Az alább olvasható, kifejezetten jól sikerült cikk (amely egy remélhetőleg hasonlóan szókimondó sorozat első része) egyik legfontosabb gondolata a következő: “Nem véletlenül mondta néhány hónapja egy Tiszabőről megjelent riportunk névtelen megszólalója, hogy addig nem változik ott semmi, amíg a rendőrség és az adóhivatal nem nyomul be nagy erőkkel a faluba, nem helyezi „nyomás” alá az uralkodó családokat, s nem tart ismétlődő, mindenre kiterjedő ellenőrzéseket.”

Igen, amíg az APEH, illetve a sündőrség szabadon hagyja garázdálkodni a cigány uzsorásokat, addig nem változik semmi. Az MSZP-SZDSZ-kormány alatt nem is fog. De a Fidesz alatt sem, ezt borítékoljuk…

Az eredeti anyag:

Kölcsönkért az uzsorástól, ma már csak alsóépületben él

Eltűnt emberek, gyanús halálesetek, váratlanul gazdát cserélt házak, jogszerűnek látszó szerződések, megfélemlített balekok, riadtan hallgató károsultak, mélyszegénységbe süllyedő, egykor volt polgárok, vakvágányra futott egzisztenciák. Itt járnak közöttünk. Áldozatok mind.

— Megálltak egy autóval mellettem, se szó, se beszéd, betuszkoltak a hátsó ülésre, és meg sem álltak velem Szegedig — meséli még mindig riadtan egy fehér hajú, madárcsontú kis öregasszony, aki nemrég „adta el” így a házát. — Egy ügyvédi irodába vittek, ahol már készen várt az adásvételi szerződés. Megfenyegettek, hogy ha nem írom alá, akkor nagy baj éri a családomat, nem lesz többé megállásuk a gyerekeimnek sehol. Inkább aláírtam, mit tehettem volna! Tízezer forintot kértem kölcsön tőlük, mert szükségem volt rá, és elúszott miatta a házam. Magamra vessek! Most a lányoméknál lakom, az alsóépületben húztam meg magamat.

Belegondolt már bárki is, hány arca van Magyarországnak? Megítélés kérdése, de kettő mindenképpen. De ismerjük-e „azt” a másik arcot? Az elkövetkező napokban megjelenő sorozatunkkal Magyarország és szűkebb pátriánk olyan oldalát próbáljuk megmutatni, amelyről nagyon sokan, nagyon sokat tudnak, ám mind ez idáig szemérmesen lesütve szemüket, hallgatnak. Úgy gondoljuk, elérkezett az a pillanat, amikor nem maradhatunk tovább csöndben. Tiszta vizet kell végre önteni a pohárba, mielőtt további tragédiák sora történne! Rendőrök, orvosok, jogászok, köztisztviselők éveken keresztüli hozzá nem értése(?), nemtörődömsége(?), esetleges korruptsága(?) — ki-ki válassza ki az általa legmegfelelőbbnek vélt választ — vezethetett odáig, hogy félnünk kell saját hazánkban. Pedig láttuk a gondokat, időnként a magunk módján meg is próbáltunk rávilágítani azokra, ám akik igazán tehettek volna ellene, azok könnyedén szőnyeg alá söpörték a problémát. Reményeink szerint már nem sokáig tehetik meg, hogy visszaélve kényelmes helyzetükkel, egyszerűen napirendre térnek a különféle szabálysértések, sőt bűncselekmények felett. Bízunk benne, hogy elérkezett a tisztulás ideje.

Két évtizede, a rendszerváltozás forgatagában, nemcsak a demokrácia lehetőségei teremtődtek meg Magyarországon, de új bűnelkövetési módok szociológiai alapjai is. A szegénység terjedése — szélesedése és mélyülése — az egzisztenciális kiszolgáltatottság új, hihetetlen dimenzióit teremtette meg. Különösen a nagyvárosoktól távoli, földrajzilag elzárt térségek és kistelepülések szenderültek különös, rezzenetlen, rossz álomba. Gondoljunk csak Észak-Borsod, Dél-Baranya, Békés és Szabolcs egyes térségeire, Jász-Nagykun-Szolnok megye számos tiszazugi és jászsági településére, vagy éppen a „zsákfalu” Tiszabőre. Magyarországi Harleemek és Bronxok, leendő bádogvárosok, rio de janeiró-i mintájú Favellák negyedei.
 
A változások villámgyorsan kitermelték magukból a haszonélvezőket is: az uzsorásokat, akik rövid lejáratra, százszázalékos kamatra kölcsönöznek a pénzteleneknek. Elsőként a ’90-es évek elején lányok „futtatásába” kezdett családok forgatták be a régi-új „iparágból” befolyó pénz egy részét az uzsorakölcsönökbe, óriási haszonnal. Akkorra már — éppen a lányok futtatása során — kialakították saját kis erőszakszervezeteiket, kis hadseregeiket, amelyek kiválóan beváltak a kölcsönök behajtásában, a kizsákmányolt adósok féken tartásában, a masszív, folyamatos félelem erősítésében is.

Kezükre játszott, hogy a szóban forgó településeket teljesen magára hagyta az állam, a legális hatalom: új munkahelyek nem teremtődtek, a rendőrség gyakorlatilag kivonult, az önkormányzatok pedig gyengék, s eszközeik nem elégségesek ahhoz, hogy megvédjék az esetleg hozzájuk forduló polgáraikat. Nem tudni arról sem — legalábbis a híradások során egyszer sem hallhattuk —, hogy az adóhatóság akár csak egyszer is szisztematikusan vizsgálta volna ezt a bűnöző, újgazdag közeget, holott náluk nyilvánvalóbb adócsalókat aligha találni ma Magyarországon. Ha nem ez, akkor mi az igazi fekete gazdaság? Nem véletlenül mondta néhány hónapja egy Tiszabőről megjelent riportunk névtelen megszólalója, hogy addig nem változik ott semmi, amíg a rendőrség és az adóhivatal nem nyomul be nagy erőkkel a faluba, nem helyezi „nyomás” alá az uralkodó családokat, s nem tart ismétlődő, mindenre kiterjedő ellenőrzéseket.

Maga az „üzlet” egyébként végtelenül egyszerű, hiszen szegény ember, segélyből tengődő család, van bőséggel. Nem kell különösebb hírverés, hiszen mindenki tudja azt, hogy az érintett településeken kik foglalkoznak „kölcsönadással”. Igen, mindenki tudja! Többek között az önkormányzatok és a körzeti rendőrök is, de nagyon kevés kivételtől eltekintve, mégsem tesznek, vagy tehetnek semmit.

Bonyolultabbá akkor válik a helyzet, amikor a kuncsaft nem tud fizetni. Ilyenkor újabb kölcsönügylet következik, s a meg nem adott pénz újból duplázódik, anélkül, hogy újabb pénzmozgás történne. Így válhat a piti kölcsön egy év alatt húszmilliós, szociális rabszolgává tevő adóssággá.
Az uzsorás eleinte könnyen hosszabbítja a kölcsön határidejét, mert nem az a fő célja, hogy rendben visszakapja a néhány ezer, vagy tízezer forintját. Folyamatos, hosszú távú függést akar kialakítani, azért türelmes eleinte, hogy rövid idő után legyen majd miért bekeményítenie. Mára kialakultak azok a behajtási technikák is, amik valóban modern kori rabszolgákká teszik az áldozatul eső adósokat. Elég csak szétnézni néhány uzsorában érintett településen, segélyfizetési vagy nyugdíjnapok alkalmával. Az uzsorások ugyanis semmit nem bíznak a véletlenre, még azt sem hagyják, hogy az adósaik hazavigyék a kapott néhány tízezer forintot.

Az uzsorások vagy a behajtóik már a polgármesteri hivatalok, posták előtt — vagy közelében — várják a kijövőket, hogy elvegyék a pénzüket. Ma már egyre gyakoribb, hogy meghatalmazás alapján, maga a hitelező veszi fel a félelemben tartott adósok járandóságát, esetleg magához veszi azok bankkártyáját is, hogy csak ő férjen hozzá a számlákra érkező pénzhez. És ez az a pont, ahol az uzsoraüzletből kialakul más, közvetlen kizsákmányolást hozó függés is.

A modern kori, szociális rabszolgaság még szembetűnőbb, még megdöbbentőbb formáját a köznyelv egyszerűen csak csicskáztatásnak nevezi. Amikor 1865-ben, az északiak dél felett aratott győzelmével véget ért az amerikai polgárháború, úgy tűnt, végleg sikerült kiirtani még az írmagját is a rabszolgaságnak. Manapság mégis egyre inkább olyan érzés keríthet hatalmába valamennyiünket itt Európa közepén, mintha visszafelé forogna az idő kereke. Igaz, nálunk egyelőre nem rabszolgának, hanem „csak” csicskának nevezik azokat a szerencsétleneket, akik elveszítve önálló akaratukat, mások kénye-kedve szerint tengetik nyomorúságos életüket. És sajnos egyre többen vannak. Ingatlannal rendelkező munkanélküliek, egyedül élő nyugdíjasok mind, mind prédái azoknak a csoportoknak — nevezhetnénk őket akár „családoknak” is —, amelyek kifinomult érzékkel szimatolják ki az elesettek rászorultságát, hogy kihasználva emberi gyengeségeiket, kegyetlenül elbánjanak velük. Magányosan élő idősek, pszichiátriai betegséggel küszködők, idült alkoholisták számítanak az elsődleges célpontnak. Könnyűszerrel magukhoz édesgetik őket — jó szót, italt és „női testet” adnak nekik —, szállást, ételt kínálnak, hogy miután elaltatták maradék éberségüket, mindenükből kiforgassák a szerencsétleneket.

Komfort nélküli épületekben, pincékben, istállókban tartják őket, enni jó, ha napjában egyszer kapnak. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek az átlagnál magasabb a nyugdíja, hiszen így legalább esélye van a napi kétszeri étkezésre. Ingyen, fizetség nélkül dolgoznak (földet művelnek, állatot etetnek és gondoznak, házimunkát végeznek), miközben a tartóik elveszik nyugdíjukat, hivatalos adás-vételi szerződéssel a házaikat. Amikor pedig már teljesen kiszipolyozták, mindenből kiforgatták a legyengült, beteg embereket, jobb esetben „leadják” őket egy kórházba, rosszabb esetben — élve vagy már holtan — kiteszik valahol a senki földjén, egy buszmegállóba. És mindehhez megfelelő segítőket is találnak a családok. Súgókat egyes szociális otthonokból, olyan orvosokat, akik kiállítják az alkalmanként szükséges papírokat, ügyvédeket, akik szemet hunynak az ingatlant „eladó” pillanatnyi beszámíthatatlansága fölött, s rendőröket, akik a „család” tagjaival szemben nemigen járnak el, akik inkább elfordítják a fejüket, mint hogy bármit is számon kérjenek a városszerte rettegett személyeken.

Tudomásunk van olyan csicskatelepről, ahová a semmiből teljesen váratlanul előkerült rokon — természetesen kellő riadalmat okozva a „család” tagjai között — csak rendőri kísérettel tudott bejutni látogatni, ám a hatóság hiába ismerte az ott folyó „kizsákmányolást”, semmit nem tett annak felszámolására. Hallottunk olyan rendőrről is, aki igencsak bejáratos erre a telepre, ott már-már bennfentesnek számít. Csoda-e, ha a családok minden félelemérzet nélkül űzhetik a bűnös tevékenységüket?
Az uzsorázásból és a csicskáztatásból nőtt ki, de mára önálló „iparággá” vált az elesett, öreg vagy beteg, gyenge akaratú emberek és alkoholisták ingatlanainak megszerzése különféle aljas, csalárd módokon. És amíg az uzsora és a csicskáztatás — nem beszélve a lányok futtatásáról — a férfiak dolga a családban, ez a tevékenység elsősorban asszonyi munka. Nőies tulajdonságokat kíván, barátságos, kedveskedő, behízelgő stílust, ígérgetést — a „beetetés” időszakában akár gondoskodást és ápolást is. Sőt: asszonyi simogatást, házassági ígéretet, szexet. Nem lehet véletlen, hogy az általunk megismert ilyen esetek nagy többségének férfi az áldozata. A kiszemelt ingatlan megszerzése után a család eldobja a kisemmizettet, akár egy használt papír zsebkendőt: kirakja a rokonainál, kiteszi az ország másik végében egy buszmegállóban, s ha súlyos beteg, esetleg lerakja egy kórház előtt az utcára. Ebben az „üzletágban” is kialakult a segítők stabil köre: ügyvédek, akik a jogszerűség látszatára ügyelnek, különféle hivatali emberek, akik zökkenőmentessé teszik az ügymenetet, kocsmárosok, akik „súgnak”, ha alkalmas áldozatot látnak.

Az utóbbi hetekben megszaporodtak a sajtóban az ilyen fajta rabszolgatartásról szóló híradások. Mi, sorozatunk következő részeiben, konkrét példákon keresztül mutatjuk be az egész településeket terror alatt tartó családok módszereit, szokásait, ügyeit.

(SZOLJON)