Balliberális, cigányfajvédő “értelmiségünk” és médiánk kézzel-lábbal tiltakozik az angol, amerikai (lásd: food stamp) gyakorlat (“csak alapvető életszükségleti cikkek vásárolhatók a segílyen”) átvétele ellen.

Röviden vázoljuk, mi is az a “food stamp” és hogyan használják. Vásárlásnál azzal (is) fizetnek; a pénztárgép automatikusan levonja a készpénzzel fizetendő összegből azon áruk árát, amelyekre a támogatás érvényesíthető. Azaz: ha minden, általunk vásárolt áru beletartozik a segélyes körbe, akkor egy fillért sem kell készpénzzel fizetnünk. Ha vannak azokon kívüli termékek is, akkor azokért és csak azokért kell fizetnünk. Nagyon gyors módszer: nem kell a pénztárosoknak külön számolgatniuk, nyilvántartaniuk semmit, nem kell kézzel szétválasztaniuk a támogatott és nem támogatott árucsoportokat, ráadásul nem is kényszeríthető arra (lásd még: a cigányok megszokott kényszerítő eszközei), hogy támogatandónak számoljon el például cigit, szeszt.
 
Természetesen megint kiemeljük, hogy a természetbeni segílyezést a megvásárolt javak felhasználásának, meglétének állandó, be nem jelentett, szúrópróba-szerű ellenőrzésével tartjuk igazán elképzelhetőnek, ahogy azt ITT is vázoltuk. Ez, nem mellesleg, gyakorlat néhány menhelyen is, ahol naponta (!) adják ki az aznapi gyógyszeradagot a rászorulóknak, hogy ne tudják a nagyobb adagokat eladni. (Mert azt tennék, ha például egy teljes “levélnyi” vagy dobozni orvosságot kapnának.)

Nézzük, az uzsorások hogy oldották meg mindezt. Idézet következik az 1. függelékben teljességében megtalálható cikkből:

“Más uzsorás másképp csinálja. Van aki ad a segélyből-családi pótlékból egy 20 ezrest, aztán onnéttól már csak alapvető élelmiszert: főleg zsírt és kenyeret.”

Legalábbis megmosolyogtató, hogy a gyakorlatban hogy alkalmazzák az uzsorások az általunk már két éve szorgalmazott “mindent csakis természetben!”-megközelítést…

Az is közröhej, hogy még egy ilyen uzsorás is sokkal-sokkal komolyabban vehető "szakértő" ilyen kérdésekben, mint az összes (szót kapó), a készpénzes segílyezést támogató fajvédő cociológus. Pontosan tudják, mi az a fejadag, amiből kihozható egy népes cigánycsalád élelmezése. Érdekes az is, hogy az érintett áldozatok valamiért nem tiltakoznak ez ellen a gyakorlat ellen. Ahogy Kerge, bocsánat, Ferge Zsuzsa és a népes cociológus-társadalom sem szólalt még fel egyszer sem az uzsorások ellen. Vajon miért? Tán csak nem azért, mert gyakorlatilag minden uzsorás cigány – ahogy azt az LMP-s, azaz nácifasisztarasszista beállítottsággal igazán nem vádolható Mali Zoltán is – többször is! – elmondta?

Apropó, cigányfajvédő cociológusok. A mai Néphazugság a második oldal kétharmadát (vö. a lap egyik legfrekventáltabb, leginkább olvasott oldala – szemben mondjuk a mellékletekkel) elfoglaló cikkben értekezik arról, hogy miért nem jó a szociális kártya. Az írást Ónody-Molnár Dóra jegyzi; ebből a rutinosabb olvasók rögtön tudják, hogy csúsztatásokkal, hazugságokkal teli anyaggal fognak szembesülni (lásd pl. az ITT idézett “Több tízezer tiltakozó Vonáék EP-képviselete ellen” cikket, amely már a címében is ordasat hazudik). A meginterjúvolt cociológusok alapvetően a következőket közlik:

- “nem igaz, hogy a nagy többség ne a családra fordítaná a segélyt”. - Érdekes, mégis valahogy mindig azzal szembesülünk, hogy segílyescigányaink képtelenek azt beosztani, és a legostobább dolgokra elverik, vagy az egész pénz az uzsorásoknál köt ki. Megkérdezzük megint: miért volt képes például Barna bácsi családja a fejenként 25 ezerből kijönni, és miért nem képesek a sokkal több pénzt és alanyi jogon [mert cigány] járó ingyenes jutattást kapó cigánycsaládok ugyanerre? Miért van az, hogy a mokka segílyesek, bár sokkal több pénzt és juttatást kapnak, mint a diszkriminált fehérbőrűek, mégis ott verik az asztalt [meg sokszor az alkalmazottakat] az önkormányzatokban, hogy semmire sem elég a pííz? Tán csak nem azért, mert képtelenek beosztani azt? Akkor meg: egyáltalán miért adjunk nekik bármit is? Miért ne CSAK élelmiszert, ruhát adjunk nekik? Amire, ráadásul, még az uzsorások is rájöttek – lásd a bevezetőben idézetteket.

- “nem indokolt előírni, hogy ne lehessen a segélyt másra, mint élelemre fordítani” - érdekes, Amerikában, Angliában stb. miért lehet ezt tenni? Miért ne követhetnénk ezen régi demokráciák gyakorlatát, tessék mondani?

- “nincsenek a falvakban olcsó üzletek, áruházak” - hazugság. Igenis van árverseny: még a kisebb településeken is általában minimum két kisbolt van, ami alapból vevőbarát árversenyt idéz elő.

- “a meghatározott boltokhoz kötött kártyákra az élelmiszer drágább lesz” - cigányfajvédő hazugság ez is. Ugyan miért lenne drágább? Az amerikai food stamp-ek fentebb vázolt működési mechanizmusából is következik, hogy ugyanannyiba kerül egy liter tej, ha szociális kártyával veszi egy segílyes, mint ha egy nem támogatott veszi készpénzzel.

- “a bolttulajdonos kiválasztása nem mindig lesz korrupciómentes” - cociológusaink itt azt sulykolják, hogy a polgármester kedvencei vagy éppenséggel a neki "tejelő" boltok lesznek azok, akiket az a rendszerbe beléptet. Ez, természetesen, szintúgy csúsztatás. Úgy kell megalkotni a törvényt, hogy kivétel nélkül minden kisboltot kötelezően be kell léptetni a rendszerbe, így az ilyen mutyizás elő sem fordulhat.

- “a szociális kártya kis veszteséggel készpénzzé tehető” - természetesen ez is hazugság. Ha a rendszert személyazonosság-ellenőrzéssel építik ki, akkor mit sem érnek az uzsorások majd mindezzel. Különösen akkor, ha automatikusan, központosítva lehetővé teszik a táv(!)ellenőrzést, például ujjlenyomat-olvasóval. Ez utóbbi kizárja azt, hogy a szociális kártyát az áldozataiktól elvevő uzsorások “befenyítsék” a kisboltok alkalmazottait, hogy azok úgy tüntessék fel az uzsorások bevásárlásait, mintha azokat az eredeti segílyes-kedvezményezettek végezték volna. Az ujjlenyomat-olvasók, különösen nagy tételben, max. párezer forintos többletköltséget eredményeznének leolvasónként.

Vannak egyéb, igencsak felháborító megjegyzések is:

“Bass László [cociológus] szerint önmagában probléma, hogy kívülről szólnak bele abba, kinek mire van szüksége egy családban, miként meglehetősen furcsa annak hangoztatása, hogy ezt a gyerek érdekében tennék. Ha váratlanul bedől a tető, és meg kell csináltatni, kitől kap arra pénzt egy család? Senkitől, nincs pénzintézet ugyanis, amely szóba állna ilyen szegény emberekkel, csak a "kamatos embertől" kaphat a felújításra pénzt. A gyerekeknek is jó, ha nem egy beázó, vizes házban élnek, bár nem közvetlenül rájuk fordították az összeget, hanem az uzsorásnak törlesztenek - de legalább van tető.”

Aha. Éljenek tehát a szegínromákokat “megmentő” uzsorások. Nem ám az önkormányzatok, nem ám a bankok, az egyházi, civil szervezetek  – az uzsorások. Ez vajon normááális? Nem, hiszen balliberális cociológus. Na az ilyenektől (gyakorlatilag a teljes magyarországi balliberális, döntési, döntés-befolyásolási cociológusállománytól) kell villámgyorsan elvenni a diplomát és azt, hogy bármit befolyásolhassanak, mert jól látható, hogy “áldásos” cigányfajvédő tevékenységüknek az egyik folyománya az, hogy idáig fajult a helyzet, miközben Szlovákiában, Angliában, Amerikában stb. az általunk szorgalmazott megoldások (szociális kártya, engedélyezett birtokvédelem a minimum azon belül legálisan tartható lőfegyverekkel, erős rendőrség stb.) a való életben bizonyították, hogy megelőzik a cigány/segílyesprobléma súlyosbodását.

Kuruc.info – A.S.

Az eredeti cikkek:

1.    függelék: az FH cikke:

Kitörés az uzsora fogságából

A borsodi legszegényebb régiókat az „értelmiség árulása” taszította a mélyszegénység felé. Szerencsére és szükségből értelmiségiek mind nagyobb köre ismeri fel: elhivatott az árulás orvoslására. Például az uzsoracsapda feloldására a szegények bankja felállításával.

A bódvalenkei riportunkban elkottyantottuk, hogy az Európai Műhely egyesületet és alapítványt értelmiségiek kalapálták össze: mert látták, itt valamit tenni kell a szegénység megfékezéséért, az így fertőződött térségek mentéséért.

A borsodi térségben, főleg ahonnan a rendszerváltáskor drasztikus sebességgel vonult ki a nehézipar (értsd: azonnal csődbe ment vagy a kutyának se kellett!), rögvest eltűntek a munkahelyek s velük a kenyérkereset, gyorsan fölgyűlt az éhkopp. Itt a magyarázat, hogy miért különösen a hagyományosan sokgyerekes cigány családok körében fertőz a nincstelenség, terjed a mélyszegénység, s nyomában az uzsora. Akik az alacsony iskolázottság okán amúgy is kiszolgáltatottabbak, azokat húzza az ág is duplán!

Pásztor Eszter, az egyesület egyik projektvezetője, a freskófalu mentora éppen mostanában költözött le egy bérelt házba: egyrészt minden héten utazgatni Budapestről idő- és pénzrabló, másrészt csak úgy ismerhető meg jól és érthetően mindaz, ami a Bódva folyó vidékén történik, ha köztük él, aki segíteni szeretne. „Mindaz, ami itt lejátszódik, részben annak köszönhető, hogy innen az értelmiség elment. Vagyis felelősségünk visszajönni!” De önös érdek is, teszi hozzá félig tréfásan, mert azzal kell szembesülnünk, hogy „nem lesz, aki a nyugdíjunkat megkeresse”! Ha egyszer egyre fogy az aktív keresők száma, akkor csak a munkaképesek munkához, illetve adófizetési lehetőséghez – értsd: legális, bevallható jövedelemhez – juttatása segít!

Nem a pénz beszél

Csakhogy minderről fecsegni lényegesen egyszerűbb, mint tenni azt, ami a szükség kényszere. S ebben a munkaszerzés csak a kezdet! Képezni, nevelni, ösztönözni, patronálni kell mindazokat, akiktől azt várják, hogy felelni akarjanak-tudjanak önmagukért. Vagyis megszüntetni az elhagyatottságukat… Szépen hangzik, ám valójában a segítők maguk is a projektlehetőségeken töprengve, a helyszínen szembesültek azzal a problématömeggel, amely megoldásra vár…

És még csak nem is a pénz a legfontosabb, vagy inkább az csak a felszín.

„Az ember csak itt helyben, a családokhoz bejárva, beszélgetve látja meg igazán a valóságot” – kezdi Eszter. Az úgy volt, hogy amikor 2005-ben katasztrófaturizmusból járták a térséget, akkor szembesültek mindazzal, amit a rendszerváltás hozott ennek a régiónak. Hogy mit termelt ki a munka hiánya, a pénztelenség, a tehetetlenség. Aztán a szaporodó tapasztalat és ötlet közben születtek meg az egymásba karoló kezdemények: hogyan lehet munkát, otthont, gazdálkodó tudást, családfejlesztési képességet, no és persze pénzt teremteni! A projektekhez és a családoknak.

Az, hogy az értelmiség innen elmenekült, az rettenetes, pedig butaság volt – mondja Pásztor Eszter, s szerinte ezt gondolta Zakariás János, az Európai Műhely elnöke, aki az elsők között vette be magát a térségbe. És meghallva a „Bezzeg élnél köztük” intést, egyre többen, egyre többet tartózkodtak itt. Eközben vált nyilvánvalóvá számukra, hogy ahol szegénység van – nem cigány, mert ez nem cigányprobléma –, ott hamar felüti a fejét az uzsora, ami mögött helyi összeesküvés is van: tapintható az összefonódás itt-ott a helyi rendőrséggel, az önkormányzattal, a takarékszövetkezeti vezetőkkel, a vagyont megszerző, felszívó gazdasági lobbistákkal.

„Ezeken a helyeken felbomlik a társadalmi hierarchia, helyébe a tekintélyelv lép” – állítja Eszter. Vagyis ezeknek az embereknek nem jut melldöngető demokrácia sem, ők továbbra is a diktatúrát kapják! Marad a pénz hatalma, s az erőfölény diktatúrája. Itt az uzsora és az erőszak.

G.-éknek, ahol öt gyerek van, ha megjött a segély, a családi pótlék, egy hétig volt mit enni. Aztán már csak az éhezés maradt vagy a kuncsorgás a kölcsönért. A családok valamennyien tudják, kinél érdemes kopogtatni. Olyan itt az uzsorás, mint Szicíliában a kerasztapa. Csak itt még nem csókolnak kezet neki. De ő a hatalmi centrum. „A cigány uzsorásoknál rendszerint ott vannak a háttérben a testvérek, a rokonság férfi tagjai, a magyarok azonban ’bérelik’ az erős embereket.”

Ne lehessen kilépni

Borsod a legfertőzöttebb terület az országban. Baranyában például nem engedik felhalmozódni a hiteleket, itt viszont igen. A rendszer úgy működik, hogy a láncból lehetőleg soha ne lehessen kilépni. Kezdetben a segélyosztáskor, a családi pótlék kifizetésekor jelentkezett az uzsorás (meg a verőemberei), s vitte a tartozást 100 százalékos kamattal. Aztán már csak a „behajtó” jött, ma meg már egyenesen elveszik a segélyt, a családi pótlékot. Aztán rendszerint az uzsorás kedden-szerdán-csütörtökön ad a családnak 2000-2000 forintot, szombaton 3000-et. S ez így megy hétről hétre. Persze az odaadott pénzen megint 100 százalék lesz a haszon.

Más uzsorás másképp csinálja. Van aki ad a segélyből-családi pótlékból egy 20 ezrest, aztán onnéttól már csak alapvető élelmiszert: főleg zsírt és kenyeret. A többség ezen él évek óta, vagy éhezik. „Nemrég döbbentem rá, hogy az egyik fontosnak hitt támogatóm maga a legsötétebb uzsorás” – mondja Eszter. Kiderült róla, hogy ő már nem is ad vissza pénzt a családoknak, hanem élelmiszerrel „fizeti ki” őket. Csakhogy például a 200 forintos kenyeret 400 forintért adja, s erre rakja mindjárt a 100 százalékos kamatot. A szoc-segélyt, a családi pótlékot meg gátlástalanul zsebre teszi.

Különösen sokat éheznek a gyerekek: pedig járna gyermekvédelmi támogatás is. Például meleg étel, vagy ahol ez nincs, ott napi 380 forint értékben konzerv. Az önkormányzatok néhol úgy vannak benne a szegények lerablásában, hogy nem adják meg azt sem, ami jár. „Az egyik önkormányzatnál a polgármester felesége csinálta a szociális étkeztetést. Amikor panaszkodtak a minőségre, kizárták őket belőle. De nem adták meg a napi konzervadagot” – mesélik. Persze az embereknek itt fogalmuk nincs a jogaikról.

Az Európai Műhely aktivistái gyorsan megértették, hogy egyszerre kell minden oldalról támadni a problémákat. És ehhez helyben is megtalálták a segítőket. Ilyen volt Bódvalenkén Horváth János cigány festő, Szalonnán Horváth Zsolt, aki megalakította a Szalonnai Sport és Közösségfejlesztő Egyesületet. Mindezt azért, mert úgy gondolta: a gyerekeknek a jövőképhez sikerekre van szükségük, például sportsikerekre, csináltak hát focicsapatot.

A noba bank segít

Különös, de nyilván nem véletlen, mindkét Horváth a MÁV-nál dolgozik. Mindketten mentorok. Minden mentorhoz tartozik 5-6 család, akikkel rendszeresen tartja a kapcsolatot, s akiket bekapcsol az életük újraszervezésére indítandó projektekbe. Az egyik ilyen a kivezetés az uzsorakölcsönből. Erre jött létre a szegények bankja: a noba.hu közösségi kölcsönt szervező és folyósító portál. A mentori szervezetben határozzák meg, ki adhat be kölcsönkérelmet. Egyelőre csak karitatív kölcsönt lehet azonban nyújtani, kamatmentesen. A kölcsönadó meghatározhatja, kinek ad, minősítheti a kölcsönkérőt. A mentor maga az egyik garancia arra, hogy a kölcsönt kérő vissza is fogja tudni fizetni a hitelt.

Ehhez azonban munka és jövedelem kell, újraszervezni a szegények életét. Hiszen csak segítséggel lehet kitörni a mélyszegénységből. Például meg kell tanítani őket a pénzkezelési szabályokra. Ahol kevés a pénz, ott általában gyorsan elköltik azt. Nem tűznek ki racionális és megvalósítható terveket. S generációk óta ezt a tapasztalatot szerzik a családokban. A mentor egyik feladata, hogy megtanítsa őket tervezni. Például hogy megtervezzenek egy tevékenységet, s ahhoz kérjenek kölcsönt: akkor van esély a visszafizetésre. A folyó fogyasztás finanszírozására nem szabad pénzt felvenni.

A boldoguláshoz az életfeltételeken is változtatni kell. Ennek jegyében indították például Szalonnán a telepfelszámolási programot. A segítségével egyelőre 5 család juthat a községben önálló házhoz. De a projektet egyben felhasználják szakmatanításra is. Méghozzá úgy, hogy az elméleti tudás mellé gyakorlatot is szereznek az építkezéseken. Horváth Zsolt szervezte hozzá Szalonnán a férfiaknak a képzési házat: a férfiak kőműves szakmákat tanulhatnak, a nők dajkaképzőt végeznek.

Kertész Attila, az egyesület irodavezetője kalauzol a cigánytelepen, amiről elkezdik kimenekíteni a családokat. A külsőre rendezettnek tűnő telepen a hetvenes-nyolcvanas években épült házak egy-kétszobás lakásaiban 2-3 család is lakik, három generáció, gyakran családonként öt-hat gyerekkel is. A mentorok irányításával választották ki a leginkább rászorulókat is: „Azt néztük, eredetileg hogyan laknak, mennyire zsúfoltan, hátrányos helyzetűek-e, van-e munkájuk, kaphatnak-e szocpolt” – meséli Attila.

Kitörési esélyek

Attila maga a legjobb példája a kitörési esélyeknek. Ő még ma is a telepen él, a szüleinél lakik: 22 éves, előbb érettségizett, majd informatikus végzettséget szerzett. Amikor rátalálunk a szalonnai Teleházban, éppen az egyesületük új irodájában építi ki a számítógépes hálózatot. De vállalja, hogy a munkát félbehagyva körbevezet a telepről kimentettek új otthonaihoz. Az egyik most épül: „Kevés és drága a telek a faluban” – jelzi Attila. Ezért próbálnak inkább elhagyott, még felújítható házakat találni. A másik ilyen, régi, vályogtéglás parasztház kis kerttel. De három szoba, fürdőszoba alakítható ki benne a sokgyerekes nagycsaládnak. „A szociális minisztériumból is lejött egy ellenőr, ők hagyták jóvá a házak alkalmasságát. Ugyanis a minisztérium finanszírozza a telepfelszámolási programot” – meséli Attila.

Az új háznál csatlakozik hozzánk két, nem helyben élő fiatalember is: mindketten szociális munkások. Jakubács László bevallja, ide nősült be, de amúgy Bács-Kiskun megyei, s azt gondolták, a feleségével közös szakmával itt könnyebben boldogulnak. Az Európai Műhely helyi tevékenysége is kapóra jött nekik. Egyfajta garancia a szakértelemre, meg hogy lesz pénz pályázatokból az egyéb projektek finanszírozására. Így társulnak egymáshoz párhuzamosan a szegénység felszámolását célzó erők és akaratok.

„Most várjuk egy pályázat eredményhirdetését” – avat be Pásztor Eszter a mindennapok titkaiba. Bódvalenkén például rengeteg épületasztalos munka lesz: ehhez kéne egy műhely, a faluban van két képzett asztalos. Új eszközökkel belekerülne 4-5 millióba, használttal elég talán kétmillió. Kéne pénz a kiválasztott gyerekek Téka-táboroztatásához is. Itt fogják megtanulni azokat a kismesterségeket, amiből majd megélnek, ha beindul a turizmus. Aztán kell pénz a kézművesházra, a vendéglő kialakításra: de addig is azt szervezik, hogy egyes házaknál legyen vendégfogadás.

Így születik a nincsből a valami. Jaj, végre bekötötték a vezetékes telefonom - lelkendezik az ügyek előrehaladtán Bódvalenkén Pásztor Eszter fordítási vállalkozó, aki városmajori otthonát hátrahagyva próbál a régió szegényeivel együtt boldogulni. Itt ugyanis nem működik a mobil, nincs térerő és egyéb áldás, csak a borsodi táj, a levegő és a természet panorámája. Ebből kell valahogy megélni.

Karitatív kölcsön

E-mailben értük el Szabó Károly közgazdász-szociológust, bankárt, a noba.hu egyik alapítóját, akitől megtudtuk: az egész vállalkozás ez év márciusában indult. A portálon ma az olvasható, hogy eddig 3 kölcsön jött létre, 320 ezer forint értékben. Szkeptikus kérdésünkre, vajon elég-e a kezdeményezés a válságok feloldására, felelte: a mélyszegény régiók válságát egy pénzügyi infrastruktúra (noba lényegében ez) önmagában nem képes megoldani, csak segíteni tud abban. Kérdésünkre, nem tartanak-e az uzsorásoktól, mint fizikai ellenerőtől, azt felelte: „Az uzsorások még nem jelentkeztek nálunk!”

2.    függelék: a Néphazugság cikke

Az élelmiszeren nem, csak az automatán lehet spórolni

A szaktárca még nem tudja, kinek kéne szociális kártyát adni

Bölcsőde, óvoda, gyermekjóléti szolgálat, védőnői hálózat, nyári meleg étkeztetés, tanoda - csak hogy néhányat említsünk a gyerekszegénységet valóban mérséklő ellátási formákból. Szakemberek szerint a szociális kártya semmire sem valódi megoldás.

Szepessy Zsolt monoki polgármester az ősszel mindenképpen szeretné bevezetni saját falujában a szociális kártyát. Az ötlet lényege, hogy a szociális juttatások egy bankkártyához hasonló kártyára érkeznének, és csak meghatározott boltokban lehetne használni, meghatározott termékek megvásárlására. A kezdeményező szerint így nem folyna el a pénz játékgépre és uzsoratörlesztésre - vagyis, mondja Szepessy Zsolt, több maradna a szegény gyerekeknek.

A szociális kártya ötletének sikere van, Kiss Péter társadalompolitikai miniszter például rögtön a támogatásáról biztosította, és kiderült, hogy a szociális tárca már gondolkodik a bevezetésén. A minisztérium álláspontja szerint azért lehet erre szükség, mert - idézzük - "vannak családok, amelyek megfelelően használják fel a támogatásokat, és vannak, amelyek nem". Ebből az következik, hogy a tárca sem tartaná jó megoldásnak, ha minden segélyezettnek automatikusan járna a kártya. Megpróbáltuk megtudni, milyen adatokra támaszkodva lehet kiszűrni, hogy ki használja fel jól és ki rosszul a juttatásokat. Azt is megkérdeztük, a szegény családok hány százaléka használja fel rosszul a támogatásokat. A tárca sajtóosztálya mindössze annyit válaszolt, hogy a segélyben részesülők körülbelül tíz százalékáról van szó (az a válaszból nem derült ki, milyen fogyasztói szokásokat feltáró kutatást vettek alapul. Más kutatásokkal alátámasztott adatok szerint három százalékról van szó.). Arra a kérdésünkre, vajon ki és milyen módon döntené el, hogy kinek kell szociális bankkártyát adni, és ki számít "jó segélyezettnek", nem kaptunk választ. Nyilvánvaló tehát, hogy ezt a kérdést a tárca sem oldotta még meg, és bizonyosnak tűnik, hogy amíg erre nincs válasz, addig hiába készülnek már tervek arra vonatkozóan, hogy a kártyát az államkincstár biztosítaná, és a segélyen kívül erre utalnák a családi támogatást és minden más, az állam által biztosított jövedelemforrást, a szociális kártya nem bocsátható ki. Ugyanakkor Ferge Zsuzsa szociológus már élesen kikelt a kártya bevezetése ellen azzal, hogy semmire sem lenne megoldás. Vajon miért? És akkor mi lenne? Ezt próbáltuk megtudni olyan emberektől, akiket nem lehet azzal vádolni, hogy ne ismernék a közeget, amelyről beszélnek.

Széles körben tartja magát ugyanis az a nézet, hogy a segélyek egy részét a segélyezettek elisszák, eljátékgépezik, uzsorásnak törlesztenek, kávéznak, cigarettáznak - és eközben elhanyagolják gyerekeiket. Jellemző a szegényekkel szemben az az elvárás is, hogy "én tartom el őket, nehogy már dorbézoljanak a pénzemből".

Segítségül hívtuk az MTA Gyermekszegénység Elleni Program (GyeP) első modellprogramjának szakembereit, akik a Nógrád megyében lévő szécsényi kistérségben kezdtek dolgozni. Az e térségben élők problémái sok tekintetben hasonlók azokhoz, ahol a mostanság sokat hangoztatott "monoki gondolat" (a rászorulók közmunkáért kapjanak csak segélyt vagy a már említett szociális kártya) eluralkodott.

A szécsényi programban dolgozik Bass László szociológus.

- Látjuk a családok fogyasztási szokásait, az élelmiszerköltségeken a legszegényebbek sem tudnak spórolni. Zsírra, kenyérre, lisztre, tésztafélékre, azaz főleg szénhidrátokra költenek a leginkább. Zöldségfélék alig, sajt és hal szinte soha nem kerül az asztalukra - összegzi tapasztalatait. - Az élvezeti cikkeknél tapasztaltuk, hogy a kávé-, és cigarettafogyasztás valamivel nagyobb, mint a középosztálybeli családoknál. De az alkohol esetében már nem láttunk ilyen különbséget.

Bass László azt mondja, akkor ugrik meg egy kicsit a fogyasztás, amikor ünnep van, és kétségtelen, a segélyek érkezésének napja is ilyennek számít. Ekkor a család minden tagja kap valami "meglepetést": a gyerekek nyalókát, édességet vagy valami kis játékot, de ezek az "extrák" a havi kiadásokhoz képest nem jelentenek nagy tételt.

A GyeP munkatársa ugyanakkor valóban problémának látja a játékgépezést. - Azokban a családokban ugyanis, ahol napi kihívás a mindennapi túlélés, ahol állandósul a pénztelenség krízise, eluralkodik a "bármi áron pénzhez jutni" érzése. És nagy a csábítás, hátha a játékautomaták segítségével ez sikerül - mondja. - Persze joggal tehető fel a kérdés: miért van egy ötezer lakosú településen négy kocsmában húsz játékgép? - fűzi hozzá.

A szakember szerint azonban erre sem válasz a szociális kártya, mint ahogyan arra sem, hogy valaki kívülről határozza meg, mire költsék a családok csekély pénzüket.

- Nem lehet a középosztály vásárlási szokásaiból kiindulni, mert a kicsit jobb módúak viszonylag olcsón, de nagy tételben vesznek élelmiszert a településhez közeli szupermarketekben. A szegényeknek ez lehetetlen: vannak olyan falvak, ahonnan csak egyszer indul busz, és csak másnap megy vissza. Ezért mindent a kisboltban vesznek meg, ahol mindenhez drágábban jutnak hozzá. A boltos esetenként hitelez is, és ha nem rosszindulatú, akkor viszonylag alacsony kamatra - mondja.

Bass László szerint önmagában probléma, hogy kívülről szólnak bele abba, kinek mire van szüksége egy családban, miként meglehetősen furcsa annak hangoztatása, hogy ezt a gyerek érdekében tennék. Ha váratlanul bedől a tető, és meg kell csináltatni, kitől kap arra pénzt egy család? Senkitől, nincs pénzintézet ugyanis, amely szóba állna ilyen szegény emberekkel, csak a "kamatos embertől" kaphat a felújításra pénzt. A gyerekeknek is jó, ha nem egy beázó, vizes házban élnek, bár nem közvetlenül rájuk fordították az összeget, hanem az uzsorásnak törlesztenek - de legalább van tető.

Nehéz tehát egy család költségvetését kontrollálni. Ha valódi segítséget szeretne adni egy önkormányzat olyan családapáknak, akik játékfüggők, vagy olyan szülőknek, akik alkoholbetegek, esetleg olyanoknak, akik rosszul osztják be a bevételeiket, akkor szociális munkást kellene alkalmaznia.

Darvas Ágnes szociálpolitikus úgy látja: - Ha egy településen tényleg aggódnak a szegény gyerekekért, akkor rengeteg dolgot tehetnek. Fejleszthetik a bölcsődei, óvodai férőhelyeket, akár úgy is, hogy a szülők oda bejárhassanak, fejleszthetik az iskola utáni szabadidős programokat, pedagógusok foglalkozhatnak a gyerekekkel. Tanodát üzemeltethetnek, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek értelmesen tölthessék el az iskolán kívüli szabadidejüket. Megszervezhetik a nyári étkeztetést, úgy például, hogy nem lejárt vagy rossz minőségű konzerveket, hanem meleg ételt adnak a rászoruló gyerekeknek. Megszervezhetik, hogy a mélyszegénységben élők is eljussanak egészségügyi szűrővizsgálatokra, odafigyelhetnek, hogy az ott kiszűrt betegségeikre megkapják a rendszeres kezelést. Számos megoldás van - a szociális bankkártya nem az.

A gyerekek szegénységének csökkentésében kulcsszerepet ellátó 0-3 évesek napközbeni ellátása (bölcsőde, családi napközi) jellemzően inkább a fejlettebb régiókban hozzáférhető szolgáltatás. A leghátrányosabb helyzetű településeken a szegénység mélységéhez képest kevés a szakember, nincs elég családsegítő, és a "gyerekjóléti szolgáltatásokban ellátott gyerekek száma messze elmarad az ezekre a térségekre jellemző veszélyeztetettségi vagy védelembe vételi gyakoriságokhoz képest". A 33, halmozottan hátrányos helyzetű kistérség településeinek közel felében nincs szervezett védőnői ellátás. (Forrás: Gyermekszegénység Elleni Program)