Az 1764-es madéfalvi veszedelem idején és után a Székelyföldről előbb Moldvába menekült, majd Bukovinában letelepedett, a XX. század közepe táján a Délvidékre költöztetett, s onnan néhány esztendő múlva a maradék Magyarország területére kergetett székelyek kálváriás történetének, valamint az 1941-es, Magyarországra történt hazatérésének 70-ik évfordulóján színvonalas kulturális rendezvényeken emlékeznek ezekben a napokban a Budai Várnegyedben.

Bukovinai székelyek Csíksomlyón

A magyar nemzeti ügyet nem először fölkaroló Bakó Annamária, a várnegyedbeli Litea Könyvesbolt tulajdonosa ad otthont a május 2-án kezdődött és 6-án végződő Bukovinai Székely Könyvek Hetének. A Várnegyed Galériában május 5-én 18 órakor nyílik meg a Hazatérés Bukovinából, 1941 című dokumentumfotó-kiállítás. Az eseményhez méltó történelmi helyszínen, a Budavári Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templomban) a bukovinai székelyek 1941-es hazatérése 70-ik évfordulójának tiszteletére vasárnap 12 órai kezdettel hálaadó szentmisét celebrál Süllei László kanonok. Vasárnap délután háromnegyed háromkor kezdődik a Szent István-szobor tövében a „Tágasságot nekünk es” bukovinai székely folklór műsor, amely sajnos egybeesik a közeli Magyar Kultúra Alapítvány Székházában megtartandó emléküléssel és hangversennyel.

A fentebb említett eseményekről a következő napokban igyekszünk beszámolni. Egyelőre azonban visszatérünk a bukovinai székely kulturális emléknapokat elindító, a Litea Könyvesboltban megtartott, színvonalas népművészeti műsorral is tarkított, székely mézes pálinkával és tolnai vörösborral ízesített eseményre, amelyet leginkább író-olvasó találkozónak neveznénk. A bukovinai székelységgel foglalkozó köteteket ismertető, azokhoz személyes élményeket is társító szerzői előadások előtt Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas, a Népművészet Mestere, az esemény levezetője és szervezője felkonferálta Sebestény István kakasdi mesemondót, írót és énekest, aki a szerzők megszólalásai közti szünetekben népdalokkal és pikáns történetekkel szórakoztatta a vendégeket.

Kóka Rozália
Kóka Rozália a könyvbemutató előtt elmondta: hetven évvel ezelőtt, 1941-ben tértek haza Magyarországra a bukovinai székelyek. Hogy kik is azok a bukovinai székelyek, honnan és hová tértek haza Magyarországra, s egyáltalán miért kellett hazatérniük, azt megtudhattuk Kóka Rozália, a hányatott sorsú népcsoport története kitűnő ismerőjének rövid összefoglalójából. A bukovinai székelyekről Magyarországon szinte semmit nem tudnak az emberek, s legtöbbször összekeverik őket a moldvai csángómagyarokkal. Ezért is érdemes fölidézni Kóka Rozália rövid összefoglalóját.

A bukovinai székelyek ősi szülőföldje Erdélyben, s azon belül Csíkszék, Háromszék és Udvarhelyszék falvaiban volt, ahonnan 1764 januárjában az osztrákok és magyar kiszolgálóik elkövette székelymészárlás, ismertebb nevén a madéfalvi veszedelem után mintegy tízezren menekültek el a Keleti-Kárpátokon túli Moldvába, kezdte a történetet Kóka Rozália. Mária Terézia 1774-ben megszerezte a Habsburg Birodalom számára Bukovinát, ahová Hadik András huszárkapitány és mások közbenjárására tíz esztendő leforgása alatt közel háromezer, a madéfalvi veszedelem idején a Székelyföldről elmenekült magyar telepedett le. Bukovinában a székelyek elsőként megalapították Istensegíts, majd Fogadjisten falut. Később Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát. Gazdag és fejlett kertkultúrát hoztak létre a Szucsáva folyó mentén levő termékeny földeken, s ők látták el zöldséggel Radóc, Csernovic és Szucsáva város lakosságát.

Az andrásfalvaiak halottaiktól búcsúznak 1942-ben a hazatérés előtt

Csakhogy a székelyek a XIX. század végére elszegényedtek Bukovinában, egyre inkább a román bojárok kiszolgáltatottjaivá váltak, ezért 1883-ban mintegy négyezren ismét vándorbotot fogtak, és kirajzottak az Al-Duna vidékére, letelepedtek a jórészt ingoványos területre épült Székelykevén, Hertelendyfalván és Sándoregyházán. Dél-Erdélyben 1888-ban szintén, úgynevezett kincstári birtokon telepítettek le körülbelül kétezer fős bukovinai székely csoportot, így Déva és Vajdahunyad peremén, valamint Csernakeresztúron, Sztrigyszentgyörgyön, az Arad melletti Gyorokon, a Hunyad megyei Balsán és a Beszterce-Naszód megyei Vicén.

Hadikfalva vasútállomása

Az 1940. június 28-án nyélbe ütött Molotov-Ribbentrop-egyezmény értelmében a történelmi Bukovina északi része a Szovjetunióhoz került (manapság ez Ukrajna része – H. J.), míg a déli része továbbra is a románoknál maradt. A németek a román és a szovjet uralom alatti Bukovinából hazatelepítették a nemzettársaikat Németországba. Az 1919 óta román részről szinte egyfolytában, puszta létében is fenyegetett bukovinai székelység egy része - látván a budapesti politikai vezetés tétova hozzáállását – már 1940 ősze után elkezdett átszökdösni a visszacsatolt észak-erdélyi magyar területekre. A Délvidék katonai fölszabadítása után a Bukovinából odaérkezett székelyek letelepítését már a magyar katonák is segítették. A Bukovinából Bácsföldre áttelepült székelyek hatalmas vagyont hagytak maguk mögött a románokra, akikkel az elvándorlók részleges kártalanításáról nem lehetett tárgyalni. A délvidéki Bácsföldön (szlávosan: Bácska) újjáépítik a számukra kijelölt falvakat, szorgalmasan elkezdik művelni a magyar állam által nekik juttatott földet, majd mindössze három és fél esztendő múlva, a hadiszerencse változásával ismét menekülniük kell, ezúttal Tito marsall vérszomjas partizánjai elől.

A kakasdi faluház

Tizenhárom-tizennégyezer bukovinai székely és a hozzájuk csatlakozott mintegy ezer moldvai csángómagyar menekült el Délvidékről a második világháború végjátéka idején Magyarország megmaradt részeire. A menekülő bukovinai székelyeket Tolna-, Baranya- és Bács-Kiskun megye főleg a győztesek által kollektív bűnösséggel vádolt, s ezért kitelepítésre (a valóságban kiűzetésre - Vertreibung - H. J.) ítélt, még el nem szállított hazai sváb családok házaiban szállásolták be. A két szorgalmas, hasonlóan tragikus sorsú népcsoportot a világ intézőinek sikerült szembeállítani egymással, s az itt maradt németek és a később érkezett bukovinai székelyek közti feszültség mára talán oldódóban van, amelyet gyönyörűen jelképez Makovecz Imre Kakasdra álmodott, s 1994-ben átadott Faluháza. Az építészeti költemény két tornya közül a nyugati az őslakos svábok itteni, míg a keleti a bukovinai székelyek templomának tornyára emlékeztet.

Tamás Menyhért József Attila-díjas, Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett költő, író, újságíró és műfordító még a bukovinai Hadikfalván született 1940-ben. A több mint húsz kötetes író a Bűnfenyítők és befogottak című, a madéfalvi veszedelem, valamint az azt követő tragikus események szálainak továbbgombolyításán alapuló drámájának rövid bemutatása előtt, majd után is szólt a saját, a népközössége, a bukovinai csángók sorsáról. Személyesen ismerhette az élete utolsó részét Budapesten töltő Tamási Áront, s elmondta, hogy miképpen csúfolódtak a nagy erdélyi író székelyes szóhasználatán a budapesti New York kávéház úgynevezett „mély vízében” ülő betűvetők. Rajta is gúnyolódtak a Rádió és a Televízió berkeiben, ám ő egyáltalán nem igyekszik „megszabadulni” a jellegzetes székely kiejtéstől és szókincstől.

A madéfalvi veszedelem történetét földolgozó Bűnfenyítők és befogottak című művének megírásához, elmondása szerint, kicsit félve fogott hozzá, mert ezt a témát földolgozó könyvét jóval előtte már Nyírő József is letette a magyar irodalom asztalára. Drámájának témájáról beszélve Tamás Menyhért föltette az egyébként más népekre is nyugodt lélekkel vonatkoztatható kérdést: egyáltalán kért-e bocsánatot valakitől a bécsi udvar az elkövetett gazságokért? „Nekünk azért is kell emelt fővel beszélnünk a múltunkról, s nem szabad hagyni magunkat, mert a bukovinai székelység egy igen értékes közösség”, hangsúlyozta az író, majd figyelmeztetett: „Tudnunk kell azt is, hogy mit szántak, s hogy még mit szánnak nekünk. Minél többet el kell mondanunk magunkról, még akkor is, ha manapság erre nem mindenki kíváncsi”.

Forray Ibolya néprajzkutató a Hadikfalva falukönyve 1799-1874 című, 2007-ben napvilágot látott kötetét hozta el a Litea Könyvesboltba. A kutató elöljáróban megjegyezte, hogy a madéfalvi veszedelem idején és után a Székelyföldön maradt székelyek szinte kezdettől fogva elmarasztalóan nyilatkoztak azokról a testvéreikről, sőt, árulónak is bélyegezték őket, akik az előbb Moldvába szöktek, majd onnan osztrák jóváhagyással Bukovinában letelepedtek. Magyarán, haragudtak rájuk, amiért az életet választották. A Hadikfalván 1799-1874 között végbement eseményekről tudósító falukönyv igazi értéke abban rejlik, hogy megismerjük, nyomon követhetjük belőle 980 ember mindennapjait, egész családok közel egy évszázados történetét, s ezenkívül a kötet azt is ékesen bizonyítja, hogy egyesek állításával ellentétében a bukovinai székelyek nem voltak írástudatlanok, hiszen ezt a jegyzőkönyvet is egyszerű falusi emberek írták. Forray Ibolya hangsúlyozta, hogy az általa szerkesztett kötet nem könnyű olvasmány, ám érdemes megbirkózni vele, mert arra is bizonyítékul szolgál, hogy a bukovinai székelyek az új körülmények között is képesek voltak megszervezni a saját életüket, miközben fölépítették az otthonaikat, a templomot és rendet vittek az életükbe. A falukönyv egyben azt is tanúsítja, hogy a Bukovinában letelepedett székelyek már a kezdetben is nemzetségi, nagycsaládi keretek között rendezték be az új életüket, s kezdték el a gazdálkodást.

Tamás Menyhért, Forray Ibolya és Rudolf László

Rudolf László, foglalkozására nézve villamosmérnök, számítógépes programozó húsz éve gyűjti és dolgozza föl a bukovinai székely anyakönyveket, s a munka gyümölcseként már megjelent a Bukovinai székely családok sorozat első, Józseffalva alcímet viselő kötet. A Litea Könyvesboltban a szerző elmondta, hogy ez év végéig napvilágot lát a mintegy ezer oldalas Andrásfalva-kötet, majd a sorozatot végül Hadikfalva zárja. Rudolf elmesélte, hogy az édesanyja neve Flekszon Zsófia, s korábban nem értette, miként kerülhetett valaki ilyen névvel Bukovinába. Valójában ez késztette arra, hogy átnézze, földolgozza és számítógépre vigye a Magyarországra került bukovinai székelyek, úgynevezett „vándorló anyakönyveinek” az adatait.

Gyűjtögetett a bukovinai székelyek magyarországi plébániáin, parókiáin, majd az Országos Levéltárból mikrofilmen megszerezte a bukovinai székely anyakönyveket, valamint személyesen fölkereste azokat a helyeket, ahonnan nem hozták magukkal Magyarországra ezeket a vándorló anyakönyveket. Így jutott el az Al-Duna vidékére, s Erdély azon településeire, ahová valamikor bukovinai székelyek érkeztek. Ezenkívül kifotózta, s ahol ezt nem engedték meg, kimásolta a keresett adatokat. Rudolf László elmondta még, hogy munkája eredményeként eddig több mint százezer bukovinai székely, köztük a legelső telepesek személyes adatainak birtokában van.

„A célom az, hogy mindenkit, akár az egyéves csecsemőt is megörökítsem ebben az adatbázisban” - mondta Rudolf László, majd ismertetőjét azzal folytatta, hogy a már megjelent első, Józseffalva székelységének családi adatait tartalmazó kötettel kapcsolatos tevékenységével párhuzamosan a fényképek gyűjtését is elkezdte, s így állította össze az időközben szintén napvilágot látott Józseffalva-fényképalbumot, amelyben megtekinthetők a még Bukovinában, majd a bácsföldi három és fél esztendős letelepedés, illetve a menekülés során készült fölvételek.

Sebestyén István
Sebestyén István kakasdi mesemondó, népdalénekes előadóművész és író a délután folyamán több bukovinai székely népdalt énekelt, népmesét mondott. Utolsó megszólalóként bemutatta a CD-vel kiegészített A szegény ember bőrpuskája című, már két kiadást is megért kötetét, amely sokat mondóan a Székely pajzánságok és egyéb cifra történetek alcímet viseli. „Ez egy vékonyka kötetecske, ám egyesek szerint belül erőst vastag”, figyelmeztette az érzékenyebb lelkű jelenlevőket Sebestyén István. Elmondása szerint a könyvecskében olvasható „erőst” erotikus, már-már nászéjszakai fölkészítőnek is alkalmas bukovinai eredetű történeteket családja felnőtt tagjaitól és a náluk tartózkodó vendégektől hallotta.

Sebestyén Ádám hazatérési igazolványa 1941-ből

A nagy mókamester korábban megjelentette a Tréfás székely fonó című, meséket és nótákat tartalmazó nagylemezét, majd a Serkenj, lelkem! CD-jét, amelyről a téli ünnepkörhöz kötődő bukovinai székely népénekeket és beszédeket hallgathatunk. Sebestyén István a könyvbemutatón a székely mézes pálinka mellett mondókákkal, népdalokkal, mesékkel és élettörténeteivel tette kellemessé, oldottabbá a bukovinai székelyek nem mindig örömteli történelméről szóló kötetek ismertetőjét.

Hering József – Kuruc.info