A kísérletes pszichológia nem éppen mostanában éli legfelemelőbb időszakát. Szinte havonta derül ki a leghíresebb, tényleges paradigmaváltást hozó vizsgálatokról, hogy egyáltalán nem úgy történtek, ahogy a kísérletvezetők később bemutatták, magyarázták az eredményeket.

Éppen azok a kísérletek kérdőjeleződtek meg, amelyekről még a laikusok többsége is hallott. Kiderült, hogy a közhiedelemmel szemben Stanley Milgram kísérletében korántsem lehetett mindenkit simán rávenni a szadista emberkínzásra, pusztán felsőbb utasítással és a felelősség átvállalásával.

A Stanfordi börtönkísérlet drámai végkifejletét, amikor a random módon börtönőrként vagy rabként besorolt egyetemisták pillanatok alatt elnyomókká és elnyomottakká váltak, sem puszta megfigyelőként nézte végig Philip Zimbardo, hanem mindent megtett azért, hogy a legszenzációsabb eredmény jöjjön ki – még a résztvevők pszichikai veszélyeztetése árán is.

A nézelődőhatás (bystander effektus) alapjául szolgáló incidens sem úgy történt, ahogy a későbbi narratívába beillesztették. Az elmélet szerint ha nagy tömegben látunk például egy erőszakos konfliktust, hajlamosak vagyunk semmit sem tenni, mert áthárítjuk a felelősséget másokra. A jelenséget akkor ismerték fel, amikor a hatvanas években a nyílt utcán meggyilkoltak egy fiatal lányt New Yorkban, és a több tucatnyi jelen lévő járókelőből senki sem segített rajta. Csakhogy később kiderült, hogy a hivatkozott New York Times-cikk teljesen téves volt, minden másképp történt.

Álszkizofrének

És most itt a következő kísérlet, amely bár hatalmas hatást gyakorolt az amerikai pszichiátriai betegek ellátására, kiderült róla, hogy nem éppen úgy történt, ahogy David Rosenhan, a Stanford Egyetem egy csapásra világhírűvé vált zsidó pszichológusa azt állította. Pontosabban itt új szintre lépett a tudományos csalás:

a kísérletek nagy részét el sem végezték, az alanyok többsége nem is létezett.

A szóban forgó kísérletet Rosenhan 1973-ban végezte el (állítása szerint), célja pedig az volt vele, hogy bebizonyítsa: a pszichiátereknek, amikor mentális betegséget diagnosztizálnak egy betegen, gyakran fogalmuk sincs a páciens valós állapotáról, és szinte vaktában lövöldöznek. Rosenhan úgy tervezte tetten érni a sötétben tapogatózó, ezért könnyen megtéveszthető pszichiátereket, hogy nyolc normális önkéntest küldött a pszichiátriákra azzal, hogy tettessék magukat mentálisan betegnek. Konkrétan azt kell állítaniuk, hogy hangokat hallanak, ami a pszichikai betegségek legismertebb tünete.

David Rosenhan (fotó: Bettmann)

Az eredmény megdöbbentő volt: mind a nyolc álbeteget kórházba utalták, pusztán bemondás alapján, és egy kivétellel mindannyiuknál szkizofréniát diagnosztizáltak. Legalább egy hetet kórházban töltöttek, de volt, akit 52 napig benntartottak, noha nem volt pszichikai betegsége. Ez különösen azért volt letaglózó, mert még a többi ápolt is gyanította, hogy ezek a betegek csak szimulálnak. Többször kérdezték, hogy ők valójában újságírók vagy professzorok-e. Az egészségügyi szakemberek azonban nem vették észre az átverést.

A nagy tettető

A tanulmány hatalmas karriert futott be. A Science-ben publikált írás a pszichológia egyik leghivatkozottabb cikke azóta is, a pszichiátria pedig azóta sem tudott igazán magához térni a Rosenhan álszkizofrénjei által neki okozott krízisből.

De kik voltak ezek az álbetegek?

– tette fel a kérdést magának Susannah Cahalan, a New York Post korábbi oknyomozó újságírója, és ezzel ellökte az első dominót, amely mára, The Great Pretender című könyve publikálása után a földig rombolta a hét éve elhunyt Rosenhan nimbuszát.

Cahalan nem kívülállóként vizsgálta a pszichiátriai gyógykezelés világát, hiszen korábban őt is mentális kórképpel kezelték. Egy rendkívül ritka betegsége, autoimmun agyvelőgyulladása volt. A betegséget informálisan a nagy tettetőnek (the great pretender) nevezik. Ezzel ő volt a 217. igazolt beteg a világon, bár elképzelhető, hogy sokkal többen vannak, csak eddig nem ismerték fel őket. A betegség a legkülönbözőbb pszichiátriai kórképek tüneteit váltja ki – anélkül, hogy a beteg valóban ezekben szenvedne. Viszont a legtöbb pszichikai betegséggel ellentétben tökéletesen és végérvényesen meggyógyítható. Cahalan is túl lett rajta, erről írta előző könyvét, Lángoló agy címmel.

Éppen a könyvet promózva turnézott Amerikában, amikor az egyik előadás után egy pszichológus odament hozzá, és azt mondta neki, hogy a tünetei olyanok voltak, mint amilyeneket Rosenhan álbetegei is produkáltak. Cahalan akkor hallott először a klasszikus kísérletről, de azonnal elolvasta a tanulmányt, és annyira megragadta az érdeklődését, hogy rögtön a hajdani álbetegek keresésére indult. Lassanként azonban világossá vált előtte, hogy az álbetegek legtöbbje soha nem is létezett, vagyis a kísérlet sem történt meg a valóságban.

Bár Rosenhan már meghalt, az újságíró felkutatott mindenkit – családtagokat, barátokat, tanítványokat –, akik tudhattak a kísérlet résztvevőiről. De folyton zsákutcákba futott. Megszerezte Rosenhan jegyzeteit, illetve soha meg nem jelent könyvének 200 oldalas kéziratát is. De ezekben sem szerepelt semmi az egykori önkéntesek személyére vagy a kísérletek beazonosításra alkalmas körülményeire vonatkozóan. A professzor azt állította, hogy a nyolc álbeteg egyike ő volt, egy másik pedig egy akkoriban híres női absztrakt festő. Calahan azonban senkit sem talált, akire ráillene a leírás.

Ahogy az újságíró egyre jobban beleásta magát a történetbe, egyre több csontváz hullott ki a szekrényből. A tanulmányban szereplő adatok statisztikai elemzése is hibás (illetve meghamisított) volt, de a legnagyobb kérdés mégiscsak az maradt, hogy hol vannak az álbetegek. Rosenhant valóban felvették pszichikus tünetekkel egy kórházba, de ez sem úgy történt, ahogy leírta. Noha azt állította, hogy minden tettető ugyanazt a tünetet mondta az orvosnak (hangokat hallanak, amelyek üresnek, élettelennek tűnnek), valójában azonban Rosenhant ennél sokkal összetettebb tünetekkel hospitalizálták, öngyilkossági gondolatokkal, illetve olyan erősen hallott hangokkal, hogy a végén már rézedényeket szorított a fülére, úgy próbálta tompítani őket.

A megtalált álbetegek

Összesen két egykori önkéntest talált, akik tényleg részt vettek a kísérletben. Csakhogy az ő valós kórházi tapasztalataik köszönőviszonyban sem voltak azokkal a borzalmakkal, amelyek Rosenhan írásából leszűrhetők. Egyiküknél az állításokkal ellentétben nem is diagnosztizáltak semmilyen betegséget, egy hét meglehetősen eseménytelen kórházi tartózkodás után minden további nélkül távozhatott, mert részt akart venni egy motokrosszversenyen.

Susannah Cahalan (fotó: Tara Ziemba / Getty Images Hungary)

Rosenhan szerint a pszichiáterek alig foglalkoztak egy-két percig az álbetegekkel. A két fellelt önkéntes szerint azonban senki sem kérdezte tőlük, hogy hányszor és mennyi időt töltöttek orvosaikkal. A többi önkéntesnek semmi nyomát nem találta az író. Rosenhan a könyvkiadók ádáz unszolása ellenére sem fejezte be soha a kísérletről szóló könyvét, pedig az teljesen biztosan bestseller lett volna.

Bár már korábban is sok pszichiáter kelt ki ellene (noha csalásnak egyikőjük sem minősítette), Rosenhan tanulmánya a pszichiátriaellenes mozgalom alaptézise lett. Évtizedeken keresztül a vizsgálatra mutogatva ítélték el, és bélyegezték kóklereknek a pszichiátereket azok, akiknek rendszerint fogalmuk sem volt az elme működéséről. Sok beteget a tanulmány megállapításai alapján nem utaltak be pszichiátriai kórházi osztályra, amivel vélhetően

tovább súlyosbították állapotukat.

Rosenhan, úgy tűnik, szánt szándékkal hamisított. Mielőtt azonban végképp elkönyvelnénk magunkban, hogy a kísérletes pszichológia, úgy, ahogy van, csalás, érdemes megfontoltnak lennünk. Az, hogy egy területet elindító, emblematikus kísérletről kiderül, hogy a kutatók nem tartották be a módszertani normákat, esetleg hazudtak, még nem bizonyítja azt, hogy az általuk “kimutatott” jelenség ne létezne. Sőt még csak azt sem feltétlenül jelenti, hogy a jelenség ne lenne bizonyítottnak tekinthető. Hiszen e vizsgálatokat rendszerint utána ezerszer megismétlik, különböző felállásokban, és ha nem működne, hamar kiderülne a turpisság (ez persze nem áll a jelen, álbeteges "kísérletre").

Azt viszont jelentik e leleplezések, hogy az érintett klasszikus kísérletek bizonyító ereje lecsökken, esetenként a nullára. Nem mindenki (vagy inkább szinte senki sem) örül a tudományban, hogy ezek a svindlik napvilágra kerülnek, mert egész szakterületüket féltik a megaláztatástól. Az hosszú távon azonban senkinek sem érdeke, hogy manipulált kísérletek eredményei határozzák meg a tudományos fejlődés (potenciálisan téves) irányát. A szekrényben őrzött csontvázak csak állandósítják a bizonytalanságot.

(Index nyomán)