A SZOLJON tegnap kezdett (első rész ITT), kitűnő tényfeltáró sorozata folytatódik. Alább a második rész.

Bevezetésképp ajánljuk EZT a cikket (ha még nem olvastuk volna, feltétlenül kövessük az első bekezdésben szereplő hivatkozásokat is) arról, hogy, finoman szólva, mindez nem elszigetelt eset. A cigányok mindenhol ezt csinálják. A minap például Olaszliszkán.

Az uzsorások megtiltották, hogy behozzák a kapun a beteget

K. rosszkedvű kisváros mostanság. Fura ügyek, meghökkentő ingatlanszerzések, váratlan halálesetek borzolják a kedélyeket, amikről azonban többnyire csak halkan, szűk baráti körben, bizalmasan beszélnek a helybéliek. A hangos szót inkább kerülik, ha lehet. Félnek.

K.-ban két — egymással szoros rokonságban lévő — család „karrierjének” történetét vizsgáltuk. Nevezzük őket egyszerűen csak L.-nek és R.-nek — L. R.-éknek. (A névjelző betűk, jogi megfontolások miatt, kitaláltak. Az igazi nevek és címek természetesen a birtokunkban vannak.) Számos kétes „ügylet” kötődött hozzájuk az utóbbi évtizedben, az ingatlanszerző terjeszkedésüket pedig döbbenten figyelik újabban a helyiek. A hatóságok, úgy tűnik, teljesen tehetetlenek.  (Kuruc.info: köszönjük, egypárti parlament! A rendőrség még csak véletlenül sem teszi azt, ami a feladata lenne, amiért fizetjük. Ők csak a nem bűnöző életvitelű, adófizető fehérek vegzálásához értenek, bűnözőcigány-maffiózókkal nem mernek kikezdeni. Sajnos ez akkor sem fog változni, ha a Fidesz kerül hatalomra – tele van a vezetés polkorrektkedő, atlantista idiótával, deutschtamásokkal, pokornizoltánokkal, és a második vonal még rosszabb...)

Út menti prostituáltak futtatásával kezdte pályáját a család, s ez az „alaptevékenységük” mindmáig megmaradt. Legendás történet az évtized elejéről, amikor az úgynevezett türelmi zónák kijelöléséről szóló jogszabály megszületése után az L. R. família tisztes matrónája beterelt a polgármesteri hivatalba egy sereg „lányt” az utak mellől, hogy közösen követeljék ott a türelmi zóna kijelölését a településen.

Mára viszont már egy új, komplett iparágat is kifejlesztett a család: az idős, és/vagy beteg, lecsúszott, senki által nem keresett emberek „befogadására” szakosodott. Az L. R. család embertelen, állati körülmények között tart az egyik jól ismert városbeli házánál jó néhány ilyen embert. A segélyéért, nyugdíjáért, házáért és a munkájáért.
Elegendő volt csak bő másfél hetet nyomoznunk a városban, s máris esetek sorát tudtuk feltárni, nevekkel, helyszínekkel, időpontokkal, becsapott áldozatokkal.

Az elsőként megismert eset tragikus sorsú főszereplőjével, G. B.-vel még volt szerencsénk beszélni a halála előtt. Ha csak néhány napot késünk, már nem tudtuk volna meghallgatni megdöbbentő történetét.

Az 51 éves férfi ugyanis pár hete — szeptember 22-én este kilenc órakor —, furcsa, tragikus balesetben elhunyt. K. külterületén, az országúton halálra gázolták. Nem tudja senki, hogy hogyan került oda, mit keresett ott, ahol egyébként semmi dolga nem lett volna. Két autó is elütötte a sötétben az út szélén ténfergő, erősen ittas férfit. A rendőrség közigazgatási eljárás keretében vizsgálta az esetet.

G. B. szavait, nyilvánosságnak szánt vallomását azonban hangfelvétel őrzi. A felvételt meghallgatva, megelevenedik előttünk az a tragikus életsors, amelynek főszereplője számára utóbb egyszerűen nem volt már visszaút. G. B. 1958-ban született, ám aki nem ismerte, s a közelmúltban látta, akár hetvenévesnek is nézhette volna. Az epilepsziás rohamokkal gyakran küzdő, idült alkoholista férfi soha nem rendelkezett állandó munkahellyel. Alkalmi munkákból, s ahogyan ő mondta, a kutyákból — kutyatartásból — élt.

Néhány évvel ezelőtt megörökölte a szülői ház kétharmadát, amelyen édesanyjának haszonélvezeti joga van bejegyezve. Elidegeníteni, eladni így nem lehetett az ingatlanrészt, ám az ilyen szerencsétlen, igazából már nem beszámítható személyekre szakosodott L. R. család számára mindez nem jelentett problémát. Itatták, többször vendégül látták a kocsmában. Egy-egy alkalommal például, amikor az alkoholtól már rosszul lett, kórházba kellett szállítani, az ambulanciára, „kijózanítóba”, azt is megtették. Másnap L. R.-ék vitték haza.

— Már a hazafelé vezető úton újra leitattak, nőt is ajánlottak, egyszóval igyekeztek a bizalmamba férkőzni — mesélt új „barátaival” való megismerkedéséről G. B. — Ez többször megismétlődött, aztán nem sokkal később azt mondták: adjak nekik pénzt, másfél milliót, mert valami nyereményjátékban vehetek így részt.

L. R.-ék semmit nem bíztak a véletlenre. Elvették a behálózott férfi személyi igazolványát, majd rábeszélték, hogy ha eladni nem is tudja, akkor cserélje el a kétharmad házrészét egy általuk felajánlott ingatlanra, és kap még ráadásként egymillió-hatszázezer forintot, amivel beszállhat az emlegetett játékba. G. B. állítja: mielőtt földhivatalba és ügyvédhez vitték, újból leitatták, s olyan részeg volt, hogy arra sem emlékszik, miként tudta a szükséges papírokat aláírni.

Igen, mindezen manőverhez jogvégzett szakembert is talált a család. Ez esetben éppen egy Békés megyei ügyvédet, akit a településén nemes egyszerűséggel csak Putricsellinek hívnak, az ilyen munkái miatt, s akinek neve az elmúlt hetekben az ország legkülönbözőbb pontjain merült már fel, hasonló szerepvállalás okán. Ő annak ellenére elvégezte a szükséges papírmunkát, hogy látnia kellett: G. B. teljesen beszámíthatatlan állapotban kanyarította alá a nevét az ingatlancsere okirataira.

S hogy mi volt az üzlet az ingatlancserében az L. R. családnak? Nos, így már semmi, mert G. B.  hozzátartozói még időben értesültek a történtekről, és pert indítottak a csereszerződés megsemmisítése, valamint a férfi gondnokság alá vétele érdekében. Így a per befejeztéig nem íratható át az ingatlan. Ismerve azonban az ilyen esetek szokott lefolyását, L. R.-ék később majd valószínűleg „megvásárolták” volna G. B.-től a cserében neki adott ingatlant — s esetleg helyet szorítottak volna neki egy ideig a csicskatelepükön. Amennyiben pedig bebizonyosodik, hogy G. B. beszámíthatatlan állapotban írta alá a papírokat, az egész ügyletet semmisnek minősítheti a bíróság. A per már folyik, s bár a károsult időközben elhunyt, az igazságügyi elmeorvos-szakértő már korábban kiadta a szakvéleményt G. B.-ről: a csereügylet megkötésekor, 2008. 08. 21-én a belátási képessége teljes mértékben hiányzott. A per folytatódik, immár G. B. nélkül.

S hogy a rendőrség miért nem lépett közbe a kívülálló számára is minimum gyanúsnak tűnő ügyletben? Mert nem tudott róla. Legalábbis ezt a hivatalos választ kaptuk az érintettől, K. rendőrkapitányától néhány héttel ezelőtt.

— Ez nem igaz, egy évvel ezelőtt, tavaly szeptemberben magam tettem bejelentést az ügyben — tudtuk meg az uzsorások ellen hadjáratot kezdő, s azóta országos hírnévre szert tevő Mali Zoltántól, a Baranya megyei Drávapiski polgármesterétől. — Egészen idén áprilisig egy alapítványunk révén voltunk jelen K.-ban, így kerültünk kapcsolatba helyi, szerencsétlen sorsú emberekkel. G. B. tavaly elmesélte nekünk kálváriáját, s akkor hangfelvételen rögzítettük a történetét. Miután leellenőriztük annak hitelességét, kiderült számunkra, hogy nem egyedi esetről van szó.
Telefonon megkerestem a K.-i rendőrkapitányt, és tájékoztattam a városban uralkodó állapotokról. Azt kérte, hogy írásban is tegyem meg a bejelentést. Megtettem, méghozzá interneten, elektronikus levélben, melynek nyoma kell, hogy legyen. Sőt elküldtem számára G. B. vallomásának hangfelvételét is.

Azóta sem történt semmi ez ügyben. Pontosabban azért mégis: az ingatlan megmaradhat G. B. hozzátartozóinak tulajdonában, ő maga autóbalesetben elhunyt, a rendőrség pedig elégedetten számolt be néhány hete a városi képviselő-testületnek a jól végzett munkáról. A képviselők egyetlen kérdés nélkül, egyhangúlag fogadták el a parancsnok beszámolóját.

Az L. R. családnak azonban korántsem ez az egyetlen ilyen ingatlanpere. Az elmúlt néhány esztendőből több másik olyan bírósági ügyre is ráakadtunk, amelyeknek alperesei ebből a körből kerültek ki. A legkorábbi történet 1997-ből való, és a legfrissebb tizenegy évvel később, tavaly indult, már egy végstádiumos rákbeteg, S. V. házának „adásvételi szerződése” — ugyancsak a megbízásukból.

Néhai S. V. testvére adásvételi szerződés érvénytelenítése ügyében perelte be tavaly az L. R. család egyik tagját, és a per jelenleg is folyik. S. a település külterületén élt, majd halt meg, zaklatott, zavaros körülmények között. A történet 2008-ban indult, amikor a többszörösen kórházakat járó, nagybeteg S.-t istápolgatni kezdte az L. R. család. Egy rokonszenvesen viselkedő, fiatal házaspár látogatta, kezelésre hozta-vitte a férfit, aki többször is elmondta saját hozzátartozóinak, hogy ezek lesznek az ő ápolói és örökösei. Egybehangzó állítások szerint a hetvenéves S. valószínűleg bele is bolondult kissé a szép fiatalasszonyba.
S. 2008 szeptemberében kétszer is kórházba került. Először szeptember 24-én, s az L. R. család vitte haza kocsival Szolnokról. A szép fiatalasszony anyósánál helyezték el.

Egy nappal később adásvételi szerződést kötöttek vele a házára egy ügyvéd közreműködésével. A szerződésben, természetesen, a vételárat is gondosan „átvetették” vele.
Szeptember 29-én újra beutaltatták S.-t a háziorvossal a kórházba, ahol bekatéterezték, és betegszállítóval hazaküldték — immár végleg. Az L. R. család azonban már nem fogadta be a beteget. Nem volt miért, hiszen kezükben volt az óhajtott szerződés, a kapcsolatot befejezettnek tekintették. A betegszállító még most is felháborodva meséli a történteket:

— Még a kapun sem engedtek be, hogy letegyem a fekvőként szállított beteget, ezért bementem a rendőrségre, hogy segítsenek. A rendőr, akivel beszéltem, csak széttárta a kezét, és azt mondta: ő ugyan átjöhet velem a szóban forgó utcába, de mihelyst eljövünk, úgyis kiteszik megint az utcára az öreget. Megpróbáltam még egyszer, de elzavartak, így a tanyán tettem le, a rokonainál.

Végül a testvére fogadta be a szerencsétlent, aki ekkorra döbbent rá, hogy rútul becsapták, s elmesélt mindent a hozzátartozóinak. Néhány nappal később meghalt, a családja pedig pert indított, az adásvételi szerződés megsemmisítése érdekében.

Műemlék épületet vett a fiának

Rohamosan növekszik az L. R. család ingatlanvagyona K-ban. Legkevesebb 10-12 ingatlanról tudni már, amiket a családtagok az elmúlt időben megszereztek maguknak. Lakóingatlanokat, többnyire az itt felvázolt módszerekkel, de már nagyobb épületekre is kivetették hálójukat. A helybelieknél a régi, patinás, műemlékké nyilvánított, szép belvárosi épület megvásárlása „csapta ki a biztosítékot”. Tizenegymillióért vette meg az egyik családtag. A helybéliek közül sokan kíváncsiak arra, hogy vajon az adózott jövedelméből tette-e ezt.

És kíváncsiak arra is, hogy az adóhivatal mikor végzett vajon vagyonosodási vizsgálatot a rohamosan gazdagodó — és legális jövedelemmel a jelek szerint nem rendelkező — családnál. Tényleg: mikor?