Mivel a holokausztosok képtelenek bizonyítani a gázkamrákkal, az előre eltervezett tömeges népirtással és a hatmilliós áldozati számmal kapcsolatos állításaikat, most a deportálásokra és a haláltáborok falain kívül elkövetett állítólagos vérengzésekre igyekeznek felhívni a figyelmet.

Hogy a második világháború alatt mindkét oldal hadserege követett el bűntetteket, ahhoz kétség nem fér. Jó lenne azonban tartani magunkat az elemi tisztesség és a történettudományi etika előírásaihoz. Magyarán: 1. Nem lenne szabad csupán a háborúban vesztes fél bűncselekményeit bemutatni, hanem a győztesek vérengzéseit is vizsgálni kellene; 2. Csakis akkor lenne szabad megfellebbezhetetlennek tűnő kijelentéseket tenni, ha ténylegesen léteznek az állítólagos tömeggyilkosságok megtörténtét igazoló dokumentumok, és főleg, ha sikerült feltárni a tömegsírokat. Természetesen a feltárás során törvényszéki orvosi vizsgálatok elvégzése is szükséges, hogy az áldozatok halálának okát tisztázni lehessen.

A holokausztosok mostanában sokat emlegetik a burgenlandi Rohoncon elkövetett feltételezett tömeggyilkosságot. A határ közelében, osztrák oldalon található településre 1945. március 24-én este Kőszegről zsidó munkaszolgálatosok érkeztek. De ahelyett, hogy sáncásásra, vagy más, a védelmi vonal további erősítéséhez szükséges munkára fogták volna őket, a közeli Batthyány-kastélyban „mulatozó SS-katonák és felfegyverzett náci párttagok” mindegyiküket legyilkolták. Szita Szabolcs történész, a Holokauszt Emlékmúzeum igazgatója (aki szerint a nácik mérgezett tejjel gyilkoltak cigány csecsemőket), a Néphazugságnak adott nyilatkozatában sötét színekkel ecsetelte a történteket: mint mondta, a „legyengült és beteg embereket, akiket előzőleg gyalogmenetben hajtottak a határszéli kényszermunkára”, a „Franz Podezin nevű helyi Gestapo-főnök parancsára agyonlőtték, agyonverték”. „A legyilkoltakat elföldelő magyar zsidókkal másnap, a rohonci vágóhíd közelében végeztek” – tette hozzá a nagy mesemondó.

Ezen a ponton azonban szükségesnek tartom emlékeztetni a feledékeny holokausztozókat: korábban többen is állították, hogy Kőszegen is működött gázkamra. 1998 márciusában még megemlékezést is tartottak a kőszegi Önkormányzat és a Kőszegi Baráti Kör szervezésében. Az ünnepségen a Mazsihisz képviseletében felszólaló Lazarovits Ernő arról beszélt, hogy az „egy napig” (!) működő kőszegi gázkamrában „több száz munkaszolgálatos lelte halálát”. Mármost az a bizonyos nap, amikor a gázkamra üzemelt, az éppen március 24. volt. Vajon miért nem ebben a gázkamrában végezték ki azokat a Kőszegen tartózkodó zsidó munkaszolgálatosokat, akiket éppen ennek a napnak a reggelén ültettek fel a marhavagonra, és szállítottak Rohoncra, ahol aztán „agyonverték és agyonlőtték” őket? És ha tényleg igaz, amit Szita Szabolcs mond, vagyis hogy „legyengült és beteg emberek” voltak a Rohoncra érkező zsidók, akkor vajon miért nem végezték ki őket az állítólagos kőszegi gázkamrában? Végtére is a holokauszt-vallás egyik alaptétele szerint a gázkamrában éppen a munkaképtelen, vagyis „legyengült és beteg embereket” ölték meg. Vagy pedig akkora volt a zűrzavar és a fejetlenség a német és magyar hadsereg soraiban a háború legvégén, hogy Kőszegről ugyan még munkavégzés céljából elindították a munkaszolgálatosokat, de Rohoncon már úgy döntöttek, mégis inkább leöldösik őket? Az SS-katonák „mulatozása” lenne a magyarázat? De hát van-e bármiféle kézzelfogható bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a német egységek tagjai holtrészegre itták le magukat? Természetesen további kérdések is felmerülnek (miért csak egy napig működtették a kőszegi gázkamrát, milyen gázzal dolgoztak ott a németek stb.), de hagyjuk, ugyanis válaszra hiába várunk. (A kőszegi gázkamra meséjére vonatkozóan lásd ezt a cikket!)

Az egész nyugat-magyarországi holokauszt-történet agyaglábakon áll - és akkor még finoman fogalmaztam. Lapozzuk most fel a Néphazugság 2004. szeptember 17-i számát, melyben egy Ádám György nevű, 83 éves ügyvéd nyilatkozik arról, hogy őt 1945. márciusában a fővárosból a kőszegi „haláltáborba” deportálták. Ahol állítása szerint „több ezer embert értelmetlenül dolgoztattak halálra; a legyengült, beteg munkaképteleneket vagy lelőtték, vagy gázzal végeztek velük”. A cikkből megtudjuk még, hogy „1944 decemberének második felében a tábor parancsnoka három barakkot szigeteltetett le, ahol az elgyengült, beteg embereket elgázosították”. „Reggelenként, a latrinára menet mindig találtam egy-két haldoklót; valahogy kiásták magukat a rosszul összetákolt gázkamrából, és élőhalottként, négy kézláb kúszva-mászva szédelegtek, amíg agyon nem lőtték őket” – idézte fel a lapnak az élményeit a nyilván kétségbevonhatatlan hitelességű „szemtanú”. De akkor most csak egy napig, mégpedig 1945. március 24-én üzemelt a mitikus kőszegi gázkamra, vagy pedig már „1944 második felétől zajlottak az „elgázosítások”?

A kérdésre Szita Szabolcsnak tudnia kellene a választ, mivel a Néphazugság munkatársa nála is érdeklődött. „A tábor történetét részletesen feltáró írásban megszólal Szita Szabolcs történész, aki szerint számos tény és adat bizonyítja, hogy a kőszegi munkatáborokban a Vernichtung durch Arbeit, vagyis „a megsemmisítés munkával” náci gyakorlata érvényesült. Ismeretei szerint a sörgyári tábor Bauer nevű parancsnoka a kiürítéskor szigetelt fogolybarakkokban legkevesebb 72 legyengült magyar zsidó férfira bocsáttatott feltehetőleg ciángázt, ettől nagyobb részük megfulladt” – olvasható a Néphazugság cikkében.

„Feltehetőleg ciángázt”? Értem. Mint ahogy „feltehetőleg” 72 zsidót öltek meg a ciángázzal, és „feltehetőleg” mérgezett tejjel gyilkoltak a nácik cigány csecsemőket is. Mennyi hitelt érdemelnek vajon a holokausztos hazugságokba egyre jobban belebonyolódó Szita Szabolcs szavai a Néphazugság szombati, március 24-i számában, a feltételezett rohonci vérengzéssel kapcsolatban? „A munkatáborok kiürítése után az SS-szel együttműködő „ifjú hitleristák” és osztrák „népfölkelők” kényükre-kedvükre öltek, zömmel magyarokat. Máig nem tudni pontosan, hány tömegsírt rejt a föld” – nyilatkoztatta ki a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. Persze, hogy nem tudni, ugyanis, mint a cikk további részéből kiderül (ami persze a legkevésbé sem meglepő): „A rohonci vérfürdő körül sok a tisztázatlan körülmény.” De hát létezik-e bármi is az úgynevezett holokauszt történetében, amit a pénzben hiányt soha nem szenvedő holokauszt-kutatók képesek lennének tisztázni? A magyarázat: „Az egyelőre még mintegy 180-200 áldozat nyugvóhelyét sem sikerült megtalálni.” Mily meglepő. Továbbá: „A rohonci mészárlás ügyében indított vizsgálat dokumentumainak jelentős része rejtélyes módon eltűnt. Az eljárás koronatanúja az a magyar zsidó férfi lett volna, aki csodával határos módon túlélte a vérengzést (vajon hogyan élte túl? – P.O.), őt azonban 1946-ban – máig tisztázatlan körülmények között – meggyilkolták. Nyoma veszett egy másik tanúnak is, annak a rohonci férfinak, aki kocsival a helyszínre szállította a gyilkosokat, a főbűnös, Franz Podezin többedmagával külföldre szökött, Rohoncon a háború után is létezett egy náci sejt.”

Vagyis: nincsenek meg a rohonci „mészárlás” során állítólag kivégzett zsidók holttestei, nincsenek a „vérengzésről” dokumentumok, a „szemtanúkat” pedig vagy „meggyilkolták”, vagy „nyomuk veszett”, esetleg „külföldre szöktek”. Mindennek ellenére március 25-én „szabadtéri múzeum” nyílik egy olyan esemény helyszínén, melyről nem tudunk semmi biztosat. Az ünnepségen megjelenik Heinz Fischer, Ausztria tájékozatlan, félrevezetett, gyáva és ostoba államfője.

Perge Ottó