Mi nekik a legszörnyűbb rémálom? Az, ha a „szépemlékű” kilencvenes években a Hősök terén látott magyar nemzeti radikálisok tíz-, sőt, százezrei váratlanul megjelennének az utcán, megelégelve a „Károlyi-köztársaságot”, megindulnának, és felszámolnák ezt a zsidó-cigány összeesküvést chartástul, Kolompárostul rendőröstül, mindenestül, pontot téve a 2006 szeptemberében az MTV ostromával elkezdődött felkelés végére. Miért ne lehetne ilyen? Elvégre ez a mi országunk, vagy nem? Minden nap erről álmodom, a győzelem napjáról, tudom, el fog jönni, és tudom, hogy nincs már messze, de nem tudom, hogy mikor, mert nem rajtam múlik, hanem rajtunk.
Hazafiak!
Még jó, hogy az én lelkesedésemet nem lehet egykönnyen letörni, különben, bizony mondom, lehangolódnék attól, amilyen összeesküvés-elméleteket, ötleteket, cikk-hozzászólásokat lehet olvasni az Interneten szeptember 20-val kapcsolatban. A „csapda”, „provokáció”, „Gyurcsánynak a balhé kell” agymenéseknél már csak a „miért ne menjünk ki”, „hova menjünk imádkozni” típusú gyávaságok az elkeserítőbbek.
Testvéreim! Minden hazafias tetthez úgy kell hozzáállni, hogy „Hogyan csináljam meg?”, és nem úgy, hogy „Hogyan ússzam meg?”. És ha értünk el sikereket ez idáig, az csak azért volt, mert voltak számosan, akik ezt a szabályt betartották. Ez nem azt jelenti, hogy ész nélkül oda kell magadat dobni az ellenségnek – mint azok, akik tiszteletreméltó bátorsággal, de botor módon fedetlen arccal, beazonosítható ruházattal vagy eltakaratlan, jellemző tetoválással harcolnak a kamerák szeme előtt –, de igenis azt, hogy elsősorban a siker kivívására összpontosítok, és nem arra, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Mert ha a következményektől való félelem uralja az agyat, akkor az megköti a kezet is, és pont ez taszít kudarcba. Ne úgy közelítsétek meg szeptember 20-át, hogy mekkora kockázattal járó feladat, hanem úgy, hogy mekkora győzelemmel kecsegtető lehetőség. Szeptember 20-án ott lesz minden ellenségünk egy kupacban, az erőszakos bűnöző élősködők, a liberál-bolsevik országtönkretevő gazemberek, meg az őket védő korrupt, szemkilövöldöző rendőrségük. Arra készülnek, hogy órákon át minket gyalázzanak, legszentebb jelképeinket mocskolják, mindezt a saját hazánk fővárosában. De hogy mennyire félnek tőlünk, misem mutatja jobban, mint hogy öt nappal az esemény előtt még mindig nem merik nyilvánosságra hozni a helyszínt, ahol mocskolódó gyűlésüket tartanák (bár már vannak sejtéseink).
Mi lenne ezeknek a legjobb? Az, ha fogvacogva elbújnánk, és ki se mernénk menni. Húúú, akkor nagyon nagy hősök lennének, akkor világgá kürtölnék (mert ehhez az egyhez értenek, a pofázáshoz), hogy ők az ilyen-olyan demokratikus, másságtisztelő többség(ek), akik rettenetesen kemények, elriasztották a szörnyű nácikat, és övék az utca. Szerencsére ezt az örömet már elvettük tőlük a Hősök terére meghirdetett rendezvényünkkel.
Mi lenne nekik, ami még jó? Az, ha kimennénk, fejünk lehajtva megsiratnánk véreinket – akiket ők gyilkoltak meg –, imádkoznánk, aztán „méltóságteljesen” eloldalognánk haza. És megintcsak ők a nagyon kemény demokraták, akiknek „fölényes tömegét” meglátva eliszkoltunk. Lennének a mi oldalunkon egy páran, akiken, ha múlna, akkor ezt az örömöt megadnák nekik, de ezt sem engedhetjük meg!
Mi lenne nekik, ami már nem jó? Az, ha a magánhadsereggé lealjasodott rendőrségük lenne az egyetlen ok, aminek köszönhetően épségben megússzák a napot. Akkor menne tovább a rinyálás a „szörnyű fasiszta veszélyről”, mi meg készülhetnénk október 23-ára. Ilyen már volt.
És mi nekik a legszörnyűbb rémálom? Az, ha a „szépemlékű” kilencvenes években a Hősök terén látott magyar nemzeti radikálisok tíz-, sőt, százezrei váratlanul megjelennének az utcán, megelégelve a „Károlyi-köztársaságot”, megindulnának, és felszámolnák ezt a zsidó-cigány összeesküvést chartástul, Kolompárostul rendőröstül, mindenestül, pontot téve a 2006 szeptemberében az MTV ostromával elkezdődött felkelés végére. Miért ne lehetne ilyen? Elvégre ez a mi országunk, vagy nem?
Minden nap erről álmodom, a győzelem napjáról, tudom, el fog jönni, és tudom, hogy nincs már messze, de nem tudom, hogy mikor, mert nem rajtam múlik, hanem rajtunk.
Budaházy György
Kapcsolódó:
Budaházy és Toroczkai: a 20-i ellendemonstráció részletei
Büntetett előéletű Farkas Flórián igazi arca: ütközni kell a "szélsőjobbal"