóan hívogatta a vendéglátómat, körülbelül kétpercenként csöngött szegény Latif telefonja és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért van szükség ennyi hívásra azt a választ kaptam, hogy nekik mások a szokásaik.

Ekkor Latif már higgadtabb hangnemben beszélt velem és azt is elmondta, hogy nem a sáháti medzsliszhez megyünk, ahol délután jártam, hanem a közeli nagyvárosba, al-Baidába és szerinte nincs ok aggodalomra, mert a katona, aki elfogott ugyanahhoz a törzshöz tartozik, mint a ház tulajdonosa és az itteni szokások tiltják, hogy a törzs egy másik tagja az ő vendégét bántsa. Ez biztatóan hangzott, bár a korábbi tapasztalataim alapján tudtam, hogy az arab világban a legtöbbször enyhítik a dolgok élét amikor beszélnek róluk, így akkor is azt mondanák, hogy semmi probléma sincsen, ha éppen kivégezni vinnének, szóval azért még így sem lettem teljesen nyugodt. És jó nagy bajba kevertem szegény Latifot is, pedig annyit segített nekem! Az egész annyira stresszes volt, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy az éjszaka megszököm, de erről hamarosan letettem egy közelről hangzó lövés hallatán, amiről a vendéglátóm azt állította, hogy a lázadó srác lőtt a levegőbe, hogy a tudtomra adja, hogy figyel és ha most elmegyek, az szerinte annak a jele, hogy izraeli vagyok. Nem tudom, honnan jutottak erre a szerintem nem túl logikus következtetésre, de két helyen is hallottam a lázadóktól, hogy - ezt már korábban is írtam - izraelieket fogtak el Kelet-Líbiában, bár ezt később senki sem erősítette meg a zsidó államban.

A katona már korán reggel felébresztett minket a kopogásával. Amikor Latif ajtót nyitott neki, ott állt a srác nagykabátba burkolózva, kialvatlan szemekkel, egy Kalasnyikovval a kezében és lerítt róla, hogy a ház előtt töltötte az éjszakát a szabadban, pedig március közepén még elég hideg van éjjel a Földközi-tenger déli partvidékén. Eszembe jutott, hogy ezen a téren is mekkora különbség van a líbiai és az európai gondolkodásmód között: míg itt Magyarországon, ha valakit letartóztatnak, azt beviszik a rendőrségre és fel sem merülhet, hogy egy éjszakát "házi őrizetben" töltsön pusztán azért, mert fáradt és pihenni szeretne, Líbiában pedig a katona, aki elfogott hajlandó volt kint éjszakázni a hidegben azért, hogy a törzse egyik tagjának a vendége otthon aludhasson éjszaka! Érdekes, hogy nálunk a média szinte sose mutatja be az arab embereknek ezt a nyugatiaknál sokkal emberségesebb oldalát, ami még egy ilyen szituációban is előjött!

Kiégett busz belseje a sáháti laktanyában

Mindhárman beültünk Latif kocsijába és elindultunk a Sáháttól úgy tíz kilométernyi távolságra nyugatra fekvő al-Baidába a települést irányító tanácshoz, a medzsliszhez. Ez a környéken a legnagyobb, Líbiában pedig a negyedik legnagyobb város a maga kétszázötvenezres lakosságával. Az ókor óta lakott hely, a neve arabul "fehéret" jelent, ami az Idrissz király-féle Szenusszi rendnek nevezett vallási és politikai mozgalom által itt alapított vallási iskola, azaz závia színére utal. Az országot a '69-es Kaddafi-puccsig irányító rend életében olyan jelentős szerepet játszott ez a város, hogy sokáig az ország kvázi politikai központjaként is működött, persze még az ezredes uralma előtti időkben. Útközben a fiatal katona, aki előző nap letartóztatott először barátságos beszélgetésbe kezdett velem és megkérdezte, hogy meghívnám-e magamhoz, ha Európába látogatna, ám nem volt elégedett a válaszommal, ugyanis szerinte nem mondtam ki elég meggyőzően, hogy igen, ami abból eredt, hogy enyhe kifejezéssel élve is egy kicsit nehezteltem rá az egész miatt. Pár perc múlva azonban fontoskodni kezdett a srác és kitalálta, hogy az előző nap már órák óta követett, mielőtt még elfogott volna, ám amikor megkértem, hogy akkor mondja el merre jártam, azt a választ adta, hogy az titkos információ. Na persze. Arról nem is beszélve, hogy mielőtt találkoztam vele előző este a sáháti medzslisz vezetőjével voltam az ő autójában, előtte pedig a tanács épületében, hát miért nem jött oda és kérdezte meg a saját kollégáit rólam, ha tényleg megfigyelt? Teljesen nyilvánvaló, hogy csak egy fontoskodó hazugságról volt szó. Amikor felvetettem, hogy elsősorban azért nem szeretném, ha hosszabb ideig ott tartanának, mert, ha Kaddafi visszafoglalja Kelet-Líbiát, akkor az ő fogságába esnék, azt válaszolta, hogy az teljességgel lehetetlen, Moammer ide már többé nem térhet vissza. A későbbi fejlemények ismeretében ez naivságnak tűnik, mert az ezredes csapatai két nappal később már a lázadók fővárosa, Bengázi külvárosait ostromolták és csak a NATO légicsapásai állították meg az előrenyomulását.

Baidában először a lázadók katonai parancsnokságán tettük tiszteletünket. Felkísértek egy emeleti irodába, ahol a "nagyfőnök", egy ősz szakállú, ötven év körüli, magas férfi mosolyogva köszöntött, majd hellyel kínált. Az egész kihallgatás barátságos hangulatban folyt, nem volt olyan hivatalos jellege, mint nálunk, Európában és nem is beszéltek hozzám olyan hatalmaskodó stílusban, mint mondjuk a Guinea-i katonák Conakryban, vagy a togói rendőrök Loméban, amikor ott kerültem hasonló szituációba pár évvel ezelőtt. A főnök közepesen tudott angolul, de pár mondatot még oroszul is beszélgettünk, ugyanis a Szovjetunióban járt iskolába még sok évvel ezelőtt. A szokásos kérdések után elkérték a fényképezőgépemet, hogy megnézzék, milyen fotókat készítettem, még tiszta szerencse, hogy indulás előtt Latifnál kimentem a vécébe és megint elrejtettem a "piszkos" kártyákat a belső zsebembe és csak a barátságos képeket tartalmazó "tiszta" memóriakártyát tettem be a gépbe. A helyi erők persze nem ismerték még annyira a digitális gépek működését, hogy gyanút fogtak volna, itt a legtöbben csak mobiltelefonnal fotóznak még, így ezzel a trükkel elkerültem a kockázatát, hogy esetleg kitöröltetnek velem néhány képet, vagy elveszik a kártyámat, ami nem egy utazótársammal is megtörtént már harmadik világbeli országokban.

A következő állomás a baidai medzslisz volt, itt vagy egy órát kellett várnom, amíg a vezető, doktor Dzsámáá megérkezett. Ezalatt a lázadó katonák felkínálták a saját matracukat és ételt is hoztak nekem. Amikor a várakozást elunva türelmetlenül kérdezgetni kezdtem, hogy mikor mehetek már el, mosolyogva nyugtattak meg, hogy nemsokára érkezik majd a vezetőjük és azután szabad vagyok. Inkább vendégként kezeltek, mint letartóztatottként. A vezető érkezése után felmentünk az irodájába, majd a doktor jó angolsággal megkérdezte, hogy mit csinálok az országban. Neki is az újságírós mesét adtam elő, mert már mindenkinek azt mondtam aznap és szerencsére ő is elfogadta, hogy a szabadúszóknak nincsen sajtóigazolványuk. Az útlevelemben levő egyiptomi pecsétből megállapította, hogy mikor érkeztem az országba és ezzel az adminisztrációs részt le is zártuk. Ahogy pár nappal azelőtt egy dernai igazoltatásnál, itt is előkerült, hogy erre azért van szükség, mert nemrég fogtak el a lázadók két izraeli kémet Kelet-Líbiában, akik azóta a bengázi börtönben vannak. Dernában persze más volt a sztori, ott egy izraeli újságíróról volt szó, akit visszatoloncoltak Egyiptomba. Nem tudom, hogy mi igaz ebből, de - ahogy már írtam - később Izraelben is rákérdeztem erre, ám ott egyik esetről sem hallottak. Ezután doktor Dzsámáá elkérte a mobilszámomat, majd megpróbált megcsörgetni, de sikertelenül, hiszen magyar SIM-kártyával nem lehet roamingolni Líbiában, ezért megkért, hogy menjek le az egyik emberével és vegyek egy líbiai kártyát, hogy tudják velem tartani a kapcsolatot, hiszen a háborús szituáció miatt bármi bajom történhet és ők felelősnek érzik magukat a biztonságomért. Mondtam neki, hogy ez sajnos így sem fog működni, mert a telefonom nem kártyafüggetlen, mire ő válaszút elé állított, hogy vagy veszek egy új telefont és egy új SIM-kártyát, vagy vissza kell mennem Egyiptomba, kapcsolattartási lehetőség nélkül ugyanis nem maradhatok tovább Líbiában. Átgondoltam a dolgot és mivel nem volt túl sok pénzem, hogy telefont vegyek és már addig is elég kalandos élményben volt részem és érdekes fotókat késztettem az eseményekről, így végül Egyiptom mellett döntöttem.

Ezután doktor Dzsámáá átadott egy rendőrtisztnek, aki - hasonlóan a sáháti és a szúszai kollégáihoz - még a Kaddafi-éra egyenruháját viselte, ugyanis itt, Baidában is a forradalom oldalára állt a rendőrség, így a lázadók nem kergették szét a testületet, hanem tovább folytathatták a munkájukat. Ő átvitt a rendőrség épületébe, hogy keressenek nekem egy autót az egyiptomi határig, ami oda potom négyszáz kilométerre volt, ám - nem túl meglepő módon - még egy óra elteltével sem találtak semmit, ugyanis elég kicsi volt rá az esély, hogy valakinek a rendőrségről pont arra legyen dolga, én pedig már elég türelmetlen voltam a sok várakozás miatt és állandóan győzködtem a rendőrt, akire rábízott a doktor, hogy engedje meg nekem, hogy stoppal menjek vissza a határra, mert nem valószínű, hogy aznap még találunk oda autót. A próbálkozásaim végül sikerrel jártak, mert a kísérőm beültetett a kocsijába és felajánlotta, hogy elvisz a hétvégi házába, hogy ebédeljek meg nála és majd azután elenged stoppal. Természetesen megörültem a fejleménynek és boldogan csatlakoztam az új vendéglátómhoz, aki egy kis, kétszobás házacskához vitt, ami a Zöld-hegységben állt a városon kívül.

Odabent megkérdezte tőlem, hogy le akarok-e zuhanyozni, amire én igent mondtam, ugyanis az előző este Latifnál nem volt víz, így már két napja nem tudtam tisztálkodni. Már éppen tusoltam, amikor kopogtak a zuhanyzó ajtaján. Én résnyire kinyitottam, azonban az engem kísérő rendőr kitárta az ajtót és belépett, kezében egy tusfürdővel, hogy használjam inkább azt, mert az sokkal jobb, mint amit bent találok. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez csak ürügy volt a számára, ugyanis közben végig kéjsóvár tekintettel méregette a meztelen testemet. Ez nekem nagyon nem tetszett, ezért gyorsan kivettem a kezéből a műanyag flakont és kitessékeltem, majd visszazártam az ajtót. Kellemetlenül éreztem magamat, bár nemi erőszaktól nem tartottam, ugyanis a fickó sokkal kisebb és gyengébb volt nálam és rajta kívül nem láttam mást a ház környékén. Amíg zuhanyoztam végig zörgette az ajtót, hogy még beadjon nekem néhány dolgot, ám én már nem nyitottam ki neki többet. Amikor felöltözve kiléptem, a rendőr alsógatyára és atlétatrikóra vetkőzve ült a földön, előtte egy tálban konzervhúsból készült ebéd feküdt. Én gyorsan szabadulni akartam, ezért leültem, hogy vágjuk be a kaját, majd menjünk, ám ő evés közben előhozta, hogy látta az interneten, hogy Európában a férfiak egymással is csinálják, mire én nyomatékosan kijelentettem, hogy nálam ez biztosan ki van zárva! Szerencsére ezután felhagyott a próbálkozással, bár azért még átöltözött előttem, így a farpofái között nőtt sötét szőröket is láthattam, amíg el nem fordítottam a fejemet, majd az ígéretéhez híven kivitt Baida keleti szélére, ahonnan visszastoppolhattam Egyiptom felé. Azért mielőtt elköszönt tőlem még megadta a számát, gondolom azért, hogy hátha később még meggondolom magamat és újra felkeresem a kis ánuszvadászt:)

Sok időt töltöttem már az arab világban és természetesen nem ez volt az első eset, hogy homoszexuális férfiak próbálkoztak nálam. A legdurvább Algériában történt két évvel ezelőtt, amikor egy berber parasztbácsi vett fel stoppal, majd éjjel a furgonjában aludtunk a szántóföld szélén és én - mert nem volt elég hely az első két ülésen - bemásztam a hátsó részbe, ahol répákat szállított, hamarosan azonban az öreg is utánam jött és rám mászott, a fülembe lihegett, ám én egy határozott mozdulattal repítettem a vén kéjencet a raktér távolabbi felére. Több hasonló eset is történt már velem, bár az erőszak szintjét egyik sem érte el, a legtöbbször megmaradt a próbálkozás, a legdurvább esetekben pedig a zaklatás szintjén. A muzulmán országokban ugyanis a nők és a férfiak elkülönítése több hímnemű egyedből is előhozza a homoszexuális vágyat, ami, ha a nők is hozzáférhetőek lennének valószínűleg a legtöbbjüknél rejtve maradna, különösen jellemző ez a konzervatívabb országokban, ahol a nemek elkülönítése teljesnek nevezhető. Valahol a Közel-Keleten hallottam egyszer, hogy ott a társadalom nem is tartja homokosnak azt a pasit, aki férfiakkal csinálja, csak azt, akit a nők már nem is érdekelnek. Ennek ellenére a legtöbb muzulmán országban a férfiak közötti homoszexuális érintkezés köztörvényes bűncselekménynek számít, Szaúd-Arábiában például nyilvános korbácsolással büntetik, ám ennek ellenére jobban elterjedt a társadalomban, mint nálunk, ahol megvan a választási lehetőségünk, hogy kivel akarunk kapcsolatot létesíteni. A viszonylagos gyakorisága ellenére egyébként szinte sose beszélnek nyíltan erről a témáról, tabunak számít ez az iszlám világban, hasonlóan a hasisszíváshoz, amit szintén többen fogyasztanak, mint Európában, ami persze döntő mértékben annak köszönhető, hogy az alkohol nem része a kultúrájuknak, így a legtöbben nem isznak még ott sem, ahol egyébként szabadna.

Legközelebb már a befejező résszel jelentkezem, ugyanis a kalandok sora még korántsem ért véget Baidában, a legjava még hátravolt ekkor.

T. Kristóf