Ismeretlen elkövetők feldúlták a szombaton, május 28-án eltemetett Cs. Gyimesi Éva sírját a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Ugyanott nyugszik többek között Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Kós Károly, Kriza János, Mikó Imre, Reményik Sándor és Szenczi Molnár Albert is.

Az Új Magyar Szó című bukaresti napilap értesülése szerint, amelyről internetes oldalán számolt be kedd hajnalban a lap, az ismeretlen tettesek a síron elhelyezett virágokat elvitték, a koszorúkat pedig szétszórták a szomszédos sírokon.

Mint ismeretes, a magyarellenes erdélyi liberális nőszemély május 23-án, hétfőn hunyt el, életének hatvanhatodik évében - információink szerint önkezével szabadította meg magától az erdélyi magyarságot, a Szamosból húzták ki holttestét.

A halálát hírül adó cikkecskénkben röviden már összefoglaltunk "munkásságának" lényegét, ízelítőül azonban álljon itt két írása, melyek a fent megnevezett RMDSZ-es lapban jelentek meg.

Wass-fogak között

„Szeresd a te népedet, nemzetedet, jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel és kínnal tanult, s ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál..." - írja Vasasszentgotthárdon, 1940 novemberében.

Ez az áljeremiási intelem csupán egy ezreléke azoknak a - nem csupán keresztényi, de általában humanista szempontból - immorális és ízléstelen, esztétikailag jószerével minősíthetetlen szövegeknek, amelyek regények gyanánt elborítják a Kárpát-medence magyar könyvstandjait, ahonnan immár egy évtizede a gyűlöletbeszéd forrásait meríti a tudatosan jobboldali vagy akaratlanul is azzá váló új olvasónemzedék. Erdélyből kitelepedett idősebb emberek is, azelőtt nyitottnak látszó honfitársaink kezdtek el azóta „szőrös talpú" oláhozni, zsidózni, patkánynak becézni a nekik nem tetsző nézetű felebarátaikat. A történelmi egyházak, tisztelet a kivételesen műveltebb lelkipásztoroknak, áldásukat adják erre a diskurzusra, vagy legalábbis mulasztanak azáltal, hogy nem foglalnak ellene állást. A Farkasverem című, kezdetnek nem rossz regényét kivéve, azonban a munkák túlnyomó része méltatlan akár a komolyabb értelmezésre is. Rangosnak tudott irodalomtörténészek asszisztáltak mégis a Duna-tévében tartott tavalyi Wass-napon a silány írásművek szerzőjének nemzeti mennybe menesztéséhez. Kérdés, hogyan fér meg az ö értéktudatukban Wass Albert a huszadik század olyan nagyságaival, mint Ady, József Attila, Bartók Béla vagy Márai Sándor? Ehhez képest Ágoston Vilmos mintegy háromszáz oldalnyi elemzést szentel életművének, készülő monográfiájában, amelyből kiderül, hogy Wass Albert Ion Lăncrănjan és Doru Munteanu xenofób és silány stílusának magyar megfelelőjét „kínálja" főképpen Amerikában megjelent regényeiben, verseiben, azzal a különbséggel, hogy mennyiségileg sokszorosát produkálta amazok szavakban testet öltő „corpus delicti"-jének. Jó gyomor kellett ahhoz, hogy valaki - legyőzve undorát - sorra beidézze a gyorsan ölő méregként ható, gyűlölködő mondatokat, amelyek ráadásul oly álságosak is tudnak lenni, hogy Dsida Jenő gyöngyeit saját korpájuk közé keverik. Az egyik méregfolyam zárlatába Wass beidézi például a Tükör előtt gyönyörű sorait: „...így készülünk szelíd háborúra, / mindig magunkért, soha mások ellen, / sót párolunk és vásznakat szövünk, / s míg kisebbítnek, lassan megnövünk." „Soha senki ellen...?" - Wass pontosan ennek ellenpólusát képezi.

Miközben Wass híveinek nyomására Kincses Előd a háborús bűnös rehabilitálásáért vállalja az ügyvédi viadalt, egyre-másra születnek olyan tanulmányok, és kerülnek napfényre olyan dokumentumok, amelyek egy ilyen próbálkozás legitimitását és sikerének esélyeit startból megkérdőjelezhetik. Ha elfogadjuk Andrei Pleşu tételét, miszerint a bűnösöknek, még a gyilkosoknak is létezik őrangyaluk, nem zárható ki egy égi csoda az ügy kimenetelében... Akár a nemrégiben feltárt tények (?) ellenére sem, miszerint a pomázi kiadó, Turcsány Péter birtokába jutott az író nyilaskeresztes párttagsági könyve. Mert közben - innen derült ki - A hét című irodalmi portálon Ki menti meg Wass Albert lelkét...? címen Szemenyei-Kiss Tamás tette közzé áprilisban két részes, alaposan dokumentáltnak látszó tanulmányát Wass Albert nyilaskeresztes kapcsolatairól (is). Az ő kommentárjaiból idézek: „A hullarablóvá lett könyvkiadók, a bértollnokok szándéka érthető... Ők a tényeket - ha azok nem illettek a stratégiába - egyszerűen nem vették figyelembe, ők egy szerencsétlen, beteg ember személyes tragédiájából, a Magyarország és Románia közötti immár egy évszázados rivalizálásból igyekeztek politikai-gazdasági tökét kovácsolni, érdekeiknek megfelelően..."

Holokauszt Emléknap

Kolozsváron, a deportáltak templomaként számon tartott Horea úti zsinagógában került sor tegnap a Holokauszt Emléknapja című, évente szokásos megemlékezésre, amely a város összes lakói számára nyilvános alkalmat kínál az 1944 májusa óta elmaradt részvét és a kegyelet lerovására.

Hatvanhárom éve, hogy a városból, ahol 16 000 zsidó élt, a körzetből összegyűjtött családokkal együtt 18 000 embert deportáltak. Édesanyám többször mesélte már, hogyan élte át az izraelita szomszédok tragédiáját itt, az Állomás-negyedben, a Hajdú utcában, hogyan búcsúzott tőle a fiatal zsidó ügyvéd, mielőtt felakasztotta magát a közös padláson, mit érzett ő mint fiatal lány, amikor elhajtották a boltost, aki mindig szívesen hitelezett nekik és az összes szegényebb családoknak, meg az orvost, aki ingyen segített sokszor keresztény szomszédain…

Régi épületek homlokzatán, jó néhány polgári lakásban fedezem fel ma is egy olyan kultúra nyomait, maradványait, amelyik a Kolozsvárt alapító németek után karakteresen alakította tovább szülővárosom jellegét, hangulatát. A néhány száz túlélő többsége alijázott az évek során, még magam is sokakat ismertem közülük a hatvanas években.

Az utóbbi időben részt veszek ezeken az emléknapokon, ahol rendszerint jelen van az RMDSZ képviselője is, hiszen a szervezők meghívják a város vezetőségét, a pártokat, az egyházi hierarchia tagjait. Hiányérzetem évről évre megújul: az ortodox pópa rendszeresen jelen van, de nem látom a magyar egyházak képviselőit.

No jó, ezúttal vasárnapra tették az Emléknapot, s mint tudjuk, templomainkban ebben az időpontban a kolozsvári magyar lelkészek többsége szolgál, sokukról tudni vélem ezt. De azt is tudom, hogy van, aki szabad, a jelenlétük is megoldható lenne. Mi, római katolikusok például büszkén idézzük Márton Áront, aki a deportálások idején határozottan szolidarizált az áldozatokkal, híres beszédére utalunk a Szent Mihály-templomban.

De vajon mennyire élő ez a hagyomány, hogyan adódik át a következő nemzedékeknek? Egyetlen bátor ember megnyilatkozása elég, hogy elaltassuk vele a lelkiismeretünket? Vagy a kiáltó tények ellenére még mindig azt a tévhitet terjesztjük, hogy mi vagyunk itt, a Kárpát-medencében a balsors által leginkább sanyargatott, egyébként ártatlan és tiszta népcsoport?

Az egyház lenne a leghivatottabb arra, hogy tudatosítsa: ami 1944-ben a zsidókkal Erdélyben megtörténhetett, nem csupán a német megszállók részéről gyakorolt kényszer következménye volt. Nem lehet immár figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Csík vármegyében például jóval a német megszállás előtt, 1940-ben, Máramarosban pedig 1942-ben nem a német SS, hanem a magyar hatóságok gettósították és küldték zsidó-magyar honfitársainkat a megsemmisülésbe.

Ebben a vonatkozásban feketén-fehéren nyilvánosságra kerültek a tények: a bécsi döntés utáni Észak-Erdélyből 127 377 zsidót deportáltak a haláltáborokba, és 1946 májusáig mindössze 19 764-en tértek vissza. Nem feledhetjük, mekkora vesztesége ez az egész erdélyi magyarságnak is: a deportáltak java része magyar anyanyelvű és műveltségű, a magyarság anyagi és kulturális értékeit gyarapító személy volt, az irodalom-, a művelődés-, a tudománytörténetben számon tartandó alkotók is, akik „kettős kisebbséget” vállaltak velünk a Trianon utáni nehéz időkben.

Néhány hónapja mutatták be Budapesten A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájának három kötetét, Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán rendezte sajtó alá, a Park kiadónál jelent meg. Településenként, családokra, személyekre lebontva mindenki számára hozzáférhetően itt vannak a lesújtó tények.

Szégyenkezem, hogy hatvanhárom év alatt hova jutottunk: nálunk Wass Albert olvasottsága megelőzi a Bibliáét. Azé az egyházi segédlettel kultikus figurává avatott íróé, akinek hite szerint a nemzet az Isten, és aki tagadja a holokauszt tényeit.

(MTI - ÚMSZ nyomán Kuruc.info)