Folytatódik a SZOLJON kitűnő, kötelező érvényű cikksorozata. Előző rész ITT.

Ez utóbbihoz kiegészítésként még annyi, hogy a 29. hozzászólás (eredeti ITT) tanúsága szerint Kunszentmártonról van szó. Ahogy azt a cikkben is említettük, az ilyen esetek még csak véletlenül sem egyediek és elszigeteltek – a múltkori, nagy nyilvánosságot kapott pl. Szolnokon volt. Eltérő helyszín, más család.

A sorozat új része (eredeti ITT; a hozzászólásokba is érdemes belepillantani):

Tompa bicskával nyiszálta percekig a nyakát, mire meghalt

A csicskáztatás, vagyis a modern kori rabszolgatartás nem számít új keletű megélhetési formának Magyarországon. Szerencsétlen sorsú emberek, alkoholisták, pszichiátriai betegek kerülnek az erős „családok” bűvkörébe, hogy azok a végletekig kizsákmányolják, mindenükből kiforgassák őket.

Nincs ez másként a térségünkben sem. A napokban már megismerhettek olvasóink két kapcsolódó K.-i történetet, s íme a folytatás, amely bizonyítja, hogy korántsem egyedi esetekről van szó.

Nyomozásunk során olyan információk birtokába jutottunk, amelyek súlyos eseteket valószínűsítettek, ezért azokat — eredeti helyszínekkel és nevekkel — már a megjelenés előtt az ügyészség tudomására hoztuk.
Néhány nap alatt annyi tényt gyűjtöttünk össze a kizsákmányoló fortélyokról, annyi történetet hallottunk elhunyt, eltűnt személyekről, a helyi „erős család”, L. R.-ék viselt dolgairól, amennyi egy egész könyvet megtöltene.

Számtalan emberrel beszélgettünk, s bár a helyi lakosok félnek, szép lassan mégis megeredt a nyelvük. Orvosok, ápolók, mentősök, hivatalok dolgozói és érintett magánemberek segítettek nekünk a háttérben, mígnem szép lassan összeállt a kép. A sorozatunk előző részében megismert G. B. és S. V. története után újabb két szerencsétlen esetét mutatjuk most meg.

T. J.-nek korábban semmi köze sem volt K.-hoz. Szegedi illetőségű lévén, a csongrádi megyeszékhelyen élte mindennapjait. Évtizedekkel ezelőtt elvált, nem vetette meg az italt, a nőket, ahogy mondani szokás, nagytermészetű ember volt. Kapcsolata akkor sem szakadt meg a környezetével, amikor külföldön élő lánya, 3 millió forintért, befizette a városi önkormányzat által a Kálvária sugárúton fenntartott Emeltszintű Szociális Otthonba, mondván, apja így legalább állandó felügyelet és gondoskodás alatt lesz.

T. J. a nyugdíja mellett alkalmi munkákat vállalt, még az otthonból is kijárt dolgozni. Rendszeres vendég volt a piacozók, vásározók törzshelyének számító Cserepes-sori kocsmákban, s ezek valamelyikében ismerkedhetett meg egy nála évtizedekkel fiatalabb nővel. A 67 éves férfi „szerelembe esett” az alig 27 esztendős hölggyel, aki történetesen K.-ban lakott, és a hasonló ügyekről elhíresült L. R. család tagja volt. Rövid idő alatt annyira elcsavarta a hölgy a bácsi fejét, hogy az bejelentette az otthonban: feleségül fogja venni szíve választottját, ezért elköltözik K.-ba. Később, annak rendje és módja szerint, be is jelentkeztek a K.-i önkormányzatnál esküvőre.

Egyben szerették volna visszakapni a bácsi otthonbéli számláján még meglévő, közel másfél millió forintot is.
— A bácsi mindennapos vendég volt a kocsmákban, és ami kis pénzt keresett, azt azon nyomban el is itta — tudtuk meg a szociális otthon neve elhallgatását kérő ápolónőjétől. — Az ittas embert könnyen elbolondítja egy fiatal nő, s az öreggel is ez történt. Amikor beállított az otthonba az unokája korabeli nővel, mindenkinek bemutatta, majd bejelentette, hogy elveszi feleségül és hozzá költözik. Hajthatatlan volt akkor is, amikor az általunk értesített lánya meglátogatta, és sírva könyörgött neki, hogy ne tegye ezt.

Amikor azonban T. bácsi lánya ezek után letiltatta a csábító másfél milliót, mert bizonyítani tudta, hogy azt ő fizette, talán mondani sem kell, hogy az esküvőt azon nyomban lemondták L. R.-ék csalódottságukban, s „ugrott” a szerelem. 
A csicskasorba süllyedt bácsit nem sokkal később meg akarta látogatni új lakhelyén, a nyomortelepen a lánya, de képtelen volt bejutni a megadott címre: az „új rokonok” egyszerűen nem engedték be arra a portára, ahol az apján kívül még közel tucatnyi szerencsétlen tengette — tengeti máig! — az életét.

— Zs. nélkül nincs esélye, hogy bejusson a házba — szólt neki a rendőrségi iránymutatás. És valóban, a nevezett rendőr közreműködésével — aki láthatóan jó viszonyban volt a családdal — összejött idén tavasszal a találkozás. Az öreg meglehetősen italos állapotban volt, s több szemtanú előtt kijelentette, hogy ő már nem akar onnan elköltözni.

Eközben az L. R. família mindent elkövetett, hogy hozzájusson a T. bácsival járó másfél millió forinthoz. Már emlegetett Békés megyei ügyvédjük révén még pert is indítottak, a bíróság azonban végül nem az ő javukra ítélt.

T. J. az idei tavaszra már teljesen lerobbant, legyengült az alultápláltságtól. Ezt orvosi leletek állapítják meg. Az oxigénhiányos agyi működés miatt a bal oldalára részlegesen lebénult, járásképtelen lett, és úgynevezett motoros beszédzavarban szenvedve, nem tudta már formázni a szavakat.

Április 27-én mentő vitte kórházba, ahol a sürgősségi betegellátáson megállapították, hogy idegen test — szilárd étel — került a légutaiba. Egy héten keresztül a belgyógyászaton kezelték, majd átkerült a krónikus belgyógyászatra, ahol egy nappal később, május 9-én, elhunyt. Mielőtt T. J. lánya bármit is tehetett volna, az egykori mennyasszony — aki akkor már keresztlányként lépett fel, és neve a legközelebbi hozzátartozóként szerepelt a beteg kísérő dokumentumaiban — úgy rendelkezett, hogy az elhunytat hamvasszák el.

Ennek költségét és a temetési számlát persze már nem vállalta az L. R. család. Úgy volt, hogy az önkormányzat kényszerül fizetni, de aztán közbelépett a papáért már addig is sokat tevő lánya: illő módon megadta a végtisztességet a rá maradó hamvaknak, és viselte a költségeket — lezárva a fura, kusza történetet.

Persze a rossz példa ragadós. L. R.-ék sikeres ingatlanszerzései nyomán másoknak is megjött a kedve az ilyen ügyletekhez. R. A. nyugdíjas rendőrtiszt, egykori alezredes, például egy ilyen család hálójába került, ahonnan már nem is tudott szabadulni. Hogy pontosan miként került Budapestről K.-ba, még az évtized elején, azt nehéz lenne már utólag kiderítenünk. Mert — miként a városban annyian az utóbbi években, akik kapcsolatba kerültek ezekkel a családokkal — ő is meghalt már, akik pedig pontosan ismerik a történteket, azok ellenérdekűek, így nemigen beszélnek.

Érdekes, gyanúkra okot adó körülmények között érte tavaly a halál az éveken át komoly pszichés problémákkal küszködő férfit: a nyomozás megállapításai szerint egy rossz, tompa bicskával nyiszálta el a saját nyakát. Ha így történt, rendkívül nagy fizikai és lelki erő kellett ahhoz, hogy hosszú-hosszú perceken át nyiszálja, vagdossa magát.

— Zavarodott, mogorva, másokkal alig beszélő ember volt már a végén — mesélte róla egy helybeli. — Néhányszor előttem állt a boltban, a kasszánál a sorban, és folyamatosan magában beszélt. Csak magában, másokhoz már alig...
A K.-i kapitányság közigazgatási eljárás keretében vizsgálta az esetet, és öngyilkosságot állapított meg.

R. A. egy városszéli kis ház utcai részében lakott, aminek kétharmad része legalábbis furcsa körülmények között került a tulajdonába, 2006-ban: élettársi tulajdonrész elismeréseként egy olyan hölgytől kapta, akit jól ismer a város, de aki a szó igazi értelmében soha élettársa nem volt a nyugdíjas rendőrnek.

Nem volt nehéz kiderítenünk, hogy R. A.-nak 2006-ig Budapesten, Zuglóban volt egy második emeleti lakása is. A dolog akkor kerekedik ki egésszé, ha hozzá tesszük: ez a lakás R. A. 2008-ban bekövetkezett halálakor már nem szerepelt az önkormányzatnál felvett hagyatéki leltárban. Nem véletlenül. A földhivatali tulajdonlapról egyértelműen látszik: 2006 decemberében, tartási szerződés jogcímen az „élettárs” szerezte azt meg, aki az említett kétharmad rész K.-i kisházat átadta a nyugdíjas rendőrnek. Megszerezte, hogy aztán alig egy hónapon belül — biztos, ami biztos — túl is adjon rajta.

Ezeket az összefüggéseket erősíti, hogy R. A. egy éve zajló hagyatéki eljárása reménytelenül elakadt a közjegyzőnél. A törvényes örökösként szóba jött emberek ugyanis — értsd: a hozzátartozók, valódi rokonok — valami oknál fogva nem tartanak igényt a kétharmad házra; nem kell senkinek, valószínűleg félnek a jogosultak átvenni a házrész tulajdonjogát. Vajon miért?

És a település mesél. Csupa megtörtént esetet, amik ott zajlottak a színe előtt, és amiket nem értenek az itt lakók: B. K. 2007-es, megmagyarázhatatlan árokba fulladásáról, G. M. házának sikeres visszaperléséről, G. B. szintén visszaszerzett ingatlanáról, az L. R. család telepéről kimenekített egy-két szerencsésről, no és a szaporodó ingatlanvásárlásokról.

A portáról, amelyik előtt napos időben, néha kint üldögélnek a szerencsétlenek, a tolókocsiból kihajolva sarlózó amputáltról és az őket nagy bottal terelgető sihederről. Ügyvédekről, akik vallják, hogy a pénznek nincs szaga, és a „tapintatosan” elforduló hatóságokról, amelyek hallgatnak.

A hatóságoknak kellene nyomás alatt tartani az elkövetőket

Mali Zoltán, Drávapiski uzsorásoknak hadat üzenő polgármestere állítja: igenis, lehet sikerrel harcolni az L. R. családhoz hasonlók ellen. Ha a hatóságok összefogva, közös nyomás alatt tartják a másokon élősködőket, akkor sikerülhet. Ha ezek az emberek szociális elhelyezést és ellátást kapnak a nyomortanyákon, akkor lépjen közbe a tisztiorvosi szolgálat, az elhelyezés körülményei, az étkeztetés, a konyha tisztasága miatt! Ha viszont munkát végeznek ott, akkor jöjjön a munkaügyi felügyelőség, ellenőrizze a munkavégzés feltételeit!

És kísérje el őket mindig a rendőrség is — de ne ám a bratyizó, jópofizó állomány, hanem valami másfajta —, hogy lecsapjon minden büntetőjogilag értékelhető jelenségre. Ellenőrizze, hogy ki veszi fel a nyugdíjakat és a segélyeket, kinél van a szerencsétlenek bankkártyája.

És menjen az APEH is, vizsgálni, hogy hogyan, miből telik rokkantnyugdíjas, munkanélküli embereknek jelentős ingatlanvagyonra manapság. Menjen mindenki, akinek az dolga, különben K. lakói továbbra is rosszkedvűen élik napjaikat, abban a tudatban, hogy magára hagyták azok, akiknek pedig más lenne a dolguk.