1919. április 19-én, nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyarirtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanútelepülés nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük.

A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt, mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még a saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

Mert magyar vagy! - 1919., nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

Az előző rész itt olvasható.

VII/XVII. rész

Bunta István csak pár hónapja szabadult a frontról. Örömmel jött haza, mint mindenki, aki a háta mögött tudta a rajvonalat, a mindennapi halálveszedelmet. A talján fronton szolgált, amikor jött a hír, hogy végre-valahára vége a háborúnak, és kis idő múlva mindenki mehet haza, nem lesz több öldöklés. Mit bánta ő, ki nyerte meg, vagy ki veszített! Érdekelte is őt az osztrák császár meg a többi úr, amikor otthon a három gyermeke várta!

A kislány, Julcsa volt a legkisebb, alig négyéves, Gáspár, a kisebbik fia hatéves, a nagyobbik pedig nyolc. Még ő sem volt öreg, a felesége, Eszter meg éppenséggel fiatal, csak huszonnyolc éves, így nem is volt csoda, hogy kétévenként lett egy-egy gyerekük. A szegénységtől nem kellett féljenek, épp ellenkezőleg, volt annyi földjük, hogy még több gyereknek is kenyeret és munkát tudtak volna adni.

Köröstárkányi lakóház (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Az ő és felesége nagyszülei is Tárkányból származtak, úgyhogy tudták ők minden csínját-bínját a földmunkának és piacolásnak. Szó se róla, nehéz volt a feleségének, amíg ő odavolt a háborúban, de a rokonok, szomszédok mindig segítettek, ha bajban volt. Szűkösebben élt a család, mint annak előtte, de azért nem szenvedtek semmiben hiányt. Sose hiányzott az ennivaló se az asztalról, és a ruházkodásban sem szenvedtek hiányt.

Azért nagy sóhaj szakadt fel az Eszter melléből is, amikor jött a hír, hogy vége a háborúnak, és az ura nemsokára hazajön. Ha fiatal is volt, és meglehet, épp azért is, megelégelte már a folytonos magányos gürcölést, aggódást, idegeskedést. Nagyon sokszor rátört a félelem, hogy apa nélkül marad a három gyerek, ha még sokáig tart a háború. Álmatlan éjszakáin sajgó szívvel hallgatta a három csöppség nyugodt lélegzését. Vajon mi lesz velük, vajon hazajön-e az apjuk? Hogy tudja felnevelni őket, ha magára marad? Volt, hogy felkelt és a lehúzott petróleumlámpa világánál megigazította rajtuk a takarót, nézte egészséges, pirospozsgás arcukat. Mondták a falubeliek, hogy a két fiú inkább reá hasonlít, a kislány pedig világra az apja. Úgy hasonlított rá, mintha a száján köpte volna ki. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy történjen bármi is, ha nem jön haza az ura, ha elesik a fronton, ő akkor is, egyedül is felneveli őket. Ilyen gyönyörű három gyerek mellé sose engedne idegent, bármi történik is az urával, ő nagyon erős lesz…

Milyen örömük volt, amikor szerencsésen hazajött! Hogy tudtak csimpaszkodni bele a gyerekek, különösképpen a kislány! Napokig alig lehetett levakarni az apjáról, esténként, amikor hazajött a mezőről, az ölébe ült, és még éjjel is az apja mellett maradt volna, ha engedik. A két fiúcska is büszkén nézte a hazajött, biztonságot adó édesapát. Hirtelen úgy megváltozott minden a családban, mintha újrakezdték volna az életet, mintha mind újjászülettek volna. Ősz volt, de mégis tavaszi öröm zsongása töltötte meg a szíveket. A két fiú egymással versengve próbált segíteni az apjuknak, bizonygatva, hogy ők milyen nagyok, erősek lettek, amíg ő odavolt.

Eszterrel meg igazán madarat lehetett volna fogatni, amióta az ura hazajött. Vége lett minden sötét gondolatnak, félelemnek. Mutatta ő ezelőtt az emberek, a falu előtt, hogy kevés segítséggel egyedül is elboldogul, és munkái mellett nevelni is tudja a gyerekeit. Nem láthatta, nem vehette észre senki, hányszor csordult ki a könny a szeméből, hol bánatában, keserűségében, hol meg a fáradtságtól, kimerültségtől. Büszkén, kitartóan viselte a rá mért sorsot, így volt nevelve, így tanították, így látta a szüleitől. Nem akart gyengének látszani, nem akarta, hogy valakik sajnálatra méltónak, elesettnek lássák. Ha a rokonok segítettek neki szántani, vetni, ő visszasegítette kapáláskor, marokszedéskor, vagy amikor éppenséggel szükségük volt asszonykézre. Adósa soha nem maradt senkinek, még akaratlanul sem, mindig vigyázva, hogy inkább ő segítsen többet, ha sok fáradságba került is. Hogy István hazakerült, olyan megkönnyebbülés vett rajta erőt, hogy úgy érezte, mintha éveket fiatalodott volna. Pár nap együttlét után mindent elfelejtett, ami rossz, ami fájdalmas volt a háborús évek alatt. Messze volt már a sok sírás, a könnyek, a szomorú, félelemmel, aggodalommal átvirrasztott éjszaka. A hirtelen jött belső megnyugvás ujjongó örömmel párosult, újra üde mosolyt, jókedvet fakasztva az arcra. Pedig telet hozó ősz volt, nem pedig viruló tavasz. Boldogok voltak, mint más családok is, akik visszakapták az apát, a férjet, a gyereket, testvért, hiszen egyre többen jöttek meg a frontokról, egyre több család lett újra teljes.

István, amikor hazajött, és újra kiment az utcára, újra találkozott a falubeliekkel, őszinte örömmel szorított kezet mindenkivel, őszintén érdeklődött a család, a gazdaság felől. Érdeklődött, kik jöttek meg a frontról és kik maradtak még oda. Mindenkivel jóban volt, hiszen sosem törődött a más dolgával, sose ütötte az orrát a más ügyébe, és most mégis, akarta vagy sem, észre kellett vegye, hogy sok román falubeli kézfogása, beszéde mintha nem lenne őszinte, mintha takargatnának, titkolnának valamit. Hallotta ő már a fronton is, hogy a csehek meg a románok átálltak az ellenséghez, és még olyan hírek is jöttek, hogy a román katonák mind hazaviszik a fegyvereiket, mert Erdélyt akarják lerohanni. Nem sokat törődött az efféle hírekkel, neki már otthon járt az esze a családjánál, a kis fészekalja gyerekeinél, a fiatal feleségénél. Néha azért, ha a hazatérő vonaton fegyveres román katonákat látott, nagyon rájuk csodálkozott. Nem volt nekik még elég a háború, nem volt elég az öldöklés? Többre tartják a háborúskodást, mint a családjukat? Nem volt elég a puskapor meg a vér szagából? Az orosz frontról jövő magyarokat is hallotta nagy szájjal, hangos szóval kijelenteni, hogy nemsokára veres uralom lesz, mindent elosztanak, ami az uraké volt. A földet, a gyárakat, mindent, ami a gazdagok meg az urak kezében volt. Az urak nemsokára az elvtársak lesznek – így mondják az oroszok, bizonygatták, saját magukat is győzködve. István megmosolyogta őket, de nem akart vitatkozni velük. Ő már régtől tudja, a föld azé volt és lesz, aki megdolgozza. Látott ő már olyan embert, akire a családja sok földet hagyott, de hogy dolgozni nem volt kedve, inkább eladogatta, felélte, ami az övé volt, a más kezére került. Azé lett, akinek volt akarata megdolgozni, gondját viselni. Úgyhogy – gondolta magában –, adhatnak földet bárkinek, de végül mindig azé lesz, aki dolgozik, gazdálkodik, nem a kocsma székét koptatja.

Azért azt nem hitte volna, hogy a háború még a békében is nagy felfordulást, zűrzavart tud okozni az emberek fejében. Minél több ideje volt itthon, és teltek a napok, mind jobban megbizonyosodott, hogy úgy megromlott a világ, hogy sok mindent visszacsinálni már nem lehet. Másra számított, amikor megszabadult a frontról; azt hitte, az emberek belátják, hogy a békesség mindennél jobb, hogy a fronton meg itthon is átélt sok nélkülözés, félelem, aggodalom után az emberek sokkal jobbak lesznek, mint azelőtt. Sokkal jobban szeretik, tisztelik majd egymást, mint azelőtt, hiszen ha mást nem, de a háború megmutatta, hogy egyik ember a másik segítségére, támogatására van utalva kint a rajvonalban, vagy itthon a mindennapi munkában. Hogy a románok most azt hiszik, hogy ha nekik adják Erdélyt, akkor minden bajuk elmúlik? Csak fanyarul mosolygott, mikor a faluban vagy Belényesben hallotta a románok fenyegetéseit. Látta, hogy a baj mind nagyobb, hiszen egyik fegyveres gárda a másikra fenekedett. Hol a magyar gárdisták, hol meg a románok kerekedtek felül, attól függően, ki volt túlerőben. Semmi jót nem mutatott, hogy november elején, az egyik nagyvásáron román parasztok több belényesi zsidó boltját kirabolták. Hiába lépett fel a magyar karhatalom, mert még a falukban is fegyveres bandák szervezkedtek, fenyegetőztek, hogy most már eljött a románok ideje, most már vége a magyar világnak.

Ha két ember összetalálkozott, már nem is arról beszéltek, hogy volt a fronton, ki merre járt, hogyan szabadult meg a nagy veszedelemből, hanem egyre csak a jövőről beszélgettek, vajon mit hoz, vajon merre fog eldőlni az emberek sorsa. Igaz, István meg a többi falubeli magyar is próbálta úgy végezni a dolgait, mintha semmi se történne körülöttük. Látta ő az ugrásra kész, gyűlölettől eltorzult arcú embereket, akik csak a regáti testvéreket várják, hogy leszámoljanak a magyarokkal.

Nem hitt a fenyegetésekben, bármelyik ország frontján járt, nem azt tapasztalta, hogy a katonaság rablók, fosztogatók pártjára állt volna. Sőt ahova a katonaság betette a lábát, ott megszűnt minden rendetlenség, fegyelmezetlenség a civilek részéről. Most sem lesz ez másként, nyugtatgatta a feleségét; ha magyarok jönnek be, ha a románok, lecsillapodik itt majd minden.

Azért húsvét nagyhetében ő is elbizonytalanodott, kiváltképp látva, hogy a tárkányiak letették a fegyvert, a székelyek meg elvonulnak. Megingott az önbizalma és hite a jóban, amikor a román szomszéd figyelmeztette: István, menjetek, meneküljetek innen, mert nem lesz jó vége, ha a román katonaság bejön a faluba. Három gyereked van, menj, vigyed őket, ahová csak tudod, mert ha itt maradtok, lehet, nem lesz, ki megvédjen benneteket. Hallgass meg, István – mondta –, tudom, mit beszélek, te ismersz, hogy én senkinek soha semmi rosszat nem akartam. Most sem akarok neked sem; addig menjetek, amíg nem késő! Hiába hozakodott elő István a harctéren tapasztaltakkal, a szomszéd csak leintette, biztatta, pakoljanak és menjenek, nehogy későn kapjanak észbe.

Nagypéntek reggelén, amikor a fegyverek már a falu határában dörögtek, Finyi Péter jött, hogy hívja Istvánt meg a családját, hogy menjenek, meneküljenek, ne maradjanak a faluban, mert csúnya dologra készülnek a románok. Próbálta Pétert megnyugtatni, ne menjen ő se, inkább maradjon, hiszen a katonák civileket ok nélkül nem bánthatnak, ha fegyvertelenek. Ő még ilyet sehol sem látott egy országban sem, bárhová is vetette a háború. Péter sem volt félős ember, legénykoruktól ismerték egymást, de most arca falfehér volt, hangja rekedtes az idegességtől: legalább a családot küldd el hazulról, mert te magadban elmenekülhetsz, ha rátok törnek, de a gyerekekkel meg a feleségeddel mit csinálsz? – kérdezte aggódva Péter.

Addig beszélt, amíg István végül csak engedett, befogta az ökröket, pár pokrócot, ruhát pakoltak fel a feleségének és a gyerekeknek, és elindította őket Sonkolyosra, a rokonokhoz. Tudta, az úton bántódásuk nem eshet, már csak azért sem, mert még nem lehetett tudni, kinek a kezére kerül a völgy. Még kétes volt minden. Kapnak-e a magyarok erősítést, vagy a románok nyomulnak előre?