“Olvasónk írja: Az ember mindig menekül

Támla nélküli széken ülve, hátamat nekitámasztom a radiátor melegének. Szemem körbefut a négyszer ötös bolt dugig töltött polcain, fülembe zümmögnek a hűtőpultok motorjai.

Várom a fizetőképes erő megjelenését, hogy kielégítsem igényét.
– Szerbusz fiam! – köszön rám nyolcvan évével Józsi bácsi.
– Bocsánat! Máshol járt az eszem – nézek rá zavarodottan, majd folytatom. – Valami baj van? kérdezem ijedten, mert arcán látszik a tehetetlen szomorúság.
– Az éjjel fennjártak a padon, feltörték a kamarát, a nyári konyhát, a pincét. Vittek mindent. Amit nem bírtak, azt összetörték. Az ágyam szélén ülve hallgattam végig hogyan rabolnak ki.

Az asszonynak azt mondtam, biztos a patkányok. Reggel szembesültem az igazsággal. Fiam ez szörnyű! Most jöttem kenyérért, lisztért, olajért, sóért, paprikáért, borsért. Semmit nem hagytak.
Száraz szemébe nézve kerestem a könnyeit. Nem találtam, csak a tehetetlenség szomorúságát. Hangtalan raktam ki a napi szükséglethez az árukat. Gondolkozott kicsit, majd hozzátette: – Nem viszek sokat, hogy ne legyen mit ellopni.
Beraktam a pénztárba az ellenértéket, aztán segítettem a táskákba tenni a szükséget, majd lementünk a lépcsőn, kezeimben cipelve.
– Köszönöm fiam! Majd jövök holnap is, ha élni hagynak!
Nem próbáltam mosolyogni. Csendben néztem utána, ahogy viszi testében évei súlyát.

Tőlem második szomszédban mulatós nóta adta a hangulatot. Alkohol mámorában őrjöngtek.
Tehetetlenül indult meg a kérdésemre a válaszkeresés; kié a felelősség?!? Az államé, aki segélyekkel ösztönzi a bűnözést? Az önkormányzaté? Ahol, ami a tiéd, az az enyém, ami az enyém, ahhoz néked semmi közöd gondolat uralkodik, természetesen hozzáigazítva a törvény erejét.

A történetet Hegedűs Mihály olvasónk osztotta meg velünk."

(szon.hu - ellenőrizhetően szó szerinti átvétel;  érdemes beleolvasni a kommentekbe is!)

Kuruc.info - Arppi S.