Folytatódott a SZOLJON a cigányok rabszolgatartásával foglalkozó, kitűnő cikksorozata (legutóbbi rész, további hivatkozásokkal, ITT).

Az alábbi cikkben, többek között, egyértelműsítik az elkövetők származását. Talán mondanunk sem kell: kivétel nélkül mind cigány. És azt sem mondhatjuk, hogy szegínkék megélhetési bűnöznek csak – hiszen az orkoknak még saját sofőrjük is van.

Természetesen erről nem cikkeznek a „mértékadó”, nyugati lapok, nekik csak az okozat (a "pusztító", az úgymond a „cigányvadászokat” és a Jobbikot "kitermelő" "rászízmus") vázolása érdekes, a kiváltó okok – például az, hogy a cigók gyakorlatilag akadálytalanul tarthatnak rabszolgákat – nem. Ha meg meg is említi egy balliberális, „mértékadó” lap a dolgot, akkor egyenesen azt mondja (mint a Népszabadság júdáspénz-állami díjas Tóth Ákosa – lásd EZT), örüljünk neki, hogy ilyen rendes emberek rabszolgái lehetünk, mint a romák... Talán nem kell mondanunk, milyen világraszóló botrány lenne abból, ha a fehér társadalom kezdené el begyűjteni az utcáról a cigányokat, láncolná le, verné és éheztetné  őket és dolgoztatná rabszolgaként. Akkor nem lenne médiakuss...

Retteg a csicskáztatói elől bujkáló nő
Övék a világ | Tavaly ősszel, Kunszentmártonban járva, a K. M. nagycsalád viselt dolgait tárgyaltuk több soron is. Különösen a K. famíliáét, amelynek tagjai elsősorban ingatlanok megszerzésére, illetve „csicskáztatásra” specializálták magukat: idős, lecsúszott, alkoholista, emberek kizsákmányolására.

Élénk visszhangot kiváltó, kommandósokkal kísért rendőrségi akció zajlott nemrég Kunszentmártonban, a K. család csicskáztatásról ismert dupla portáján. Megkeresésünkre az akció tényét a rendőrség is elismerte. „2009. novemberében indult nyomozás a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályán, személyes szabadság megsértése miatt. Ezzel az üggyel kapcsolatban tartottak szemlét, házkutatást Kunszentmártonban, ahol jelen voltak más társhatóságok munkatársai is és jelen voltak kommandósok is. ... Több információt a nyomozás érdekeire való tekintettel nem áll módunkban közölni” — állt a rövidke sajtóközleményben.

A család ügyeiről magunk már a múlt ősszel részletesen beszámoltunk. A múlt heti akció alkalmával a rendőrök házkutatást tartottak a gyanúsítottak házánál, ahol a pénzükért, illetve munkájukért tartott emberek laktak, laknak. Információnk szerint az ott lévők többsége most sem fordult szembe gazdáival, de a rendőrségnek mégis sikerült vallomásra kész tanúkat találnia közöttük. Őket azonnal „kiemelték” és őrizet alá helyezték a rendőrök, hogy a „tartóik” erőszakkal, fenyegetéssel ne próbálhassák rávenni őket a vallomásuk megváltoztatására vagy visszavonására.

Egy embert, F. Pétert, már korábban sikerült kalandos körülmények között, kimenteni Kunszentmártonból. Az idős férfit ugyanis hónapokkal ezelőtt a szentesi kórházba vitték K.-ék, a tartói. Rossz fizikai és leépült értelmi, szellemi állapotban. Először felvetődött, hogy talán a gondnokság alá helyezését kellene kezdeményezni, de a kórházi kezelés eredményeként „feltisztult” a gondolkodása, és kiderült: semmi ok a gondnok kirendelésére. Végül egy szociális otthonba került, messze a megyehatáron túlra, biztonságos távolságra K.-éktól. A múlt heti rendőri akció keretében „kiemeltek” közül ketten vele egy helyre kerültek, kifejezetten rossz fizikai és mentális állapotban.

A K.-éktól elhozott harmadik férfival, az ötvenéves Gyurival Szolnokon beszélgettünk a napokban.

— Hódmezővásárhelyi vagyok. Ott voltam hajléktalan, onnan hoztak el a Keomáék Kunszentmártonba — említi a közismert ragadványnevén a családot a férfi. — Januárban múlt egy éve, hogy Vásárhelyen, az utcán, megállt mellettem egy fehér Opel. Ketten ültek benne, a fiatal Keoma és a sofőrje. Kérdezték, tudok-e olyan helyet, ahol könnyebb fizikai munkára vállalkozó embereket találhatnának. Szó szót követett, aztán megkérdezték: ráérek-e, nem mennék-e át velük Kunszentmártonba? Azt mondták, egy tanyára kellenék, egy öreg mellé segítőnek. Áthoztak. A tanyát többé nem emlegették, azt mondták, a tanya ráér. A fiatal Keomáék portájára kerültem, és ott voltam több mint egy évig.

— Magát miért tartották? Pénz...? Munkavégzés...? Mi volt a hasznuk magából?

— Magam se nagyon tudom. Talán a munkám miatt. Pénzem, jövedelmem ugyanis nincs. A szobatársam egy ágyban fekvő öreg volt, akiről nekem kellett gondoskodnom, ezt bizony nagyon nem szerettem. Gyakran vittek munkára, mert engem sok mindenre lehetett használni. Szakmám van, és tudok, bírok is dolgozni. Hogy aztán idő közben mi mindenhez használták még fel az adataimat, azt csak a jó isten tudja. Azt tudom, hogy a többiektől elvették a nyugdíjat, segélyt, minden jövedelmet. Időnként alá kellett írnom egy-egy meghatalmazást, amik éppen ezeknek a pénzeknek a felvételéről szóltak.

— Bezárva tartották?

— Azt nem mondhatnám. El tudtam volna lógni, ha akarok, és főleg, ha lett volna pénzem a hazaútra. De nem volt. Azt persze nem tudhatjuk, hogy egy szökésre hogyan reagáltak volna...

— Fizikai bántalmazás...?

— Az öreg Keománénak el-eljárt a keze, de a fiatalok nem vertek bennünket. Ha valami miatt elégedetlenség támadt, inkább italt hozattak, és leitatták a bandát.

— A rendőrségi akciót követően csak hárman fogadták el a távozási lehetőséget, a többiek maradtak. Maga miért távozott? Valami biztos hely várja otthon?

— Á, nem! Azért nem maradtam, mert én még csak ötven éves vagyok, és nem akarok ilyen körülmények között megöregedni, gyorsan leépülni fizikailag és szellemileg. Mielőtt Keomáék elhoztak, volt folyamatos alkalmi munkám, s remélem, visszavesz még a főnök.

— Kunszentmártont maga mögött hagyva, hogyan értékeli azt, ahogyan a K. család ott tartja az embereket?

— Mocskos dolog kihasználni a segítségre szoruló embereket, és mocskos dolog rajtuk élősködni...     

És hogy milyenek a véletlenek: miközben a K. család elleni, kommandósok által kísért rendőri akció szálait bogozgattuk, telefonon Túrkevére hívtak bennünket. Egy riadt, rettegő asszony, akit egy szarvasi romacsalád igyekszik megszabadítani a házától. Történetesen éppen a K.-családfő élettársa, B. Rozália és annak rokonai. 

— Egy népes cigánycsalád megpróbál mindenemből kiforgatni. Két hónapja bujkálok, nem merek hazamenni, minden percben attól rettegek, hogy rám találnak — mondta a telefonba remegő hangon a túrkevei asszony.

Amikor megérkezünk hozzá, a forgalmas főutcán található házához, azonnal kulcsra zárja mögöttünk a kertkaput.

— Hiába vannak itt, nem érzem magam biztonságban. Most is csak annyi időre jöttem haza, amíg találkozunk, utána nyomban megyek is vissza a barátnőmékhez, akik hajlandóak voltak befogadni — vezet be a lakatlannak tűnő épületbe a szemmel láthatóan rendkívül feszült, ideges nő.

Egy ágy, egy asztal, egy üres szekrénysor jelzi, hogy valamikor lakták a többszobás házat, ám a bútorokon, egy-két megmaradt használati tárgyon kívül semmi egyéb nem mutatja már a mindennapi élet nyomait. Se hűtőszekrény, se egyetlen mosatlan tányér a konyhában, se mosógép, se egy száradó ruha a fürdőszobában; a kamra szintén üresen tátong.

— Néhány hónapja még ez volt az otthonom, mára azonban már ... — kezdi a magyarázkodást a vendéglátónk, ám a sírástól elcsuklik a hangja. Aztán belevág, és mondja, mondja az utóbbi keserves hónapjai történetét. — Leszázalékolt nyugdíjas vagyok. Egy éve még súlyos, pszichés betegségben is szenvedtem: agorafóbiám volt. Féltem mindentől és mindenkitől, ötszáz napig nem tettem ki a lábam a házból. Tavaly májusra sikerült úgy, ahogy kigyógyulnom belőle. Egy internetes társkereső oldalon kerültem kapcsolatba egy oláh cigány férfival, Csabával. Talán négyszer vagy ötször találkoztam vele, ő mutatta be nekem a barátját B. Istvánt. Csaba rábeszélt, hogy segítsek neki egy ló megvételében. Elvitt Körösladányba, ahol meg is egyeztem az eladóval, hogy a másfél millióra tartott állatot egymillió-háromszázezer forintért megveszem. Ötszázezer forintot Csaba ideadott nekem, és én lefoglalóztam a lovat. Mindez idén január 11-én történt.

A maradék nyolcszázezret két nappal később kellett volna vinnem, de Csabának nem volt pénze, és emiatt egyfolytában hívogatott telefonon, hogy szerezzek már én pénzt, és fizessem ki a maradékot. Egyszer csak beállított hozzám B. István, elhozta a testvérét, Sándort is, aki felajánlotta: ha van tehermentes ingatlanom, ő ad kölcsönt nekem. Nem akarnak elesni ugyanis a bombaüzlettől, magyarázta, hiszen elmondásuk szerint már volt is egy vevőjük, aki 6 millióért azonnal átvenné a lovat. B. István közben tette nekem a szépet, „beetetett” rendesen: hogy pont ilyen nőről álmodozott, mint én, s milyen jól meglennénk mi egymással... Még aznap el is vitt Szarvasra, bemutatni a családjának. Egy nappal azután, hogy megismerkedtünk, már házassági ajánlatot tett. Éreztem, hogy csőbe húztak, de akkor már felügyeltek rám: egy pillanatra sem hagytak magamra, a család tagjai úgy rám telepedtek, hogy egyszerűen féltem bármiben is ellentmondani nekik.

Sikerült elérniük, hogy elcseréljem a túrkevei kényelmes, komfortos ingatlanomat az általam csak Csucsuként ismert öregapja rossz állapotú kondorosi, komfort nélküli házára. Amint rábólintottam az egyességre, máris egy szarvasi ügyvédnél találtam magamat, aki azonnal megcsinálta a hivatalos papírokat.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Ez a szarvasi ügyvéd nem más, mint a sorozatunk korábbi részeiben már megismert, Szarvason csak Putricselli néven emlegetett jogtudor, a Kunszentmárton és Szarvas térségében hasonló módon kicsalt ingatlanok adás-vételének régi közreműködője. Őt emiatt egy néhány hete történt szarvasi akció keretében a Békés megyei rendőrség őrizetbe is vette, de az előzetes letartóztatását a bíróság már nem rendelte el.

— Két hétig laktam Szarvason, hol B. Sándoréknál, hol testvérénél, B. Rozáliáéknál aludtam — folytatja a túrkevei asszony — Nagyrészt el is költöztettek, akkor vittek el mindent, amit csak lehetett. Egyik éjszaka aztán sikerült felhívnom egy túrkevei barátnőmet, akinek mindent elmondtam, s ő riasztotta a rendőrséget. Amikor a család megtudta, hogy már Szarvason is keresnek a rendőrök, B-ék azonnal elvittek az ügyvédhez, visszacsinálták az ingatlancsere-szerződést és végre hazajöhettem a saját házamba.

Hihetnénk, hogy itt véget ért a túrkevei hölgy rémálomszerű kálváriája, de nem! Egy nappal azután, hogy visszaköltözött Túrkevére, néhány rokonával megjelent nála B. Sándor.

— Ismét elcipeltek a szarvasi ügyvédhez, és aláírattattak velem egy papírt, hogy négyszázezer forinttal tartozom nekik az előző hetek kiadásai miatt. Amíg meg nem adom nekik, jelzálogjogot jegyeztetnek be a házamra. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, Rozália hazahozott. Azóta naponta hívnak telefonon, zaklatnak, fenyegetnek, hogy mikor adom meg az adósságomat, mert ha nem, hát elárvereztetik a házamat.

A megfélemlített nő belebetegedett a történtekbe, egy hónapra kórházba került. Amikor kiengedték, vett egy nagy levegőt, félretéve a félelmét és a szégyenét is, március 19-én végre rendőrségi bejelentést tett, Szolnokon. A szarvasi vonatkozások miatt a rendőrség azonnal kapcsolatba lépett a Békés megyei kollégákkal, akik nyomban megindították a nyomozást.

Itt tart most a rettegésben élő túrkevei asszony ügye. Miközben a kapuig kísér bennünket, egyre csak kérdez: és most hát ki védi meg őt? Kihez forduljon még, hogy nyugalma legyen? Mit tegyen, hogy ne veszítse el a házát, az egyetlen vagyonát?  Válaszokra, segítő tanácsra, megerősítésre vár. De legfőképpen biztonságra, védelemre!

Hihetetlen emberi hiszékenység segíti a csalókat

Az emberi lelemény a jelek szerint végtelen, ha mások becsapásáról, „lenyúlásáról”, lehetetlenné — de legalábbis függővé — tételéről, van szó. Lóvásárlás és „könnyű fizikai” munka a mostani esetekben; „szerelem”, s ha kell, házasság ígérete a korábbiakban; segítő kölcsönadás, vagy kétségbeesett segítségkérés; olcsó albérlet, lakhatás, fedél a fej fölé. Módszeresség, kitartás, rábeszélőképesség és megnyerő kommunikáció, esetenként alapos környezettanulmány — a végrehajtásban pedig összehangolt csapatmunka segíti a becsapható emberekre „szakosodott” bandákat. Meddig még?

(SZOLJON)