Alább a mai Magyar Nemzet először, mint mindig, online csak nálunk olvasható (saját szkennelés), Torkos Matild által írt, kitűnő cikke a Kanadából „hazatántorgó” (értsd: onnan kiutált / ott ellehetetlenített) segílyes/bűnöző cigányokról (legutolsó kapcsolódó cikkünk ITT).

Honvágy és bérlakás
 
A honvágy hozta vissza az állítólag a romagyilkosságok miatti félelmükben egészen Kanadába menekült nyíregyházi cigányokat, köztük Pongó Ernőt, Mohácsi Viktória volt EP-képviselő közvetlen munkatársát és családját. Pongó Ernő volt az, aki két évvel ezelőtt azzal került be a sajtóba, hogy ellentüntetéssel megzavarták a nyíregyházi szélsőjobboldal, a gárdisták és a nemzeti őrsereg által szervezett Trianon-megemlékezést. A nemzet tragédiájára emlékezők rendezvényével párhuzamosan Pongóék zenés-táncos örömünnepet tartottak, és átruccantak provokálni a jobboldali megemlékezőket. Pongó — szemtanúk állítása szerint — egy összetört kamerával érkezett, azzal hadonászott, provokálva a gárdistákat, majd látványosan elejtette, hogy legyen ok a rendőrségi eljárásra.

A Kanadába a menekültstátus elnyerése reményében két évvel ezelőtt elmenekülő nyíregyházi cigányok bérlakásokat hagytak hátra, mert a magyar állam hátrányos helyzetükre való tekintettel gondoskodott arról, hogy legyen fedél a fejük felett. Mint kiderült, ezek az elhagyott lakások ki nem fizetett lakbérhátralékkal, rezsitartozással terhelten kerültek vissza az önkormányzat vagyonkezelőjéhez, sőt éppen Pongó Ernő bérlakását olyan állapotban kapta vissza a tulajdonos Nyíregyháza városa, hogy a gazdátlanul hagyott ingatlan fürdőszobájából ismeretlen tettesek leszerelték és széthordták a mosdót, a fürdőkádat, a konyhából a tűzhelyt, de még a villanykapcsolókat is ellopták. A tulajdonos önkormányzat felújította a lakásokat és kiutalta a rászorulóknak. Ezeket követelnék most vissza Pongóék. Akiknek — ahelyett, hogy elzavarták volna őket melegebb éghajlatra — a nyájas nyíregyházi helyhatóság felajánlotta, hogy az albérlők házában kétszer hat hónapig, de szükség esetén akár tovább is maradhatnak, amíg lakásproblémajuk megoldódik. Nyíregyházán világszínvonalon működik a szociális ellátórendszer, hiszen az életereje teljében lévő negyvennégy éves építési vállalkozó Pongó Ernőnek, aki lapunk tudósítójának beszámolója szerint egy vadonatúj Audival firikcízva intézi visszatelepedését a szabolcsi megyeszékhelyre, huszonéves gyerekei is képesek a munkára, így arra is, hogy újrakezdjék a hőn szeretett szülóföldön az életet és felépítsék immáron saját erőből az új otthonukat, hiszen mint elmondták, Kanadában busásan segélyezték őket, és még dolgozhattak is. Pongó Ernőnek Mohácsi Viktória közvetlen munkatársaként ugyanis volt annyi érdekérvényesítő képessége, hogy ha reális veszélyként élte meg a fenyegetettséget, minden bizonnyal biztosítottak volna számára az előző politikai kurzus idején is rendőri védelmet, ha kéri. Hiszen ha képes volt arra, hogy negyven cigánygyerek táboroztatásához pályázati pénzt intézzen, akkor talán a rendőri védelem megszervezése sem jelentett volna megoldhatatlan feladatot a számára egy olyan időszakban, amikor a cigányok elleni sorozatgyilkosság miatt senki nem vonta volna kétségbe Pongó kérésének jogosságát és megalapozottságát. De ha már ennyire nem bíztak a Gyurcsány-rezsimben, azt is megtehették volna, hogy bérlakásaikat becsületes módon kiürítve, kitakarítva adják vissza az önkormányzatnak azzal, hogy ők most elmenekülnek innen, mert félnek, avagy most elmennek szerencsét próbálni és kérik, hogy ha nem járnak sikerrel, visszajöhessenek, és ismét kaphassanak valamilyen hasonló hajlékot, mint amilyet visszaszolgáltattak. Nem így jártak el. Ezért aztán követelőzni sincs joguk.

A két világháború között nagyapám is szerencsét próbált Amerikában, ama hárommillió kitántorgó magyar egyikeként ő is a jobb élet reményében kelt útra, állapotosan itthon hagyva feleségét, a nagymamámat. Szabolcsból kelt útra ő is, és három év elteltével őt is hazahozta a honvágy. A nagyapám „egy zsák" pénzzel jött haza. Annyi pénzt takarított meg Amerikában, hogy annyi földet tudott venni belőle, amiből el tudta tartani a családját. Sőt, később annyi földet sikerült még összevásárolgatnia, hogy a téeszesítés idején már a kuláklista élén találta magát. A hatodik faluig kellett járni vállán a tarisznyával, hogy összevásárolja a beszolgáltatásra számára előírt tojásokat, hogy nehogy börtönbe csukják. A honvágy három esztendőn át kínozta, és megtanulta egy életre, hogy nincs az a jólét, amiért a hazáját még egyszer elhagyja. A nagyapám is ügyeskedett, ha az életben maradáshoz az kellett, még a csempészetbe is belevágott, az életveszélyt is bevállalva szökdöstek át társaival a határon hátukon a portékáikkal, de segélyt se Amerikában, se itthon soha nem kért, és nem is fogadott volna el. És nem hazudta volna magát soha politikai menekültnek, hogy hazáját lejáratva előnyre tegyen szert. (Kuruc.info: szemben a „hazafi” cigányokkal, akik a legképtelenebb hazugságokat képesek előadni azért, hogy megkapják a menekültstátust... már csak ezért is – mint a Magyarországnak súlyos erköcsi és az elmaradt befektetések, turizmus stb. miatt anyagi károkat okozó hazaárulók – el kellene tőlük venni a magyar állampolgárságot, oszt' menjenek oda a rohadékok, ahova akarnak, mi nem tartjuk el őket.)

Pongó Ernőt és a nagyapámat is a kínzó honvágy hozta haza. Ha csupán ennyi közös vonásunk van a cigányokkal, hogy nem tudunk máshol honvágy nélkül élni, gyökeret ereszteni, ez is épp elég ok, hogy békében éljünk egymás mellett. És hogy ne nézzük egymást hülyének. Pongó Ernőnek tudomásul kell vennie, az etnobiznisz kora lejárt. A nagyapám is tudta, mikor kellett abbahagyni a csempészetet.