Holec Roman pozsonyi történész professzor révén részbeni betekintést nyerhetünk a szlovák gondolkodásmódba, valamint abba, miként vélekednek a trianoni békediktátumról, amely a magyarokat az igazságtalansága miatt rendkívül érzékenyen érinti. A professzor gondolatait könyvbe foglalta, így könnyebben átláthatóvá válik a „mindenért a magyarok felelősek” téveszméje.

Fotó: Fb/Artforum

A 2020-ban megjelent könyv címe: Diadal és katasztrófa: Trianon egy szlovák történész szemével. Bár nem vagyok sem orákulum, sem történész, és csupán átlagos történelmi ismeretekkel rendelkezem, a professzor néhány állítása és mondata mégis kizökkentett a nyugalmamból. A szerző már nem ismeretlen a honlap olvasói számára, hiszen magyarellenes beállítottságát már 2008-ban megismerhettük. Műve tehát elfogult, amit tudomásul kell vennünk, mivel objektivitást csak elvétve tartalmaz. Ennek ellenére az eszmeisége hasznos tanulságokkal szolgálhat számunkra a jövőre nézve. Nem célom ízekre szedni a közel négyszáz oldalas kiadvány minden egyes részét, inkább csak nagyvonalakban szeretném áttekinteni, kiegészíteni, illetve cáfolni a legfontosabb állításait.

Most pedig térjünk vissza a békediktátumhoz! A szerzővel ellentétben én nem tartom igazságosnak a I. világháborút lezáró rendelkezéseket, mivel a győztes hatalmak és azok szövetségesei érzéketlenül megalázták a vesztes országokat, figyelmen kívül hagyva azok önérzetét, miközben a wilsoni elveket csak saját javukra alkalmazták. Ezt a helyzetet kihasználva alakultak ki a revizionizmus eszméi, amelyek végül a II. világháború kitöréséhez is hozzájárultak.

Részletesebb magyarázatot keresve megállapítható, hogy nem a magyar arisztokrácia döntései – ez csak egy hivatkozási alap; mégsem mondhatták azt a francia urak Versailles-ban, hogy főleg Franciaország érdekeit kell figyelembe venni – okozták Magyarország hatalmas területi veszteségét, hanem a XVIII. században elindított új ideológia, melynek alapelve az uralkodóházak eltörlésére irányult: sok királyság és császárság megszűnt, helyüket köztársaságok váltották fel.

A szlovák nép függetlenedési törekvéseit először a Liptószentmiklósi Memorandum fogalmazta meg 1848-ban. Fel kell tennünk a kérdést: ki ültette el a szlovák értelmiségi fejekben a függetlenség eszméjét? Kinek állt érdekében a Habsburg-ház, különösen a Magyar Királyság gyengítése? Az akkori szlovák értelmiségi rétegében a papság játszott jelentős szerepet, akik magyar intézményekben tanultak, és maguk közül is választottak országgyűlési képviselőket (például Stúrt). Ezért a hungarofób professzor hiába hivatkozik könyvében az „ezeréves magyar elnyomásra”. Ha ez valóban megtörtént volna, akkor ezer év alatt mindenki elmagyarosodott volna, és 1918-ban a cseh katonákat akár erőszakkal, például fejszével is fogadták volna. Északi szomszédunk erőszakos magyarosításnak nevezi az 1907-es oktatási törvényt, mely többek között kimondta, hogy magyar nyelv ismerete kötelező. Hogyan viselkedik a mai Szlovákia a magyar kisebbség irányába? Semmivel sem különben, mint az akkori Magyarország a nemzetiségei felé. A szlovák alkotmány szerint az államnyelv szlovák, és minden állampolgártól elvárják ennek az alapszintű ismeretét, a magyar iskolákban a szlovák nyelvet mint kötelező tantárgyat oktatják. Ha az érvelésüket megfordítjuk, akkor ez erőszakos szlovakizálás.

Roman Holec, a szerző (fotó: Andrej Bán/Napunk)

Természetesen a bécsi udvar a szlovákokat (is) a magyarok ellen próbálta felhasználni, amikor az érdekei úgy kívánták (divide et impera). A magyar szabadságharc leverése után a szlovákság nem érte el a kitűzött céljait (a „mór megtette kötelességét, a mór mehet”), Stúr pedig később egy vadászbaleset következtében vesztette életét. Mielőtt a magyar történelemben ismert titokzatos vadkanra gondolnánk mint elkövetőre, a fellelhető források szerint Stúr egy patakot akart átugrani, amikor flintája elsült, és lábon lőtte magát.

A világháború végén fontos szerepet játszó szlovák személyek (Stefánik, Srobár és Hodza) szintén magyar egyetemeken folytatták tanulmányaikat, ezzel is cáfolva az állítólagos magyar elnyomást, amelyre a történelem hamisítói oly gyakran hivatkoznak. Mindezt azonban a szerző nem említi, hiszen az nem illeszkedne abba a narratívába, amely a szlovák nemzeti jogok elnyomására és a magyar uralom okozta sérelmekre épít. A valóság az, hogy ezek a szlovák személyek, akik később kulcsszerepet játszottak az első világháború utáni politikai átrendeződésben, szoros kapcsolatban álltak a magyar oktatási rendszerrel, és annak jótékony hatásait élvezték.

A cseh politika, főként a francia, de kisebb mértékben olasz támogatással, kihasználta a zűrzavaros magyar helyzetet, és elhódította Magyarország északi részét. Ezért a területvesztésért egyértelműen felelősség terheli Károlyi Mihályt és Linder Bélát. Érdekes módon a mai napig magyar iskolák viselik a nemzetrontó Károlyi nevét. Vajon miért nem kötelezi a jelenlegi kormány az iskolákat a névváltoztatásra? Segítségül az iskolák neve: Kispesti Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnázium, BGSZC Károlyi Mihály Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Technikum.

Ismeretes a „nem akarok több katonát látni” mondat, mellyel Linder szélnek eresztette a jól felszerelt, egyben tartott hadosztályokat, Károlyi naiv, szűklátókörű pacifista politikája nem vált be, mert Magyarország védtelenné vált a szomszédok által folytatott rablóhadjárattal szemben. Sőt, a védekező, egészséges ösztönnel rendelkező embereket is az ellenállás megszüntetésére hívta fel. Szerencsére Balassagyarmat kitartott és kiverte a megszállókat. Képzeljük el, ha nemcsak ebben a városban történtek volna szabadságharcok! A határok módosítását nem tudta volna a magyar politika megakadályozni, mert a megváltozott nemzetközi körülmények nem Magyarországnak kedveztek, de a csonkítás mértéke elfogadható mértéken belül maradt volna. A teljesen szlovákok által lakott területekről biztosan le kellett volna mondanunk, de a színmagyar országrészek nem kerültek volna csehszlovák uralom alá.

A könyv szerzője nem átalja felemlíteni a későbbi magyar zsidóellenességet, viszont szemérmetesen hallgat arról, hogy ők a Szlovákiában élő zsidóságot 80%-ban eltüntették. Más szemében a szálkát is, sajátjában a gerendát sem veszi észre, képes olyan verset is közre adni, melyben a magyarok „bűneit” ismerjük meg. „…Azt követelted, változtassuk meg apáink nevét…” Eszembe jut a Kárpátia egyik dalrészlete: „így lett Kovács Máriából Mária Kováčová”.

Összegezve a „mű” egy önigazolásnak felfogható kiadvány, förmedvénynek nem nevezném, mert legalább annyi haszna van, hogy szlovák szemszögből látható ez a történelmi igazságtalanság. Megállapítható, Szlovákia is a trianoni pszichózisban szenved, ugyanúgy, mint mi. Igazat adok Raffay Ernőnek, aki az 1995-ben kiadott Magyar tragédia, Trianon 75 éve című könyvében ezt írja: „a trianoni megszálló országok külpolitikai tevékenységének központjába ettől kezdve a megtartás került: a megszerzett területek, anyagai javak és emberek minden eszközzel történő megtartása.” A könyv jól illeszthető ebbe a folyamatba, utolsó mondatai szinte tükrözik a félelmet az igazságtól: „Ma száz év elmúltával Európában ott tartunk, hogy aki eltörölni és érvényteleníteni akarja a trianoni békeszerződést, nem tudja megmondani, minek kellene utána következnie. Trianon az eltérő értelmezések dacára is jelentős nemzetközi jogi dokumentum és a 20. századi Európában kialakult politikai rendszer része. Tégla Európa épületének falában, és segít azt a mai, békés állapotban megőrizni.”

Ezek egy szlovák történész professzor szavai… Én nem vagyok magasan képzett szlovák értelmiségi, de van jövőképem, és meg tudom mondani, hogyan képzelem el a közös jövőt. Ha mindkét ország a sebek feltépése és nyalogatása helyett a jövőbe tudna nézni, és kis lépések politikájával egymás irányába a kölcsönös bizalmat erősíteni tudná, akkor nem lennénk – sem ők, sem mi – ismét a nagyhatalmak játékszerei, sőt egy szövetségi alapon (pl.: Svájc, Nagy-Britannia) létrehozandó országban akár együtt is élhetnénk.

Gerd Wiesler

(A szerző olvasónk.)