Alább a Magyar Nemzet mai, a neten csak és kizárólag nálunk olvasható (saját szkennelésű) cikke az általunk is többször említett Thilo Sarrazinról (ajánljuk EZT és EZT a hivatkozást).

Ami különösen érdekes és új a cikkben, az a ZDF („közszolgálati” „német” TV-program) által állított csapda, amelyből Sarrazin nem jöhetett ki jól. Persze, a „német” ZDF pont azokkal a nagyon ritka törökökkel hozta össze Sarrazint, az „arányok, azok a fránya arányok”-aranyszabályra fittyet hányva, azt még csak véletlenül sem megemlítve, akik (kivételenesen) normálisan dolgoztak. Tipikus balliberális fogás – ezek a „médiákok” mind ilyenek...

A Nemzet cikke után, mintegy ellenpontként, lehozzuk (bőségesen kommentálva) Hegyi Gyula szocialista EP-képviselő a mai Népszabóban megjelent ocsmány mozlim-védését. Óriási a kontraszt a két anyag között – és nem nehéz kitalálni, kinek van igaza (gy.k. Zárugnak).

Végezetül, ha már úgyis Népszabadság ill. törökbűnözés, harmadikként idézzük a tegnapi hírüket, amely megerősíti az ITTENI cikkünkben (akkor még) nemhivatalosan közölt számadatokat arról, hogy Törökországban a civilizált államokhoz képest több nagyságrenddel nagyobb arányban gyilkolják meg férjeik a szexrabszolgáikat, bocsánat, feleségeiket. Különösen ajánljuk az anyagot „Tóth Tamás” olvasónknak, aki („elfelejtve” azt, hogy az ellenségem ellensége nem feltétlen a barátom, különösen, ha engem is ki akar irtani, nem csak a zsidókat [lásd pl. EZT]) az olvasói megjegyzések között  előszeretettel zsidózza le azokat, akik kritizálni merészelik a muzulmánok ember alatti „kultúráját”.

A Nemzet cikke:

Thilo Sarrazin szelencéje nyitva
Hiába alázták meg egy forgatáson, a németek többsége a politikussal ért egyet

Egy évvel ezelőtt, augusztus végén került Németországban a könyváruházak polcaira Thilo Sarrazin „Németország felszámolja önmagát" című kötete. A baloldali kötődésű politikus, aki ekkor egyben a nagy presztízsű Bundesbank igazgatótanácsának a tagig is volt, 464 oldalas munkájával igencsak felborzolta a kedélyeket a bevándorlás és a társadalmi integráció témakörében.

A nagy megdöbbenést leginkább az okozta, hogy a szociáldemokrata politikus a politikai aréna bal és egyben társadalmilag elismert féltekéről fogalmazta meg azt a kritikát a mozlim és ezen belül is leginkább a török bevándorlók integrációs és szociális problémái kapcsán, amelyet addig csak a radikális- és szélsőjobboldal mert kimondani Németországban. Sarrazin legnagyobb bűne tehát az volt, hogy személyét nem lehetett csak úgy balkézből lefasisztázni, lerasszistázni, és személyes elismertsége így valósággal áttörte a politikai korrektség falait.

A szociáldemokrata politikus ezzel kivívta a második világháború szörnyűségei után örökösen stigmatizálásra jogot formáló erők haragját. A pillanatnyi zavarodottság után dúvadként támadt az egész liberális erőtér a kötet szerzőjére. Leghamarabb az államfőnek kellett elítélnie Sarazzint, majd pártjától követelték a kizárását, s végül már 2010 szeptemberében lemondatták a Német Nemzeti Bank igazgatótanácsi pozíciójáról. Csakhogy mindeközben a „Németország felszámolja önmagát" kötet minden idők egyik legkeresettebb könyvévé vált a német nyelvterületen, s még tavaly többször újra kellett nyomtatni. Egyértelművé vált, hogy Thilo Sarrazin kinyitotta azt a szelencét, amelynek fedele alatt már régóta fortyogtak az „elmozlimosodás" konfliktusai.

A kötet ma is töretlenül népszerű, ahogyan az elmúlt évben hatására - a kezdeti tiltakozások után - először Angela Merkel német kancellár, majd David Cameron brit miniszterelnök is ki merte mondani, hogy bizony megbukott a hatvanas évek óta vizionált békés multikulturális társadalom, s az Európán kívüli civilizációk nem élhetnek párhuzamos, az európaiságot figyelembe nem vevő, vagy éppen azzal ellentétes szociális életet. (Kuruc.info: a listához feltétlen hozzáteendő még Sarkozy francia államelnök is, aki ugyanezt nyilatkozta.) Persze mindez nem jelenti azt, hogy Sarrazin megszűnt volna közellenségnek lenni.

Három hete maga a német közszolgálati tévé, a ZDF alázta porig a szociáldemokrata politikust azzal, hogy egy „visszautasíthatatlan" kamerák előtti látogatásra kérte fel egy török piacon, egy török étteremben, valamint az alevita kulturális központban. A megalázás tökéletesen sikerült. A török piac munkásai - látszólag ellent mondva a könyv állításainak - hajnaltól estig dolgoztak, és „üdv a török piacon" gúnyos mondattal köszöntötték a politikust. Majd a jól megkoreografált éttermi jelenetben egy ifjú török házaspár követelte a tulajtól, hogy ne szolgálják ki a politikust, és szóváltásba keveredve Sarrazin „baloldali-fasisztáknak" nevezte őket, mire a tulaj engedett a fiatalok provokációjának és „ezt az embert" nem szolgálta  ki. Majd a végső megaláztatást az alevita kulturális központ munkatársaitól kapta meg a csőbe húzott Sarrazin, ahol már „takarodj, takarodj!" felkiáltás jelezte, hogy nemkívánatos személy a központban. Mindeközben sorolhatta ő a puszta tényeket, számsorokat a szociális segélyből élés, valamint a bűnözés terén, utalhatott a várható demográfiai változásokra, mindhiába. Ebben az előre megkoreografált - ámbár spontaneitást sugárzó - akcióban ő csak vesztes lehetett.

De mivel is verte ki Sarrazin a biztosítékot? Miért lett közellenség egyfelől, és/vagy miért lett mindmáig töretlenül népszerű tabudöntögető másfelől? Miért bestseller még megjelenése után egy évvel is a „Németország felszámolja önmagát"?

Leginkább azért, mert kilépett a politikai szemantika azon világából, amelyben a végletesen értelmezett politikai korrektség (PC) megakadályozta azt, hogy bizonyos kisebbségi-többségi problémákról beszélni lehessen.

E végletesen felfogott PC (political correctness) ugyanis a XX. század végére, XXI. század elejére gúzsba kötötte Európa politikusi osztályait, s bizonyos etnikai, vallási és kulturális problémák kimondását teljesen száműzte a szélsőjobboldal világába. Méghozzá azáltal volt képes ezt elérni, hogy a balliberális erőtér - s Németországban különösen így volt - monopolizálta magának a politikai stigmatizálás jogát arra nézve, hogy ki a „szélsőséges", ki a „rasszista", „fasiszta", „iszlamofób" és nyilván „antiszemita".

E szemantikai gyarmatosítás alapja a második világháborúban elszenvedett sérelmek voltak, amelyekre minden demokratikus erőnek természetesen tekintettel kellett lenni, s a jobboldaliság, kereszténydemokrataság fölött mindig ott lebegett a baloldal stigmatizáló Damoklész kardja. Csakhogy a nagyszámú bevándorlás és a velük Európába költöző párhuzamos kultúrák, vallások és etnikumok egy meghatározó része korántsem szülte meg a Popper által megálmodott „nyitott társadalom" békés multikulturalizmusát. Sőt, a XXI. század elejére mindinkább olyan komoly társadalmi feszültségeket hozott a nemzetállamokat integráló EU-ban és tagállamaiban, amelyek hosszabb távon magát az európai civilizációt veszélyeztetik.

Ám, a politikai korrektség stigmáitól való félelem ugyanakkor e problémák kormányzati szintű kezelését teljesen megbénította, miközben azokat ténylegesen csak jobb erők tematizálták.

Létrejött a PC ördögi köre: a tényleges bajokhoz a szalonpolitika nem mert hozzányúlni, mert félt a stigmáktól és stigmatizálóktól, a társadalmi konfliktusok ezért nőttek, a kormányzati, állami cselekvés megbénult, amire viszont a szélsőséges hangok erősödtek fel. Ezáltal viszont a PC képviselői újra megerősödtek hitükben, hogy vallási, etnikai, kulturális problémákról csak a szélsőségesek beszélnek rasszista prekoncepciójuk szerint. A politikai korrektség végletes értelmezésének ördögi köre ezzel bezárult.

Sarrazin e bénultságot okozó politikai korrektség láncait tépte szét. Rávilágított a németek békés mindennapjait kikezdő etnikai, vallási és kulturális feszültségekre, amelyek mind a demográfiai, mind pedig a kriminológiai és szociális statisztikákból kimutathatók. Leleplezte azokat a mainstream szociológiai kutatásokat is, amelyek a politikai korrektség „melléktermékeiként" azt a képzetet keltik és tartják fenn a balliberális média segítségével, hogy az iszlám hitű közösségek beilleszkedésének nehézségeit a többségi társadalom rasszista hozzáállása okozza.

Ezzel szemben Sarrazin adatok sokaságával támasztotta alá, hogy:

„Az összes érintett országban a következő tendenciák tapasztalhatók a muzulmán bevándorlók között:

-    átlag alatti munkaerő-piaci integráltság,

-    átlag feletti függőség a szociális ellátórendszerektől,

-    átlag alatti részvétel az oktatásban és a képzésben,

-    átlag feletti termékenység,

-    területi szegregáció és hajlam a párhuzamos társadalom kialakítására, az oktatásra,

-    átlag feletti vallásosság, amelyben növekvő szerepet kap az iszlám hagyományos, illetve fundamentalista értelmezése,

-    átlag feletti bűnözés, az egyszerű utcai erőszakos bűnözéstől kezdve, a terrorista tevékenységig bezárólag."

A németországi demográfiai adatok és jövőbeli kilátások kapcsán olyan jelentős kutatásokat idézett munkájában, amelyeket szinte teljesen elhallgat az európai stigmatizálók tábora. Ilyen többek között Walter Laqert is, aki már 2007-ben kimutatta „Európa utolsó napjai" című munkájában, hogy az európai nemzetek rohamos demográfiai csökkenése, valamint a beléjük telepedett mozlim közösségek hagyományos családmodellje és kimagasló szaporodási hajlama miatt Európa már 2100-ra iszlámtöbbségű térséggé válik. Laqert mindemellett azt is előrevetíti, hogy a nyugati civilizáció kisebbségbe szorulásával szinte törvényszerűvé válik, hogy e területeken iszlám államok jöjjenek létre.

Sarrazin a török fiatalok kriminológiai adatai kapcsán pont egy török kutatónő munkájához fordul. Neckla Kelek szociológusnő ugyanis részletesen feltárta a török fiatalok átlagnál jóval magasabb erőszakra való hajlamát, s bűnbandákba verődésük okait.

De ez volt Sarrazin kisebb bűne. A nagyobb az volt, hogy a bevándorlók és leszármazottjaiknak integrálatlansága, tanulatlansága, nagycsaládi léte, az „egy dolgozó és öt-nyolc eltartott" rendszer, a több mint 1,1 millió német nyelvet nem ismerő, valamint a szociális segélyen élők deviáns kultúrája, és a németek létszámának csökkenése mellett Sarrazin Németország „elbutulásáról" beszelt.

Le merte írni, hogy a néhány tízezer integrált mozlim bevándorló mellett közel hárommillió török, albán és más iszlám hitű - alacsony intelligenciahányadosuk miatt - a német civilizált munkavégzésben alig vesz részt. (Kuruc.info: néhány tízezer normális vs. hárommilió segílyes/bűnöző – ahogy már a ZDF mocska kapcsán utaltunk rá: „arányok, azok a fránya arányok...”) A munka világában a közösség nő tagjai egyáltalán nem, míg férfi tagjai csak annak legalacsonyabb fokán foglalkoztatottak. Emellett százezrek elégszenek meg a szociális segélyekkel, vagyis szó szerint a német állam és adófizetők pénzéből élnek, minden hasznos társadalomépítés nélkül.

Számuk szaporodása és a németek létszámának csökkenése - Sarrazin szerint – komoly kihatással lesz a német gazdaság teljesítőképességére, amelynek „elbutulását" és érzékelhető hanyatlását már a 2020-as évekre teszi.

Sarrazin a konfliktusok feloldásának javaslataival sem fukarkodott:

-    A szociális támogatásban részesülő munkaképes bevándorlót közmunkára kötelezné.

-    Azokat, akik nem tudnak elég jól németül, nyelvtanfolyamra kötelezné;

-    Igazolatlan hiányzás esetén csökkenne a szociális támogatásuk.

-    A házastársával egy háztartásba költöző feleség tíz éven át nem lenne jogosult szociális ellátásra.

-    Hároméves kortól kötelezővé tenné a bevándorló családok gyermekei számára az óvodába járást.

-    Igazolatlan hiányzás esetén a gyerek után csak az élelmezésre szánt összeget kapná meg a családfő.

-    Kötelezővé tenné a bevándorló gyerekek beíratását napközi otthonos iskolákba, és megtiltaná fejkendő viselését az oktatási intézményekben.

-    Családegyesítést Németországba Sarrazin csak azok számára engedélyezne, akik igazolni tudják, hogy a kérvény beadását megelőző három évben szociális támogatás nélkül biztosították saját megélhetésüket.

Sarrazin szelencéje nyitva van. A németek 56 százaléka egyetért Sarrazin nézeteivel, és csak 28 százalékuk ellenzi azt. Sarrazint meg lehetett alázni a „politikai korrektség" jegyében, de a gondolkodás bénítása - lásd még: Eppur si muove! - nem szokott beválni.

A szerző (Zárug Péter Farkas) politológus

Első függelék: Hegyi Gyula mozlimseggnyaló, mai, népszabós cikke:

Ramadán Brüsszelben
Brüsszel lakóinak legalább negyede az iszlám vallást követi, s így a tegnap véget ért ramadán ugyanúgy befolyásolta a város életét, mint a nagy keresztény vagy belga nemzeti ünnepek.

Az arab negyedekben napközben zárva voltak az éttermek, kávézók, s a nyitva tartó „kebabos” helyeken is legfeljebb néhány nem muszlim falatozott.

Idén augusztusra esett amuszlimok böjti hónapja, ami külön megpróbáltatást jelent a Belgiumban élő hívőknek. Itt ugyanis augusztusban csak este kilenc után kezd sötétedni. Szép nyári estéken az arab negyedek utcái megteltek az éhes hívekkel, nagyobbrészt férfiakkal, akik a napszállta utáni rohamra készülő boltok és éttermek előtt sétálgatnak. Az éttermek teraszaira sokan már egy-két órával előbb kiültek, így biztosítandó a helyüket, s a teljesen üres asztalok mellett várták a napszálltát.

Amikor a ramadán a tanítási évre esik, egyes iskolákban egy napra a nem muszlim gyerekek és tanárok is megtartják a böjtöt, hogy jobban megértsék muszlim társaikat. (Kuruc.info: hogy süllyedhettek idáig, ilyen szintű önfeladásig egyes nyugati népek... Tisztára, mint amikor „magyar” zene címszóval cigányokat futtatunk nemzetközi fesztiválokon vagy amikor általános iskolában cigány népismeretet / „kultúrát” oktatunk, kötelezően, órarendi tárgyként..) Időnként engem is megkísért a gondolat, hogy –kíváncsiságból vagy szolidaritásból – megcsináljam, de ami visszatart, az részint a késői brüsszeli napszállta, másrészt az ivás (azaz bármiféle folyadékbevitel) tizenöt-tizenhat órás tilalma. A ramadánnak – mint általában az iszlám vallásnak – erős szociális tartalma is van, kötelező adakozással jár együtt. Sőt a böjti hónap okai között szokták említeni, hogy ilyenkor a gazdag embernek is meg kell tapasztalnia az éhezést, a szegények szenvedését. (A keresztény nagyböjt idején a különösen buzgó hívek is naponta csak egyszer –szintén naplemente után – étkeznek, mégpedig negyven napon át.)

Brüsszelben, ahol tavaly a legtöbb fiú újszülött a Mohammed nevet kapta, az iszlám és a modern európai civilizáció együttélése a mindennapok fontos leckéje. Belgiumba egyelőre nem csaptak át a francia és brit nagyvárosokból ismert zavargások, melyek főszereplői nagyobbrészt a muszlim fiatalokból kerülnek ki. S bár a közös nyelv okán a flamandokhoz eredetiben jutnak el a holland Geert Wilders iszlámgyűlölő kirohanásai, az itteni nacionalisták óvatosabban fogalmaznak, s fő témájuk nem az iszlámellenesség, hanem Flandria önálló államisága.

Ami a közbiztonságot illeti, nagyvárosokban a kisebb bűncselekmények zömét szegény, munkanélküli, utcán lézengő fiatalok követik el, s ezek között nyilván több a bevándorló család gyermeke, mint a brüsszeli nagypolgári családok sarja. Ez nem vallási, hanem szociális kérdés. (Kuruc.info: egy frászt nem. Tipikus ballib duma: a cigányokat is így [„nem azért bűnöznek, mert ilyen a „kutúrájuk”, hanem azért, mert szegínek, elesettek”] mentegetik a baloldaliak, Hegyi elvtársai, itthon.) Egy itteni magyar lány tapasztalata szerint a muszlim fiataloktól akkor kell tartani, ha magukban kószálnak: mihelyt megjelenik egy idősebb, úgymond „burnuszos” arab férfi, akkor a fiatalok agresszivitása látványosan elpárolog. Aki járt arab országokban, az tudja, hogy a látszólagos rendetlenség mögött az emberek nagyon is normakövető és szabályozott életet élnek, amelynek fontos eleme az idősebbek tekintélye.

Amióta Brüsszelben élek, úgy tapasztalom, hogy a pénzügyi válság mellett az iszlám és a modern európai civilizáció együttélése az itteni közbeszéd legfontosabb témája. A multikulturalizmus szélsőségesen liberális értelmezése vesztésre áll. A muszlim közösségek nem hajlandóak azt a fajta totális toleranciát mutatni a befogadó társadalom irányába, amit a másik oldalról a „multikulti” prófétái évtizedeken át hirdettek. Az „olvasztótégely” elképzelés sem jött be, a fiatalok jelentős része konzervatívabb a középkorú szülők nemzedékénél, vagy legalábbis tudatosabban vállalja önmagát. Hasonlóan volt ez a legtöbb emigráns közösségben, sok évszázadon át az európai zsidók vagy a muszlim környezetben élő keresztények ugyanígy őrizték közösségük értékeit.

Igaztalan minden olyan állítás,mely szerint az iszlám agresszívabb más vallásoknál, s el akarja „pusztítani” a mi civilizációnkat. Ha így lett volna, nem maradt volna fent ezer esztendőn át a török birodalom szívében a konstantinápolyi patriarchátus, s a Szentföld számtalan keresztény temploma és zarándokhelye. (Kuruc.info: nem teszi hozzá a féreg Hegyi, hogy a törökök kőkeményen irtották, hurcolták el rabszolgának a magyarokat; Egyiptomban, az arab országokban napi szinten gyilkolnak keresztényeket, gyújtják fel a templomaikat a muzulmánok stb. Hogy lehet ennyire hülyének nézni az olvasókat?!) Az iszlám és a mai Nyugat viszonyában sokkal inkább fáziseltolódásról van szó. Az egykor „kereszténynek” nevezett Európa az elmúlt száz-kétszáz évben olyan rohamosan szabadult meg régi vallási szokásaitól és erkölcseitől, amivel az iszlám nem tudott, és nem is akart lépést tartani. Amit ma barbárnak tartunk az iszlámban, az ugyanolyan vagy éppen kegyetlenebb formában közel kétezer éven át jellemezte Európát. (Kuruc.info: na, most jön a zsidó és/vagy muzlimbarát ballibektől oly megszokott „kussoltok, keresztények, fehérek, mert ugye a boszorkányégetések meg az inkvizíció”. Csak azt nem teszi hozzá, hogy 2011-et írunk, és ma már nem lehet középkori mércével mérni. Ahogy azt sem, hogy a keresztény egyházak akkori „boszorkány/pogányüldözése” lényegesen kisebb volt, mint amilyennek ma a zsidók, ateisták stb. láttatni szeretnék.) A modern civilizációra büszke európaiaknak és a hagyományaikhoz ragaszkodó muszlimoknak a maguk módján egyformán igazuk van. A megoldás ezért – legalábbis Európában – nyilván csak kompromisszumos lehet. A nyugati társadalmak joggal követelik meg a bevándorló közösségektől, hogy nyilvánosan ne szálljanak szembe a többségi normákkal. A burkaviselés tilalma e tekintetben jelképes erejű. Másrészt egyre többen ismerik el, hogy az egyéni szabadságjogok mellett az iszlám közösségek autonómiáját is tiszteletben kell tartani. (Hazánk ugyanezt követeli a határon túli magyar közösségek esetében.) (Kuruc.info: pofátlan, a ballibek által a cigók kapcsán is folyton-folyvást felemlegetett egybemosás! A mozlimok [akárcsak nálunk a cigók] nem őshonos, primitív „kultúrájú”, kifejezetten káros életvitelű betolakodók. Az elszakított területeken élő, európai értékrendű, túlnyomó többségében, a mozlimokkal/cigókkal szemben, normálisan dolgozó, normakövető, nem élősködő magyarok nem azok.) A nyugat-európai szélsőjobboldal ma az iszlámot tekinti első számú ellenségének, s a modern rasszizmus elsősorban az arabok (és kevésbé a törökök) elleni gyűlöletet szítja. Az itteni szélsőjobb ezért természetes szövetségesének tartja Izraelt, de persze nem annak demokratikus értékei, hanem a palesztinokkal szembeni harcias és kemény fellépése miatt. A „mainstream” szélsőjobboldal Nyugat-Európában a civilizációs fejlődés vívmányait is elfogadja, így többek között a nők és a melegek iránti tiszteletet is megköveteli az itt élő muszlimoktól. A „hagyományosan” antiszemita náci csoportocskák és a látványosan erősödő iszlámellenes szélsőjobboldal egyre jobban távolodnak egymástól. A Jobbik nemzetközi elszigeteltsége egyenes következménye annak, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal Izrael-barát és a laikus világi civilizáció híve. De ettől a szélsőjobb még szélsőjobb marad, az iszlám és az arabok elleni gyűlöletkeltésnek hasonló a gyökere és társadalmi motivációja, mint a tradicionális antiszemitizmusnak és mindenféle idegenellenességnek. (Kuruc.info: mi lenne az a motiváció, te barom? Csak nem az, hogy a mozlimok teljesen ugyanazt csinálják ott, mint nálunk a cigók? Teljesen jogos, hogy a jónép „kiakad”! És még van pofád nácizni, rasszistázni!)

Az arany középutat nehéz lesz kitaposni. Különösen akkor, amikor a válság és a munkanélküliség kiemelten sújtja a szegény, bevándorló családokat. De más út nincs, s az elmúlt évszázadok azt mutatják, hogy a nyugat-európai társadalmak a polgári önszerveződés, a nyilvános vita, a szabad sajtó és a demokratikus intézmények révén előbb-utóbb minden konfliktusukat meg tudták oldani. (Kuruc.info: elképesztő cinizmus. Fegyveres vadállatok (muzulmánok – vagy akár nálunk a cigányok) ellen a szép szó nem használ.)


Második függelék: Törökország, feleség-gyilkosságok:

Batmanből csak az öngyilkosság a kiút
Törökországban egyre több nőt vesznek rá arra, hogy megölje magát - nehogy már az alternatíva, a becsületgyilkosság miatt valamelyik férfi hozzátartozójának kelljen börtönbe vonulnia.

Tíz nap alatt kilenc fiatal nő követett el öngyilkosságot a délkelet-törökországi Batman tartományban. Halálukban azonban ma már csak az a feltűnő, hogy nem sokat rontanak a helyi öngyilkossági statisztikákon: Anatólia e területén tíz éve kirívóan magas azoknak a lányoknak és fiatal nőknek a száma, akik önkezükkel vetnek véget életüknek.

Bár a sajtó általában öngyilkosságként ad hírt a hasonló esetekről, a nők jogaiért küzdő szervezetek azt gyanítják, hogy voltaképpen csak jól leplezett becsületgyilkosságokról van szó. A becsületgyilkosság sokat túlélt barbár hagyomány Kelet-Törökországban: ha úgy érzi, hogy valamelyik nőtagja a viselkedésével szégyent hozott a nevére, lemosandó a gyalázatot a család halálos ítéletet hoz a „bűnös” felett. Ehhez a lányoknak még teherbe esniük sem muszáj; elég, ha „fiúkkal barátkoznak”, mint az a tinédzser, akit 16 évesen a saját apja  és a nagyapja temetett el élve tavaly a főként kurdok lakta Malatya városban. Múlt héten Batman tartományban egy 11 éves kislány akasztotta fel magát – aligha valószínű, hogy külső beavatkozás nélkül csinálta volna. Már csak azért sem, mert Törökországban nem éppen divat az öngyilkosság. Minden százezer emberre évente csak négy jut belőle, ami szinte jelentéktelen arány ahhoz képest, hogy az öngyilkosságok szempontjából nem éppen nagyhatalomnak számító Németországban például minden százezerből 15, Magyarországon pedig 37 ember végez magával. (Az abszolút listavezető egyébként Litvánia 58 öngyilkossággal.) A statisztikákban így is szembeötlő, hogy amíg Nyugaton az öngyilkosságot elkövető nők átlagéletkora 45, Törökországban mindössze húsz év.

Az elmúlt évtizedben a török kormány nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy letörje a becsületgyilkosságok számát; az ügyészségek például nem fogadják el többé azt a védekezést, hogy a becsületgyilkosság áldozatául esett lány valójában „provokálta” a családját. Ezért fordul elő – mesélte a Die Weltnek Hülya Gülbahar emberi jogi aktivista – hogy a nőket szelíd erőszakkal veszik rá az öngyilkosságra: Ha már egyszer úgyis meg kell halnod, öld meg magad. Miért jó az, ha apád évekig-évtizedekig börtönben ül miattad...? – hangzik állítólag gyakorta a pőre cinizmusról árulkodó érv.