Tony Blair volt brit miniszterelnök nemrégiben beismerte az iraki háború körülményeit vizsgáló parlamenti bizottság előtt, hogy izraeli diplomaták is meghatározó szerepet játszottak a 2003-as invázió előkészítésében. A „háború az olajért” szlogent pontosan a neokonzervatív-cionista angolszász média sugallja, hogy ezzel terelje el a háború valós indítékairól a társadalom figyelmét. Ugyanis ha az angol és az amerikai állampolgárok végre felismernék, hogy egy idegen állam érdekei miatt mészárolják le katonáikat naponta, az katasztrofális következményekkel bírna a zsidó állam számára. 

Tony Blair nyaka körül egyre inkább szorul a hurok, hiszen a jogállam maradványain elindított brit vizsgálóbizottsági meghallgatások során ezen „elszólása” csak egy a sok közül, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a háború jogosságát. A meghallgatások egyébként az interneten is nyomon követhetők az alábbi elérhetőségen: www.iraqinquiry.org.uk.  

Blair így nyilatkozott a háború megindítását megelőző évben George W. Bush akkori amerikai elnökkel való találkozóiról: „Ahogyan visszaemlékszem arra a beszélgetésre, az elsősorban nem arra koncentrált, hogy pontosan mit is fogunk csinálni Irakban és mit fogunk kezdeni a Közel-Kelettel, mert Izrael biztonsága volt a középpontban. Valójában, ahogy emlékszem lehet, hogy voltak beszélgetések izraeliekkel is kettőnk között, amikor ott voltunk. Tehát az izraeli befolyás meghatározó volt ekkor. ” Az eredeti angol szövegrészletet nehéz visszaadni teljes pontossággal magyarul, ezért következzék eredetiben is: “As I recall that discussion, it was less to do with specifics about what we were going to do on Iraq or, indeed, the Middle East, because the Israel issue was a big, big issue at the time. I think, in fact, I remember, actually, there may have been conversations that we had even with Israelis, the two of us, whilst we were there. So that was a major part of all this."

Ha figyelmesen elolvassuk az előbbi idézeteket, azok elképesztő dolgokról árulkodnak. Blair és Bush a két együgyű és rendkívül gyenge képességekkel megáldott angolszász politikus az iraki háború megindítása kapcsán nem is elsősorban Irakkal és a szélesebb értelemben vett Közel-Kelettel voltak elfoglalva, hanem Izrael állam érdekeit helyezték saját nemzeteik és az iraki nép érdekei elé. Ez jogállamokban egyenlő a hazaárulással és büntetőjogi következményekkel kellene járjon. Blair korlátoltságát mi sem bizonyítja jobban, hogy meghallgatásai során éles kirohanásokat végzett Irán ellen, természetesen most is bizonyítékok nélkül, mint ahogyan tette azt Irak ellen is a hamis brit és amerikai hírszerzési információk birtokában. Ugyanakkor nem veszi észre, hogy pontosan éppen emiatt folyik ellene számonkérés a bizottságban…

De valójában miért is volt érdeke Izraelnek az iraki invázió? Ennek csak egyik tényezője volt Szaddam Huszein, akinek hatalma 2003-ban már jelentéktelen volt (az első iraki háborúban már megsemmisítették katonai erejének jelentős részét, utána pedig évekig súlyos szankciók alatt tartották Irakot, a szerk.), és az angolszász és zsidó hírszerzés is pontosan tudta, hogy nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel (WMD, Weapons of Mass Destruction, a szerk.). Szaddam az 1980-as években egy kimerítő és véres háborút vívott Iránnal amerikai és brit támogatással, mivel tartott tőle, hogy az 1979-es Síita Iszlám Forradalom esetleg átformálhatja az iszlám mércével meglehetősen szekuláris szunnita vezetésű iraki államot is. Sajnos ez óriási hiba volt Szaddam részéről, mert évtizedekkel vetette vissza mindkét ország fejlődését és nem vette észre, hogy az angolszász és zsidó érdekek pontosan e két, óriási ásványkincs tartalékokkal rendelkező és több tízmilliós lakosságú arab országok meggyengítésén fáradozott. Ha megfigyeljük, hasonló módszert alkalmaztak Szaúd-Arábia esetében is, csak ott nem háborúval, hanem az amerika-barát wahabista szaúdi uralkodó család révén érték el ezen arab ország semlegesítését. Gondoljunk csak bele, hogy milyen félelmet váltana ki az elrabolt arab földön létrehozott zsidó állam politikusaiban, ha az 1973-as olajválság profitjain meggazdagodott milliós hadseregeket eltartani képes olajállamok (Irán, Irak és Szaúd-Arábia) egyszer csak összefognának és közösen követelnék a palesztin területek megszállásának azonnal megszüntetését. Ezért létfontosságú Izrael számára, hogy vagy katonai módon (goj csatlósa, az USA révén vívja háborúit, a szerk.), vagy pedig a felekezeti ellentétek felszítása (szunnita és síita csoportok egymás ellen fordítása, a szerk.) révén tönkretegye ezen államokat. És itt kell megemlítenünk az egyik fő indokot Irak megtámadásával kapcsolatban, mégpedig Szaddam következetes palesztin-barát politikáját. Szaddám valóban diktátor volt és számos háborús bűncselekmény szárad a lelkén, de egész életében határozottan és egyenesen kiállt a palesztin-ügy mellett, szemben az áruló szaúdi és egyiptomi vezetőkkel. Ez pedig komoly tüske volt Izrael szemében, aki mindig is félt attól, hogy egy erős Irak komolyabban tudná támogatni a palesztin ellenállást. Történelmi érdekesség, de a zsidók bosszúvágyát kiválóan példázza, hogy Palesztina 1947-49-es etnikai megtisztítása során rosszul felszerelt, de harci moráljukkal annál inkább példát mutató iraki szabadcsapatok védték a mai Ciszjordánia palesztin településeinek egy részét a kommunista fegyverekkel (ebben főleg az akkori Csehszlovákia jeleskedett, a szerk.) bőségesen ellátott zsidó honfoglalókkal szemben és néha, számbeli és fegyverzetbeli hiányosságaik ellenére tudtak károkat okozni a zsidóknak. Nos, ezt a bosszú népe nem felejtette el.

Azonban nem ez volt a legfontosabb izraeli indok Irak megtámadására. Irak csak az első lépés volt a Közel-Kelet átrendezésének grandiózus neokonzervatív tervében. Ugyanis Izrael már akkor elsősorban Iránt tartotta fő ellenségének, ami érthető is, hiszen az Amerika által hatalomban tartott Pahlavi Shah diktatúra 1979-es Iszlám Forradalom általi megbuktatása Izrael rémálmát valósította meg. Létrejött egy 70 milliós muszlim állam, mely jogosan, alapjaiban kérdőjelezte meg a mesterséges zsidó állam létét Palesztinában. Tehát ez áll valójában az amerikai-izraeli Irán ellenes kardcsörtetés mögött. A felszínen Irán békés, polgári célú nukleáris politikáját támadják, hogy valahogy el tudják adni a világ közvéleményének a következő értelmetlen és véres háborújukat. Az Irak ellenes invázió terve azonban eredetileg nem Izraelben született meg. Itt jönnek képbe az amerikai neokonzervatívok, vagy neokonok röviden, ugyanis tőlük származik az ötlet. A többszörös háború bűnös Ariel Sharon kormánya akkoriban még nem igazán rajongott az ötletért, hiszen a zsidók már akkor is Iránra koncentráltak. Aztán a Bush kormányzatnak azzal sikerült meggyőznie az Izraelieket, hogy Irak csak az első lépés lesz egy szélesebb körű regionális kampányban, mely majd végül Iránt is el fogja érni…nos az események kísértetiesen precízen követik ezt a neokon-cionista tervet, Irak romokban és Irán folyamatos katonai fenyegetéseknek van kitéve.

Minden olvasónknak kiemelten ajánljuk a Stephen Walt és John Mearsheimer amerikai professzorok által írt tanulmányt: „The Israel Lobby and US Foreign Policy” (letölthető az alábbi internetes címen a Harvard Egyetem Kennedy School honlapjáról a pdf betűszóra kattintva: http://web.hks.harvard.edu/publications/workingpapers/citation.aspx?PubId=3670), mely kiválóan foglalja össze a zsidó lobbi meghatározó szerepét az amerikai külpolitikában és az iraki háború neokonzervatív indítékairól is olvashatunk. A két szerzőt természetesen a cionista média reflexesen azonnal antiszemitizmussal vádolta meg, amiért ki merték jelenteni tanulmányukban, hogy izraeli diplomatáknak igenis szerepük volt az amerikai és brit döntéshozatalban a háború megindításával kapcsolatban. Azonban a mostani Blair-i beismeréssel, a legfőbb döntéshozók egyike mondta ki a „kimondhatatlant” és kíváncsian várjuk mi lesz az akkor antiszemitázó média mostani reakciója. Walt és Mearsheimer méltán várhatna bocsánatkérést az ellenük olykor egészen durva támadásokat indító média és zsidó lobbi részéről, természetesen ez el fog maradni. Walt internetes oldala elérhető az alábbi címen: http://walt.foreignpolicy.com/

Blair és Bush már korábban beismerték, hogy Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel a 2003-as inváziókor. Kiválóan megvilágítja a nyugati hatalmak cinikus magatartását az a tény, hogy a Halabja-ban 1988-ban iraki részről a kurdok ellen bevetett mérgesgáz amerikai és brit forrásokból származott (Ezt az információt a kiváló brit politikus és közéleti személyiség, George Galloway erősítette meg. Ő az egyébként, aki dacolva az izraeli és egyiptomi korlátozásokkal rendszeresen megszervezi a „Viva Palestine” konvojt és gyógyszereket és élelmiszert juttat el a történelem eddigi legnagyobb koncentrációs táborába, Gázába, a szerk.) és eredetileg azért került Szaddámhoz, hogy az irániak ellen vesse be azt az Irak-iráni háború során. A Halabja-i mérgesgáztámadás később az egyik sarokköve és hivatkozási alapja lett az első Öböl-háború megindításának. A nyugati média a háborút megelőzően ezzel az eseménnyel kondicionálta az európai és az amerikai lakosságot az invázió szükségességéhez. Ez a módszer kiválóan működött, hiszen a gáztámadás utáni megrázó képek a kellő reakciót váltották ki a holohoax hamisított képein felnövő nyugati generációkból és egyöntetű volt a Sivatagi Vihar társadalmi támogatottsága.

Érdekes felmérés is készült arról, hogy a Halabja-támadással foglalkozó hírek évente átlagosan hányszor jelentek meg a világsajtóban. Természetesen közvetlenül a támadás után igen magas volt a találati arány, ami gyorsan csökkent röviddel utána, majd az első Öböl-háború idején az addigi 100 körüli éves média megjelenés több százas értéket ért el. Az 1990-es évek további részében visszatért a szokásos évi 100 körüli értékre, majd közvetlenül a második Öböl-háború megindítása előtt hihetetlen értékeket ért el a gáztámadással foglalkozó cikkek száma a sajtóban. Tehát a világsajtó igen aktív és meghatározó szerepet tud játszani a világ közvéleményének a hathatós felkészítésében egy adott cél érdekében. Természetesen a kurdok elleni gáztámadással kapcsolatban csak azt az apró tényt „felejtette” el a média, hogy a gázt az USA és Nagy-Britannia szállította Szaddámnak. Ehhez végül zárszóként jön már csak hozzá, hogy most már tudjuk, hogy izraeli diplomaták meghatározó szerepet játszottak a 2003-as iraki invázió előkészítésében. Izraelnek így sikerült egy katonája elvesztése nélkül, nyugati csatlós államai hadseregei révén romba döntenie az ősellenség „Babilóniát”.