Magyarul tilos, Deutsche verboten <br> Az EU ajánlásával
A '90-es évek elejének magyarellenes hangulata látszik újraéledni a román politikai osztály intézkedéseiben és retorikájában. Egyszerre két, nemzetünk ellen irányuló állami hadjárat is alátámasztja ezt: a kolozsvári táblák nyelvének ügye, valamint a székelyföldi intézmények magyar vezetőinek lecserélése román anyanyelvűekre.

A Krónika, az Új Magyar Szó és a Szabadság című napilapok beszámolnak arról, hogy Remus Lapusan, a PSD kolozsvári szervezetének elnöke kijelentette: a város lakosságának kellene eldöntenie, hogy a műemlék épületekre kihelyezendő többnyelvű ismertető táblákon szerepeljen-e vagy sem magyar és német felirat is.

Ez ügyben azt követően keletkezett vita, hogy Sorin Apostu demokrata párti polgármester kijelentette: a műemlékértékű ingatlanokra elhelyezendő táblákon csak románul, angolul és franciául lesznek olvashatók az épület történetét ismertető feliratok. A polgármester a magyar sajtó azon felvetésére, hogy miért nem lesznek magyar nyelvű táblák is, kijelentette: a magyar nem világnyelv.

Kétségkívül, van igazság abban, amit mond, ám tudjuk: a legsikeresebb hazugságok attól válnak hihetővé, hogy igazságmagvakkal fűszerezik meg őket. Való igaz, hogy nem világnyelv a magyar, ellentétben az angollal és a franciával, ám a német viszont mégiscsak az, és még csak nem is népszerűtlenebb mint a francia, de ezen a nyelven sem lesznek olvashatóak a szóban forgó információk a műemlék jellegű ingatlanokra kihelyezett táblákon. Erre azt a frappáns választ adta egy román politikus, hogy az angol világnyelv, a román nép pedig „frankófon”, így aztán ennyi, slussz passz, ahogy a székely mondaná. Lehet petíciózgatni, tüntetni semmi sem változik.

Romániában a demokrata párt a szociáldemokratákkal közösen kormányoz. Olyan ez, mintha Magyarországon az MSZP és a Fidesz állna össze egy közös kormányzásra, ám mifelénk a balkáni farizeusság ilyenkor eltünteti az amúgy is csak látszólagosan meglévő ellentéteket, és mindkét nagy párt egyetért abban, hogy magyar kiírásokra nincs szükség. Mint ahogy Lapusan nyilatkozta: a városban 20% alatti a magyarság aránya, (Ceaușescu annak idején fejpénzért árulta az erdélyi németeket, így aztán ők sem maradtak sokan, arányuk alig egy százalék Kolozsváron), valamint azzal is érvelt még, hogy a budapesti Godzsu-alapítvány épületein sem látható román felirat, pedig a csatlakozás óta a román is hivatalos nyelve az EU-nak. Arról persze bölcsen hallgatott, hogy ennélfogva a magyar is az.

Tessék kérem felsorolni a román, angol, francia vonatkozású műemlék ingatlanokat

Szomorú, hogy a történelminek beharangozott román-magyar megbékélést ilyen kicsinyes problémák árnyékolják be, ám tegyük hozzá: a magyar politikai elit mindent, de mindent elkövetett, hogy elhitesse magáról, vele nyugodtan fel lehet mosni a padlót. Az alapszerződés aláírása Horn Gyuszi idejében, a kettős állampolgárság megadásának elodázása az Orbán-kormány alatt, a szerencsétlen emlékű népszavazás, az, hogy a helyi politikai elit (RMDSZ) a legcsekélyebb ellenszolgáltatás nélkül szolgálta a bukaresti érdekeket, akár a magyar kisebbség érdekeivel szemben is, a december elsejei pezsgőzés, a magyar Parlament által Románia uniós csatlakozásának ingyen történő megszavazása, mind-mind arra volt jó, hogy a helyzeti előnyünkből fakadó lehetőségeinket látványosan elpuskázzuk. A románság pedig vette az üzenetet, és nekiállt felmosni a padlót velünk, az Unió pedig hallgat, és a legcsekélyebb mértékben sem hatódik meg az erdélyi „magyar összefogástól”.

Kolozsváron, Mátyás király szülőházán majd nem lehet magyarul kiírni, hogy innen indult útjára legsikeresebb királyunk, mint ahogy egyéb történelmi emlékünket is angolul olvashatjuk majd. Székelyföldön pedig a tanintézmények frissen kinevezett román vezetői gondoskodnak majd arról, hogy legyen elég román diák, és a székelyek is megtanulnak majd románul. Budapestre pedig a jelek szerint nem számíthatunk, egy halovány reményként pislákol még bennünk az a tudat, hogy a Jobbik EP-ben történő szerepvállalásával lesz olyan magyar végre, aki beordítja az elkényelmesedett nyugati politikai osztály fülébe: „hát nem látjátok mi történik a magyarokkal”.

Szomorú, hogy a sovinizmus százada után, még mindig ilyen árnyékbokszolással töltjük el hasznos időnket, és elkeserítő, hogy az amúgy a magyar politikai elitnél lényegesen jobban teljesítő román vezetőréteg még mindig nem képes levetkőzni a szalonsovinizmus ostoba és mindenkit hátráltató hozzáállását. Attól, hogy Kolozsváron magyarul is kiírják azt, hogy „Mátyás király szülőháza”, még nem válik magyarrá Erdély, mint ahogy a Wehrmacht sem fog minket lerohanni, ha a város szélére kikerül, hogy Klausenburg. Viszont a románság, és benne az erdélyi népesség bizonyíthatná, hogy felnőttünk végre a nagy álmunkhoz, megérdemeljük Kelet-Európa Svájca nevet.

Az utóbbi húsz év kelet-európai politikájával való foglalkozásom alatt tökélyre fejlesztettem paranoiámat, így nem mehetek el szó nélkül az események egy másik értelmezése mellet sem. A Tőkés-Markó összeborulást látván már felsejlett bennem a kérdés, mióta tudják az UDMR politikusai, hogy alig van már hátra néhány választás, és utána már annyi magyar sem marad Erdélyben, hogy ha el is mennénk szavazni mindannyian, csecsemőtől aggastyánig, akkor sem lenne képviseletünk. MI van akkor, ha a fenti bolhacirkusz az UDMR bukaresti kapcsolatainak felhasználásával, megrendelésre készült. Elvégre kampány van, s semmi sem rázza össze jobban a magyarokat, mint az összefogás tartalom nélkül jelszavának az üldözöttség és kirekesztettség érzésével való feltöltése. Az, hogy ilyent Tőkés vagy Markó nem tenne meg? Ugyan, éltünk már nagyobb árulásokat is, s a jelek szerint az idők nem változnak Erdélyben.

(Friessner József - Kolozsvár, Klausenburg)