A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége JEL c. lapjának 2004. februári számában megjelent egy olyan, a cigányokkal foglalkozó cikk, amelyet mindenképp Kedves Olvasóink figyelmébe szeretnénk ajánlani.

A publicisztika a Pallas Nagy Lexikona 1893-ban kiadott IV. kötete (361–364. oldal) Wlislocki Henrik által írt Cigányok szócikkéből emel ki pár érdekesebb részletet. A kiadási dátumból következik, hogy a a XIX. század végéig tárgyalja a cigányok történetét, problémáit. Érdemes összevetni az általunk itt idézett, korabeli finn cikkekkel – megdöbbentő a hasonlóság, ugye? Ez a szócikk (valamint a finn párhuzam) is ékesen bizonyítja, hogy:

1.    A romák soha, sehol a világon nem voltak (és nem lesznek) képesek beilleszkedni. Ez nem csoda. Ezzel a mentalitással - kultúrával - nem lehet békében együttélni másokkal. Ahogy egy kannibál sem élhet együtt más népekkel, ha nem adja fel az emberevés szokását. Az integrációpártiak szerint a cigány kultúra abban a formájában, amilyen most, változatlanul megőrzendő és megőrizhető, és így kell integrálni a társadalomba. Ez, ahogy az elmúlt 700 év történelme, valamint a cigányok felzárkóztatásába az elmúlt fél évszázadban hihetetlen pénzt beleölő, gazdag skandináv országok (főként Svéd- és Finnország) példája is mutatja, lehetetlen, soha nem is sikerült sehol senkinek, és nem is fog. Csak és kizárólag a kultúra teljes megszüntetése, azaz az (erőszakos) asszimiláció működik, amelyre élő példa az a pár százaléknyi roma, aki feladta kutúráját és beilleszkedett (azaz asszimilálódott), és ma már talán még jobban utálja a putricigányok által reprezentált életszemléletet, mint a fehérek (persze, mert biztos rasszista – füstös utál füstöst, ez aztán biztos rasszizmus.)

2.    A romák mindig is ugyanúgy éltek, mindig is terrorizálták a többséget. Nem igaz ennélfogva az sem, hogy csak az ipari forradalom óta "megélhetési"bűnöznek, mert úgymond a tradícionális cigány foglalkozásokra már nincs szükség. Ez is szemenszedett fajvédői hazugság: jóval az ipari forradalom előtt, már a XIV – XV. században is ezerrel bűnöztek.

3.    A cigányüldözéseknek volt (és lesz is, ha a kormány nem csinál egy hátraarcot a romapolitikában és a korcsgyártás további ösztönzése helyett ugyanazt teszi, mint minden másik cigányfertőzött ország kormánya) okuk. Megint egy kis történelem: ahogy a Pallas-ban is olvasható, senki, a világon senki nem üldözte a cigányokat, amikor megjelentek Európában. Sőt, sok helyen - ahogy minálunk is - még kiváltságleveleket, apróbb privilégiumokat is kaptak (még egyszer ajánljuk az itteni, ezt is tárgyaló cikkeket, ha valakinek a Pallas nem lenne elegendő bizonyíték). Aztán igen rövid idő alatt a befogadó hozzáállás mély elutasítássá, egyes országokban nyílt üldözéssé változott. Vajh miért? Pontosan azért, amiért ma is. Mert minden mozdíthatót elloptak, mindenkit becsaptak, és semmiféle értéket nem hoztak létre.

Sehol nem úgy kezdték, hogy bitóra küldték a romákat. Sehol. De sok helyen ez lett belőle elég hamar. A középkori társadalmak-gazdaságok törékenyek voltak, kis termékfelesleggel tudtak termelni, egy-egy rossz év országos éhínséget okozott. Egy ilyen gazdaság nem bírt el tömegesen élősködőket, és a vidéki jobbágy számára kis tartalékai nem egyszerűen a tulajdonát, hanem télire a túlélését jelentették. Aki attól megfosztotta, az nem meglopta, hanem meggyilkolta. Hát nem csoda, ha nem igazán viszonyult túl pozitívan egy olyan szubkultúrával szemben, amely az ő keserves munkával megtermelt tartalékait tekintette kizárólagos megélhetési alapnak. Bizony, "áldozatos" munkával megküzdött a cigányság mindenütt a világon azért, hogy senki ne szeresse, senki ne akarja szomszédjának őket. Sajnos, az ő tevőleges hozzájárulásuk, megváltozni akarásuk nélkül a leghalványabb esély sincs a jelenlegi áldatlan helyzet javítására.

A cikk első fele, amely a romák európai megjelenésével, majd üldöztetésével foglalkozik, a következő:

A cigányok Közép-Európában való megjelenésükkor egyiptomi búcsújáróknak mondták magukat, akiknek amiatt kell hét évig zarándokolniuk és a kereszténység alamizsnáiból élniük, mert nem fogadták be maguk közé Jézust, amikor ő szüleivel Heródes üldözése elől Egyiptomba menekült. Mások azt mesélték, hogy hazájuk, Kis-Egyiptom, terméketlen föld, amelyet túlnépesedés, drágaság és ínség miatt kellett elhagyniuk. (Kis-Egyiptomnak nevezték a kis-ázsiai Nikomédia város környékét.) Ezeknek a meséknek hitelt adva majdnem mindenütt szívesen fogadták és néha gazdagon megajándékozták őket. Némely tartományban a szentszék (római katolikus egyházi bíróság) egy aranyforint bírságra ítélte azt, aki egy cigányt megütött (Kuruc.info: még egyszer hangsúlyozzuk: ahogy az idézett finn tanulmányok is írják, a cigányok megjelenésekor őket nem üldözték, épp ellenkezőleg! Emiatt is hazugság a cigányfaj- és -bűnözővédők azon állítása, hogy őket csak a fajuk miatt utálták, utálják). De e kegyes elbánást sok országban csakhamar ádáz üldözések váltották fel. Főleg amikor azzal kezdték gyanúsítani őket, hogy a törökök kémei, majdnem minden állam a legszigorúbb üldözési rendeletet bocsátotta ki ellenük.

Lengyelországban 1501-ben s a következő években adtak ki rendeleteket a cigányok ellen. Később azonban, amikor a királyok jónak látták, hogy egyes nemeseknek a „cigány-király” címet adományozzák, a cigányokat is megtűrték. A cigány-király mintegy fővajdája volt a lengyel cigányoknak. Oroszországban II. Katalin cárnő telepítette le a cigányokat az állami uradalmakon, s ott csakhamar felhagytak kóbor életükkel.

Olaszországban az egyházi és világi hatóságok sokáig üldözték a cigányokat; Franciaországban pedig az orléansi parlament 1565-ben szigorúan végrehajtatta a cigányok kiirtását és csak egy kis részük tudta magát fenntartani 1802-ig a baszkok között. Ebben az évben december 6-án éjjel az ottani cigányokat mind elfogták, hajóra hurcolták, és Észak-Afrikában bocsátották szabadon őket. Angliában VIII. Henrik 1531-ben szigorú rendeletet adott ki a cigányok ellen, amelyet Mária és Erzsébet leányai megerősítettek. Ennek ellenére a cigányok ott annyira elszaporodtak, hogy a XVIII. század végén már 100000-nél többen voltak. Svédországból és Dániából 1662-ben halálbüntetés terhe alatt utasították ki őket.

Németországban szigorúan előírták a hatóságoknak a cigányok üldözését. 1711-ben, 1713-ban és 1725-ben a Reuss hercegség kormánytanácsa meghagyta a hatóságoknak, hogy lövessenek le minden cigányt a hercegség területén. I. Frigyes Vilmos elrendelte, hogy az országában talált, minden 18 éven felüli cigányt felakasszanak. A cigányok szerencséjére a hatóságok nem valami különös buzgalmat fejtettek ki a kegyetlen, embertelen rendeletek végrehajtásában.

Hazánkban ilyen üldözési rendeletekkel nem igen zaklatták a cigányokat, akik zenéjükkel csakhamar meghódították a nemzet rokonszenvét, úgy hogy már a Hatvani országgyűlésen, 1525-ben, cigány zenészeket fogadtak fel hivatalosan. Királyaink és fejedelmeink külön jogokat adtak a cigányoknak, és számukra egyes nagyobb kerületekben nemes embereket fő-vajdának neveztek ki. A török világ idejében senki sem törődött velük; mint kémek nem egyszer nagy szolgálatokat tettek az országnak. A törökök kiűzése után az ország lakossága ugyancsak megfogyatkozott, ekkor a kormány a vándorcigányok letelepítésére is gondolt. Mária Teréziának 1761. november 13-án kibocsátott rendelete értelmében a cigányokat a leghumánusabb módon kezdték letelepíteni a Bánságban. Ez az intézkedés azonban nem volt eredményes, és 1767. november 27-én Mária Terézia egy újabb, szigorúbb rendeletben elrendelte, hogy a cigányok gyermekeit szülőiktől vegyék el, és más nemzetbeli embereknek adják át őket nevelésre fizetség fejében, cigány férfinak pedig ne legyen szabad cigány nővel házasságra lépni.

De ez a rendelet sem vezetett a kívánt célhoz. A gyermekek csakhamar megszöktek nevelő szüleiktől, a cigányok pedig házasság dolgában nem igen törődtek a rendelettel. József császár 1783. október 9-én kiadott terjedelmes humánus rendelete sem vezetett célhoz. Néhány magánember is megkísérlette a vándorcigányok letelepítését, de semmi sikerrel. Hám János szatmári püspök 1857-ben cigányiskolát alapított, mely azonban csakhamar tanuló nélkül maradt ugyanúgy, mint  Farkas Ferdinánd cigányiskolája Érsekújvárott. (Kuruc.info: csak nem iskolakerülők voltak - már akkor is - a drágák? Ez mellesleg igencsak egybevág a mai, mellbevágóan hervasztó tanulni vágyási statisztikákkal is, amelyekből pl. itt idéztünk.)

A cikk második fele idézi a XIX. század végén történt integrálási, civilizálási próbálkozásokat. Látható, hihetetlen sok pénzt beleöltek ebbe akkor is (akárcsak immár fél évszázada Skandináviában, vagy akár Kádár alatt nálunk), de eredmény nuku.

A legnagyobb szabású és legsikeresebb kísérleteket a cigánytelepítés terén József nádor fia, József főherceg (1833–1905) tette, ki mind tudományos munkássága kapcsán, mind pedig 40 évi gazdag személyes tapasztalatból a legalaposabban, legbehatóbban ismerte a cigány népet és nyelvet, és nagylelkű, nemesszívű pártfogója lett a cigányoknak. (Ilyen tárgyú művei: Czigány nyelvtan, 1888; A czigányokról, 1894.) A főherceg távoli országok cigányai közt is ismert volt, szinte misztikus alakká vált, és személye körül számos legenda alakult. Egész vagyont költött a kisjenői és bánkúti, a hatvani és göböljárási puszták cigánytelepeire, és ezeknek ügyeit személyesen, buzgón, fáradhatatlan kitartással intézte. Fáradozása azonban elszigetelt kísérlet maradt. A főherceg maga több tanulmányban igen tanulságosan és érdekesen írja le az alcsúti cigánytelep lakosain tett észleleteit.  „A mi nomádjaink” című értekezésében (1893) írja:

„A kóborló sátoros-cigányok állandó letelepítése igen fontos népművelődési kérdés hazánkban. A csoportos telepítés azonban, amelyre vállalkoztam, több akadállyal járt. Először is az az egy évi idő, amelyet erre a kísérletre fordíthattam, igen rövid volt, tekintve a cigány nép vad erkölcseit és azt, hogy e nép a művelődés legalacsonyabb fokán áll. Másodszor a közigazgatási hatóságok nézete szerint a közbiztonsági felügyelet könnyebb, ha cigányainkat községenként helyezik el. Tagadhatatlan, hogy a nép ellenszenve a cigányok iránt szintén nagyon nehezíti a telepítést. Az ellenszenv némileg jogosult is, mert bizony rakoncátlanok India ezen fekete fiai. S még fokozódik az amúgy is meglevő idegenkedés, ha tudomására jut a föld népének, hogy a cigányság – amint az eleinte szükségesnek mutatkozott – bizonyos kedvezményekben is részesül, mint például ruházat kiosztása, ingyen élelmezés stb. Igen, de ily kedvezmények nélkül munkához szoktatni oly népet, amely a munkától irtózik és azt soha meg nem kísérlette, merő lehetetlenség. A telepítendőket lakóházakkal kell ellátni, nekik munkát teremteni és őket munkára nevelni; de mindenekelőtt szükséges a gyermekek iskolázása, ez pedig nagyon nehéz feladat, mert tökéletes tudatlanságuk mellett lehetetlen őket korkülönbség nélkül a rendes elemi iskolába ültetni.

Nekem Alcsúton egy külön cigányiskolám volt, amely rövid idő alatt elég jó eredményeket hozott. Abban 6–15 évesek tanultak együtt. Fölfogásuk jó volt, s apró kitüntetések és kedvezmények némi vetélkedést is fejlesztettek ki köztük. Ily eredményt aligha lehetne elérni akkor, ha egy tizenöt éves cigánygyermeket a falusi elemi iskolában a hatéves polgárfiú mellé ültetnének; minden mástól eltekintve, ez még nagyobb kölcsönös ellenszenvet idézne elő, és sértené a cigány önérzetét, amely minden vadság mellett is nagy mértékben megvan benne. Ilyen nevelés nélkül nem volna elérve a főcél: hogy az országnak hasznos polgárokat neveljünk ebből a kóbor elemből, amely ma csaknem teljesen elvész a hazára nézve, sőt munkátlan életével és régi vad erkölcseivel a társadalom biztonságát is, főleg a vidéken állandóan fenyegeti.”

Kuruc.info – Arppi S.