Az alább teljességében idézett Népszabadság(!)-cikk legeslegfontosabb megállapításai (kiemelés tőlünk):

„Sok a feszültség a közbiztonság miatt is. Főleg öt-hat cigány család keseríti meg az ároktőiek életét – köztük több mint 500 roma lakosét. Vargáné Kerékgyártó Ildikó polgármester szerint mindennaposak a tyúklopások, nincsenek biztonságban a fűnyírók, a termények, de disznóvágás után a kolbászok, szalonnák se.
 
Ha a problémás családok férfi tagjai szabadlábon vannak, hirtelen megugranak a kisebb súlyú bűncselekmények, aztán ha éppen hűvösre kerülnek, kissé nyugodtabb időszak következik – állítja a polgármester.
 
 Aggasztónak látja a helyzetet Kalóz Attila is, aki arra emlékeztet, hogy néhány éve még 30 tagja volt a helyi polgárőrségnek, ma viszont alig hat-hét ember vállalja az éjszakai járőrözéseket. Az ok: a többiek egyszerűen félnek, annyi fenyegetést kaptak a legrenitensebb családok tagjaitól.”

Látható: még a cigányfajvédő Népszabadság is egyértelműsíti, kik azok (cigányok), akik terrorizálják a települést és olyan szinten félemlítik meg a polgárőröket, hogy azok egyszerűen kiválnak a szervezetből. Ne feledjük, cigányaink mindenhol ezt csinálják, nem csupán Ároktőn: emlékszünk például arra, hogy Ercsin mit csináltak a polgárőrség vezetőjével? Arra, hogy napi szinten mennek neki a rendőröknek, mert tudják, hogy úgyis felmentik őket? És csodálkozunk ezek után azon, hogy mindent megenged magának az emberiség pestise?

A Fidesz persze nem csinál semmit, nem küld le pár tucat kommandóst, nem b@ssza be ezt a pár családot a rácsok mögé, nem vereti össze őket, hogy megtanulják, meddig lehet elmenni, és hogy a jövőben meghúzzák magukat, nem. Miközben minden másik országban sokkal-sokkal keményebben odacsapnak nekik: üldözik, ha nem éppen irtják őket...

A teljes cikk:

Az ároktői szappanopera
Színészekből, társadalomkutatókból, drámapedagógusokból álló csapat vállalkozása
Két hétig tartó interaktív színházat varázsolt Ároktőre, az 1200 lelkes borsodi kis faluba az az alkalmi társulat, amelyet Schilling Árpád irányított.

Színházi előadást tartanak az ároktői régi iskola udvarán. Cigányzenekar húzza a talpalávalót Edit és Viktor menyegzőjén. A násznépből előbb a gyerekek, aztán az asszonyok, majd a férfiak válnak ki, hogy megtáncoltassák a menyasszonyt. Szépen gyűlnek a húszezresek a fonott kosárban, tetőfokára hág a hangulat. Ekkor kivágódik a bálterem ajtaja, amelyben Sanyi bácsi alakja jelenik meg. Az öreg szokás szerint totál részeg, kezében borosüveget lóbál, előbb csak a nőket inzultálja, aztán már az élő fába is beleköt. Megkérik, hogy menjen haza, ám erre még dühösebb lesz. Végül Attila, a helyi polgárőrök vezetője fékezi meg a magáról megfeledkezett férfit.

– Te, nem ugyanez történt a legutóbbi falunapon? – fordul Ica néni a mellette ülő asszonyhoz. Ica néni most egy néző azon a színházi előadáson, amit az ároktői régi iskola udvarán tart az Új Néző Színház.

– Emlékszem, a Pista anynyira nem bírt magával, hogy rendőrt kellett hívni – mondja Ica néni szomszédja.

Nem ez volt az egyetlen eset, amikor az ároktőiek saját magukra ismertek a színpadon megjelenített történetben. Nem véletlenül, hiszen ez az előadás speciálisan nekik készült, egyúttal róluk szólt. Sőt velük együtt valósult meg. A menyegzői jelenetben például a polgármester asszony játszotta az anyakönyvvezető szerepét, a táncra perdülő násznépet a nézők alkották, a határozott polgárőr szerepében pedig Kalóz Attila, az ároktői polgárőregyesület elnöke domborított.

Az Új Néző elnevezésű projekt valójában a színházi neveléssel foglalkozó Káva Kulturális Műhely által kezdeményezett kísérlet: talán az „interaktív színház” definíció áll a legközelebb ahhoz, amit a résztvevők Ároktőn és a szintén borsodi Szomolyán próbálnak megvalósítani. A programot – amely egy amerikai alapítvány (Trust for Civil Society) és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósulhatott meg – úgy kell elképzelni, mint egy színészekből, drámapedagógusokból, dokumentumfilmesekből és társadalomkutatókból verbuválódott alkalmi csapat konzorciális együttműködését.

A két helyszínt a projektben részt vevő – fiatal kutatókat tömörítő – AnBlokk Egyesület választotta ki. Horváth Kata kultúrantropológus, az egyesület tagja azt mondja: olyan falvakat kerestek, ahol magas a roma népesség aránya, viszont jelentősen eltér a helyi elfogadottságuk, beágyazottságuk.

– Ároktőn soha nem volt romatelep, közelebb éltek egymáshoz a romák és nem romák, így aztán magas a vegyes házasságok aránya, ráadásul mindannyiuk sorsa hasonlóan alakult a korábban biztos megélhetést nyújtó helyi téesz megszűnésével – mondja Horváth Kata. – Szomolyán a lakosság alig 20 százaléka roma, jó részük betelepült, és sokkal erősebben elkülönülnek a nem romáktól, mint az ároktőiek.

Az Új Néző Színház csapata nem azzal a szándékkal ásta be magát hetekre a két faluba, hogy megoldják a romák és nem romák közötti konfliktusokat. Viszont abban bizakodtak, hogy amit kínálni tudnak, az egyformán érdekes lehet romák és nem romák számára.

– A legfőbb célunk a közösségépítés – mondja Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely vezetője. – Színházi és drámapedagógiai eszközökkel igyekszünk a nézőket minél aktívabban bevonni egy fiktív történetbe. Megpróbáljuk rávenni őket, hogy foglaljanak állást egy-egy kérdésben, érveljenek egy-egy szereplő mellett, sőt akár bújjanak is bele a bőrükbe.

A sztorit a Káva színész-drámatanárai és a Schilling Árpád vezette Krétakör alkotói közösen találták ki. A családtörténet egy falun élő házaspárnak és a gyerekeiknek a sorsfordító pillanatairól szól. A koncepció szerint az alkalmi társulat estéről estére újabb fejezetekkel rukkol elő, miközben a szereplők napról napra nehezebb döntési helyzetekbe kerülnek. Először az a tét, hogy mire költsék a menyasszonytáncban öszszegyűlt pénzt. Később olyan kérdésekre kell választ találniuk, hogy mit kezdjenek a fejükre omló adósságokkal, meddig vehetik igénybe a rokonaik segítségét, vállalhatnak-e feketemunkát a családjuk eltartása érdekében.

Az alkalmi társulat két-két hétre költözött le előbb Ároktőre, majd Szomolyára, ahol igyekeztek belefolyni a települések mindennapi életébe. Ároktőn például mint valami táborlakók az iskola tornatermében és az orvosi rendelőben laktak. Az első héten a színészek – Bori Viktor, Gyombolai Gábor, Romankovics Edit és Terhes Sándor – jártak-keltek a faluban, ismerkedtek a helyiekkel, próbáltak a második héten tartandó előadásokra, amelyeket a régi iskola udvarán tartottak.

A társulat drámapedagógusai már az első naptól megindították a gyerekfoglalkozásokat, ezekre először 10-15-en jöttek el, később napról napra többen csatlakoztak a csapathoz. A társadalomkutatók interjúkat készítettek a helyiekkel, a történteket pedig egy filmes csapat kamerával rögzítette.

Miért vállalta el a többrészes előadás színpadra állítását Schilling Árpád, a nemzetközileg is ismert színházi rendező, a Krétakör Színház megalapítója? Schilling megrögzött útkereső, számos színházi kísérlet kötődik a nevéhez, különösen azóta, hogy két éve feloszlatta a társulatát. Mint mondja, ebben a projektben elsősorban a kooperáció izgatta. Arra volt kíváncsi, miként inspirálhatja egymást a szociológus, a színész, a rendező, a drámapedagógus és a néző. Mire mennek, ha egymásba kapaszkodnak?

– Ha most színpadra állítanék egy olyan darabot, ami a romák és a nem romák közötti konfliktust dolgozná föl, sorban állnának az európai színházak, hogy bemutathassák –állítja a Krétakör atyja. – Nem viccelek, az elmúlt időszakban számos nyugati teátrum jelezte, hogy vevő lenne rá. Csakhogy engem már nem izgat az a színházi nyelv, amely szerint a rendező a színészeivel a színpadra viszi az elképzeléseit, a nézők tapsolnak, aztán meg mindenki szépen hazamegy. Inkább az a színház érdekel, amelyik a lehető legegyszerűbben mutatja be az emberi és társadalmi konfliktusokat, miközben aktívan bevonja az előadásba a nézőket.

Azt az összes alkotó érezte, hogy nagy a kockázat. Nem lehetett előre tudni, hogy az általuk kínált speciális színházat miként fogadják a falvakban. Ároktőn amásodik előadás hozta meg az áttörést, amikor a nézők – hatvanan-hetvenen – először töltötték meg a tornatermet. Ekkor a történet szerint a friss házas Edit és Viktor összevesztek azon, hogy mit kezdjenek a menyasszonytáncban gyűjtött pénzzel: a menyecske egy új, közös lakásra, az ifjú férj inkább egy autóra költött volna. Az úgynevezett játékvezető irányításával a színészek vitájába folyamatosan bekapcsolódtak a nézők, egyre hevesebben érveltek egyik vagy a másik álláspont mellett, sőt akadtak olyan pillanatok is, amikor a legbátrabbak időlegesen átvették a szerepeket a színészektől. Mint minden este, az előadás végén a nézők szavazhattak arról, hogy kinek az érveit tartották meggyőzőbbnek.

János tősgyökeres ároktői, zöldterület-karbantartónak nevezi magát, ami valójában azt jelenti, hogy közcélú foglalkoztatottként a társaival együtt árkot tisztít, füvet nyír. A középkorú roma férfi a második estén jött el először a tornaterembe. Az előadás után még sokáig téblábolt a színpad előtt.Még soha nem járt színházban: most Viktor oldalán bekapcsolódott a házaspár vitájába.

– Hát persze, mert neki volt igaza – indokolta döntését. –Ebben a faluban semmire se mégy, ha nincsen kocsid. Ároktőtől minden messze van. Ha piacozni akarsz, vagy lomizni, ahhoz is autó kell.

A nézők többségét szintén izgatta, hova is fut ki a játék. Ica néni úgy fogalmazott, olyan az egész, mint egy szappanopera:

– Minden este a legizgalmasabb ponton hagyják abba a történetet, hogy kíváncsiak legyünk a másnapi folytatásra.

Takács Gábor szerint az emberi kapcsolatok problémáit, konfliktusait színházi eszközökkel ugyan, de a végletekig leegyszerűsítve fogalmazzák meg. Más kérdés, hogy a brazil sorozatokhoz képest az ároktői szappanoperában nem dúsgazdag örökösök intrikáit és titkos szerelmi viszonyait boncolgatják, hanem azt, hogy milyen napi problémákkal kell szembenéznie egy eldugott kis magyar faluban élőknek.

Az ároktői sörözőben több kétkedővel találkoztunk.

– Az rendben van, hogy az emberek szórakoznak egy kicsit, de ezzel még nem oldódnak meg a gondjaink, pedig van belőlük épp elég – mondja a pultnál ülő férfi, aki több mint húsz éve sofőrként dolgozik a Borsod Volánnál. – Nekem legalább van állásom, de a fél falumunkanélküli. Messze van tőlünk Miskolc, Mezőkövesd, de még Tiszaújváros is. Vonat egyáltalán nincs, ha négy műszakban dolgoznál, akkor busz sincs.

Sok a feszültség a közbiztonság miatt is. Főleg öt-hat cigány család keseríti meg az ároktőiek életét – köztük több mint 500 roma lakosét. Vargáné Kerékgyártó Ildikó polgármester szerint mindennaposak a tyúklopások, nincsenek biztonságban a fűnyírók, a termények, de disznóvágás után a kolbászok, szalonnák se.

– Ha a problémás családok férfi tagjai szabadlábon vannak, hirtelen megugranak a kisebb súlyú bűncselekmények, aztán ha éppen hűvösre kerülnek, kissé nyugodtabb időszak következik – állítja a polgármester.

Aggasztónak látja a helyzetet Kalóz Attila is, aki arra emlékeztet, hogy néhány éve még 30 tagja volt a helyi polgárőrségnek, ma viszont alig hat-hét ember vállalja az éjszakai járőrözéseket. Az ok: a többiek egyszerűen félnek, annyi fenyegetést kaptak a legrenitensebb családok tagjaitól.

Vargáné Kerékgyártó Ildikó egy percig sem remélte, hogy az Új Néző projekt kézzelfogható segítséget nyújthatna a helyi problémák megoldásához:

– Csak annyit vártam, hogy a színház összehozza azokat is, akik máskor esetleg szóba sem állnak egymással. Nézzen körül a tornateremben: gyerekek és felnőttek, romák és nem romák, férfiak és asszonyok együtt játszanak. Ez persze egy ritka ünnepi pillanat. De talán megerősítheti azt az érzést az ároktőiekben, hogy egy közösséget alkotunk.