Amit számos fejlett országban a nevén neveznek, az nálunk miért nem lehetséges?

Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány elhíresült január 30-i sajtótájékoztatóján elmondta, hogy az elmúlt két hónap valamennyi rablásos bűncselekményének elkövetője kivétel nélkül cigány volt. Fontos megjegyezni, hogy Magyarországon – szemben például Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal – nem tarthatják nyilván az elítéltek etnikumát, tehát erről hivatalos adattal nem rendelkezhetett. Vezetőként viszont rendelkezett a kihallgatások során beosztottai által gyűjtött információkkal: az elkövetők mondták cigánynak magukat (többek között azért, mert az általános bírói gyakorlat szerint ez enyhébb ítéletet jelent).

Azoknak, akik az elkövetők cigány voltának puszta megnevezése miatt rasszistát kiáltottak, azon dilemma elé kerülnek, hogy vagy rasszistának kell minősíteniük számos fejlett ország e tárgyban folytatott gyakorlatát, vagy meg kell magyarázniuk, hogy ami ott nem rasszizmus, az itt miért az. A Népszabadságnak nyilatkozó nagynevű filozófus, a marxizmustól a liberalizmusig jutó Heller Ágnes a különbséget abban vélte látni, hogy az ott „nem egy csoport, nem egy kisebbség ellen irányul”, míg itt azzal, hogy a rendőrkapitány nem sorolta fel részletesen, hogy „az adócsalók vagy a sikkasztók szinte kizárólag magyarok Miskolcon”, és mert „kizárólag a romákra koncentrált, megszólalása ellenük irányult”. Azzal pedig, hogy kiemelt egy embercsoportot és hozzájuk rendelt bűncselekményeket, megsértette az egyenlőségüket és az emberi jogaikat. Megalázott. Stb.

Tehát Heller Ágnes szerint amennyiben felsoroljuk az adócsalók és sikkasztók etnikumát – minden rendben van. De ez a sajtótájékoztató a közbiztonságról szólt – az adócsalás és a sikkasztás viszont nem közbiztonsági probléma –, ezen belül is különösen a miskolciakat leginkább irritáló erőszakos utcai rablásokról. A gondolatmenet ellen más kifogásom is van (később lesz róla szó), de most megelégszem azzal, hogy érvelésével Heller Ágnes levette vállamról annak terhét, hogy érvelnem kelljen olyan kifogásokkal szemben, miszerint a bűnelkövetők puszta etnikai megnevezése azért kerülendő, mert erősíti a társadalom előítéleteit, a sztereotípiákat, meg még indulatokat és gyűlöletet is szít. Ezzel szemben szilárd meggyőződésem, hogy az információ mindig semleges, az információhiány sohasem lehet az üdvösség forrása.

Heller Ágnes mellett a dologgal megküzd a Londonból tudósító R. Hahn Veronika is, aki elmondja, Nagy-Britanniában a társadalomnak csak 9 százaléka fekete és más kisebbségi csoporthoz tartozó, míg a börtönlakók 29 százalékát teszik ki. A brit közvéleményt azonban – teszi hozzá – az etnikai adatok gyűjtése nem, csak „az aránytalanság bántja”. Sajnálatos módon azonban nem teszi világossá, hogy az aránytalanság felszámolását miként képzelik a britek, de egészen biztos vagyok benne, az egyenlőség elérésének kívánatos útját nem a többségi társadalom bűnelkötési gyakoriságának megháromszorozásával képzelik el. Inkább azt szeretnék, hogy a kisebbségek e téren (is) alkalmazkodjanak a többséghez, és tegyenek némi erőfeszítést bűnelkötési gyakoriságuk harmadolásra. Magyarországon is éppen így vagyunk ezzel.

Az első kritérium, hogy a bűnelkövetőkkel kapcsolatos etnikai tény említése nem vezethet általánosításhoz, az etnikummal kapcsolatos értékítélet megfogalmazásához. Csak egyes etnikumhoz tartozók nagyobb bűnelkövetési gyakoriságáról beszélhetünk. Ez nem elég ok, hogy az etnikumot és a bűnözést azonosítsuk (megemlítem, hogy a rendőrkapitány a cigánybűnözés kifejezést nem használta), vagy olyan nem tényszerű kijelentésre ragadtassuk magunkat, mint „Pásztor kijelentése csak egyetlen dologra volt alkalmas. Arra, hogy növelje a feszültséget cigányok és magyarok között, hogy a teljes közösséget bélyegezze meg néhány gazember miatt” (Bernáth Gábor: Bűnbaki, HVG, február 7., 79. o.). Ez hiszti. Gyerekes butaság.

A második kritérium, hogy a konkrét bűncselekményfajta elkövetőinek etnikai hovatartozása szociológiai értelemben nagy – adott esetben a legnagyobb – magyarázó erővel bírjon. Mert azonos vagyoni helyzetű, társadalmi státusú stb. társadalmi rétegekből népességarányuktól igencsak elütő arányban kerülhetnek ki az egyes etnikumok bűnelkövetői. A rendőrkapitány arra figyelt fel, hogy a miskolci szegény romák meglehetősen felülreprezentáltak az erőszakos utcai rablásokban, ami mégiscsak magyarázatot kíván. És azért nem értelmes Magyarországon „magyarbűnözésről” beszélni, mert ha minden bűncselekményt a „magyarok” követnének el, akkor népességarányukhoz képest statisztikailag elhanyagolható lenne az arányeltolódás (körülbelül 10 százalékos). Egy kisebbség viszont többszörösen eltérhet az átlagostól. És ha felfelé tér el, akkor ez a közösségben rejlő társadalmi patológia jele, a vizsgálat ennek feltárására irányul.

A harmadik kritérium, hogy továbbgondoljuk – bármilyen kezdetleges formában is –, hogy miért bír nagy magyarázó erővel az etnikai hovatartozás. Ez már a bűnmegelőzés, illetve a kormányzat társadalompolitikai teendői felé mutat. Ha nincs ez a kritérium, a másik kettő a levegőben lóg. Bár a rendőrök feladata elsősorban a bűnüldözés, ezenközben olyan társadalomismeretre tesznek szert, ami nem nagyon hasznosul (a hasznosításra az Országos Kriminológiai Intézet meglehetősen alkalmatlan, és ez nem is különösebben feladata). Kívánatos lenne megyénként néhány nyomozói szakismerettel rendelkező szociológus alkalmazása, aki képes kollégái tapasztalatait összegyűjteni, rendszerezni, és helyi és országos társadalompolitikai ajánlások megfogalmazásához felhasználni. Pásztor Albert nyilatkozatából ez a harmadik kritérium kétségtelenül hiányzott – de honnan lett volna meg erre a felkészültsége? Hogy neki és kollégáinak legyen, ahhoz a kormányzat és az országos rendőri vezetés segítsége és támogatása kell.

Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter a sajnálatos január végi események egyhetes évfordulóján interjút adott a Népszabadságnak (Eddig képmutatók voltunk, február 7.). Az interjú mind tartalmában, mind a készítő és az interjúvolt csetlés-botlása miatt igencsak figyelemre méltó. Draskovics abszolút helyesen megállapítja, hogy a bűnelkövetést „befolyásoló tényezőkről beszélni nem ördögtől való, mert így érthetjük meg a társadalmi folyamatok és a kriminalitás közötti összefüggéseket”, és Pásztor Albert erről beszélt, méghozzá – ismerte el – tényszerűen. Még abban is igaza van a miniszternek, hogy „egyetlen rendőr sem tehet olyan nyilatkozatot, amelyben bűnösként nevez meg valamely társadalmi csoportot” – de Pásztor Albert ezt nem is tette. Draskovics ezt követően azzal a kijelentéssel ront, miszerint „elfogadhatatlan, hogy a szavaiból effélére következtessenek”. De bármelyik rendőr csak saját szavaiért felelhet (ahogy a bűnelkövetők is csak saját tetteikért), és nem lehet köze ahhoz, hogy abból ki és milyen következtetésre jut csűr-csavarral, logikai bakugrásokkal vagy bárhogy. A miniszter ezzel újólag lényegében megtiltja, illetve csak a nyilvánosság kizárásával tartja folytathatónak az elkövetők etnikai hovatartozásáról való diskurzust.

Hogy Draskovics (legalábbis egyelőre) menynyire nem uralja biztosan a problémát, géplakatos példájából válik nyilvánvalóvá. A rendőr nem teheti meg – mondja –, hogy „a géplakatosok által elkövetett bűncselekményeket csokorba szedi, majd kimondja: a géplakatosok bűnözők”. De nem arról van szó, hogy a géplakatosokat en bloc bűnözőnek mondjuk. Arról van szó, hogy statisztikai-szociológiai vizsgálódásunk eredményeként annak megállapításáig jutunk, hogy a géplakatosok bűnelkövetői gyakorisága meghaladja a hegesztőkét, a marósokét, a villanyszerelőkét stb. És ez magyarázatot kíván.

De a riporter se nagyon érti a problémát, tanácstalanul áll két gondolkodásmód határán. „Tehát esetleg lehetne cigánybűnözésről beszélni – kezdi kérdését –, ha bizonyos jogsértések a romák meghatározott köreiben az átlagosnál nagyobb arányban fordulnak elő?” Fel se tűnik neki, hogy a „nagyobb arány” relativizmusa és a „cigánybűnözés” kizárólagossága jócskán ellentmond egymásnak. Válaszában a miniszter is jó nagyot botlik: „abszurd lenne a bűnözési hajlamot származáshoz kötni”. Csakhogy a „bűnözési hajlam” pszichológiai kategória, míg a „nagyobb arány” statisztikai. Még folytathatnánk, hogy vak riporter kérdésére mint válaszol a világtalan riportalany. De legalább utóbbi, s ez végül is örömteli, fejlődőképes.

Ha rendőri vezető vagy bármely kormányzati tisztviselő bűnözés és etnikai hovatartozás kapcsolatáról a fenti három kritérium betartásával beszél, nem vádolható rasszizmussal. Ettől még fogják. Erre mint korunk társadalmi létezésével kapcsolatos, elkerülhetetlen megpróbáltatására kell nézni.

Még mindig könnyebb túlélni, mint egy szív- vagy vesetájékra irányított késszúrást.

A szerző szociológus-közgazdász

(MNO)