1990 márciusában, a romániai "rendszerváltás" után három hónappal etnikai összecsapás képeit sugározták ősi erdélyi városunkból. A 6 halottat és közel 300 sebesültet követelő események pártatlan kivizsgálása a mai napig nem történt meg, az emberiség elleni bűnös román vezetőket pedig az EU-ba is befogadták. Többek közt az MSZP-SZDSZ-MDF és az áruló Fidesz voksaival.


Az áldozatokért

Egy régebbi írásunkat ajánljuk olvasóink figyelmébe, amelyben már akkor is alaposan  foglaltuk össze a marosvásárhelyi Fekete Március néven elhíresült pogromkísérlet eseményeit. Az akkori cikkünk annyiban aktualizáltuk, hogy az azóta napvilágra került új információk fényében az események hátterét írtuk meg. A frissen hozzáírt részek dőlt betűvel íródtak, a könnyebb átláthatóság kedvéért.

Akik a pogromot megszervezték és irányították, a későbbi hazugságkampány során megpróbálták a jogaikért kiálló magyarokra hárítani a felelősséget. Nem kevés sikerrel, tegyük hozzá. Bebörtönzött magyarok, és cigányok, kik a román börtönben elmélkedhettek azon, hogy mit is jelentenek Európában, demokráciákban a kisebbségi jogok. Emigráló családok ezrei, a város iszonyatos fejlődésbeli lemaradása. Évekkel később már szembetűnővé vált, hogy más erdélyi magyar városok rohamosan fejlődnek, míg Marosvásárhely eltűnt a befektetők térképéről. Ami különösen fájhat, hogy az anyaországiak is inkább Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát részesítették előnyben. Magyarország hallgatott, évekkel később sem próbált meg gazdasági-anyagi támogatást nyújtani a magyarok mártírvárosának! Ma a polgármester román, a város fejlődik, a magyar többség csak történelem.

Évekkel ezelőtt megkérdezték egy interjúban Sütő András írótól, hogy szerinte miért várat magára még mindig a Fekete Március történészek, társadalomtudósok általi feldolgozása, az amúgy is név szerint már ismert felelősök megnevezése? A válasz egyszerű volt, frappáns és igaz. Tipikus magyar balekság, mondta az író, ki fél szeme világát adta az erdélyi magyarságért.

Hogy a magyar balekság súlyát kissé tompítsuk a Kuruc.info megpróbál a megemlékezésen túl átfogó képet bemutatni a Fekete Márciusról, az akkori erdélyi magyarság hangulatát a lehető legteljesebben felidézve, megpróbálva azt is, hogy az események mögött meghúzódó hátteret is megvilágítsuk.

 „Hogy őrizzük meg hatalmunkat?” – A Fekete Március háttere

Erdély majdhogynem közepén fekvő kis- vagy középváros, évszázadokon át Székelyvásárhely néven a székelyek fővárosának számított. Erdély polgárosodásának idején, majd a kommunista rezsim alatt az erdélyi magyarság számára, az erősen elrománosodott Kolozsvár helyett, a magyarok kulturális fővárosának is nevezhető. Itt találkozik ugyanis a székely, a mezőségi magyar, és a már elenyésző szász kultúra. A színművészeti, orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel rendelkező városba többségében magyarok jönnek tanulni. A kommunista diktatúra alatt tiszavirág életűnek bizonyuló Maros-Magyar Autonóm Tartomány fővárosa, a városban a hatvanas években még kétnyelvű buszjegyeket nyomtatnak.

Az 1989-es forradalom alatt a város román- és magyarajkú lakossága soha nem tapasztalt, már-már testvéri egyetértésben követeli a Ceausescu házaspár távozását. A forradalom alatt magyarok és románok egyformán életüket vesztik, hogy aztán a hőn áhított szabadság mindenki számára meglepő fordulatot hozzon a város történetében. Hamarosan kiderült, hogy a decemberi forradalom eufóriája után a románok ott folytatják, ahol abbahagyták. A zsidó és szász tömegek kiárusítása után (Ceausescu, a kommunista diktátor „fejpénzt” kért Izraeltől és a Német Szövetségi Köztársaságtól, hogy a zsidó és a német ajkú román állampolgárokat elengedje – érdekes, ezt a tényt nem nagyon hallani az ügyeletes sikongatók részéről), az erdélyi magyarokon volt a sor. Arányszámuk megváltoztatása, szülőföldjükről való elkergetésük volt a cél, hiszen a nyolcvanas években még több mint két milliónyian voltak. Kedvüket kellett szegni, nehogy már komolyan vegyék a demokráciát és mindenféle kisebbségi jogok, elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása stb. érdekében összeszerveződjenek. A legfontosabb cél – sőt, talán igazából az egyetlen – természetesen rejtve maradt a pórnép szeme elől. A régi rend hívei, akik már érezték jogtalan előnyeik elvesztésének hátrányát, nem akartak átlagpolgárokká válni. A román kommunista rezsim ÁVH-ja, a Securitate (ejtsd: Szekuritáté), a demokratikus mezbe bújt, ízig-vérig kommunista Ion Iliescu akkori államelnökkel összejátszva létrehozta a rehabilitálódásukhoz szükséges színdarabot. A terv bevált, az áldozatok nem számítottak. Hat halott és közel 300 sebesült jelezte, hogy a Balkán kommunista pribékjeinek eszük ágában sincs demokratává válni. Az eseményeket követő hazugságkampány pedig a magyarokra hárította a felelősséget, persze ehhez kellett a gyáva és sunyin lapuló, magyarországi MDF-kormány is. Ma már tudjuk, hogy Magyarország politikai elitje nem a magyarság érdekeit helyezte szem elé a „rendszerváltozással”, hanem az új Moszkva igényeit kívánta kielégíteni, viszont akkoriban Marosvásárhely magyarsága azt várta, hogy Budapest megvédi őket. A pogrom éjszakáján bizakodó, optimista magyarok tudni vélték, hogy a magyar határon csapatösszevonásokat tart a Magyar Honvédség és csak napok kérdése a bevonulásuk. A Honvédség nem vonult be, viszont magyarok tucatjai vonultak be a börtönökbe, magyarok ezrei vonultak emigrációba. Talán ennek is köszönhető, hogy az erdélyi magyarság itt tart, ahol tart.

Politikai képviseletének, a román érdekeket kiszolgáló RMDSZ-nek nincs igazi súlya a román politikai életben, dacára annak, hogy kormánypárt. Magyarország fura urától sem képesek a fennmaradásukhoz szükséges eszközöket kiharcolni, és elvi bajtársiasságuk ellenére a budapesti kormány számára nem többek kellemetlen pincsikutyáknál. A vele szemben álló ún. erdélyi magyar jobboldal pedig végzetesen megosztott, ideológiailag követhetetlen, tartalmilag üres. Akaratuk, helytálló megállapításaik nem többek pusztába kiáltott szónál.

Mindezeket azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy az egyik vagy másik oldal által elkötelezett olvasó az alábbi szereplőkből ne a mostaniakat ismerje fel.

Akkoriban még nem volt RMDSZ-szel szemben álló Tőkés (igaz, már most sincs), nem volt erdélyi magyar jobb- és baloldal. A magyarság igazi nemzeti ereje mutatkozott meg a 90-es évek elején, elég ha csak a „gyertyás” tüntetés néven elhíresült megmozdulást említjük. Erdély forrt, a magyarok nem akarták újból igaába hajtani fejüket, nem akartak többé szülőföldjükön kívül máshol boldogulni. És az újonnan érkezett demokráciába vetett hittel bizakodtak, hogy ez nekik sikerülhet. (Akár szimbolikus képsornak is nevezhető, amikor a husángokkal, kapákkal felfegyverkezett román csőcselék a jelenlevő rendőrök tétlensége mellett rátámad a fegyvertelen magyar tömegre, a magyarok egyszerre kezdik skandálni: „Európa, Európa” – persze hamar felocsúdtak, de erről majd később).

Az időközben napvilágra került információk alapján, ma már egyértelműen kijelenthetjük azt, hogy a fekete március lényegi részének semmi köze nem volt a románokhoz és a magyarokhoz, leszámítva azt a történelmi tényt, hogy a két nép sosem szerette egymást túlságosan. Ha szerette is volna, akkor is minden bizony – máshol, más szereplőkkel, más téma alapján – került volna egy forgatókönyv, hogy az állam gyengeségét, a külföldi titkosszolgálatok romániai erős jelenlétét, illetve ezek meggátolására szükséges erőszakszervezetek újraélesztését „bebizonyítsák”. Azóta kiderült, hogy a pártállam titkosszolgálatát, a Szekuritátét a '89-es forradalom alatt a hadsereg felügyelete alá rendelték. A titkos megállapodás úgy szólt, hogy még három hónapig megkapják a fizetésüket, majd szélnek eresztik őket. A titkosszolgálatok és gyakorlati értelemben belügyminisztérium nélküli Romániában pedig a KGB-hez ezerrel szállal fűződő, a kommunista ideológiát továbbra is vezetőnek tartó csoport uralkodott, kisiklatva a nagyszerű és csodálatos forradalom eredeti céljait. Mivel Romániában a kommunizmus megbukása korántsem volt olyan békés, mint Magyarországon, vagy a térség többi államában, a régi-új elitnek egyre inkább létérdekévé vált, hogy saját múltjáról elterelje a figyelmet, illetve egy hozzá hű erőszakszervezetet hozzon létre. Mivel a Szekuritáté amúgy is elképesztő nagyságú spiclihálózattal, kapcsolati tőkével és jó kiépített rendszer birtokában volt, a probléma megoldása Iliescu akkori államelnök – és volt kommunista pártfunkcionárius – és klikkje számára kézenfekvő volt: meg kell menteni a nép által csak Szekunak nevezett kommunista erőszakszervezetet.

A helyzet annál is sürgetőbb volt számukra, mivel az évtizedes szellemi megnyomorításból ébredő román értelmiség – különösen Bukarestben és Temesváron – egyre gyanakvóbban tekintett a régi arcokra, akik most a demokratát és a felelős államférfit próbálták eljátszani. Már január folyamán – a forradalom után alig egy hónappal – tüntetések robbannak ki Bukarestben, amelyek még február folyamán is tartanak, s ezeken rendszerint Iliescuék fejére olvassák, hogy bizony ők sem ártatlanok a kommunista diktatúra működtetésében. A románok egyre nehezebben akarják lenyelni az Iliescuék által adott magyarázatot, miszerint Ceausescu elmenekülése előtt a szekusok lőttek a tömegbe, utána pedig különböző, a Szeku és Ceausescu külföldi barátai által kiképzett „terrorista”. A román forradalom egyik érdekes jelensége, hogy Ceausecu elmenekülése előtt, a tömegbe lövetések során országszerte kevesebben haltak meg, mint a forradalom győzelme utáni napok „terrorista” támadásaiban három városban, Bukarestben, Temesváron és Aradon. Az egyre inkább feléledő társadalmi érdeklődés, a szabadság mámorában régi gátlásait levető – ekkor főként román ajkú rétegek – egyre gyakrabban teszik fel azt az Iliescu számára is kellemetlen kérdést: ki lőtt reánk decemberben és miért kellett olyan gyanús gyorsasággal kivégezni Ceausescut. A román társadalom ekkoriban önszántán kívül a polgárháborús szintű kettészakadás lehetőségével kacérkodott, a nyugati, civilizált, kommunista mentes jövőkép, és egy zavaros, demagóg neokommunista ábrándokat kergető két irányvonal között.

Már 1989 decemberének folyamán folyamán feltűnik Iliescu környezetében Virgil Magureanu egykori szekusparancsnok, akit – saját szavai szerint – Iliescu kér fel Románia új nemzetbiztonsági rendszerének kiépítésére. (Egész pontosan december 27-én, Ceausecu elmenekülése után öt nappal.) Magureanu maga vallja be egy tavalyi interjúban, hogy emberei nem voltak, csakis a volt szekusokhoz fordulhatott. Ismerve a fentebb bemutatott országos hangulatot, adott a kérdés: vajon nem robban ki egy általános, kommunista-ellenes felkelés abban az esetben, ha nyilvánosságra kerül, hogy a régi szekusok ruhát cserélnek és újra munkát kapnak az államtól? Minden bizonnyal igen, legalábbis a lehetőség nagyon benne volt a levegőben, ezt bizonyítja az is, hogy bukaresti klikkháborútól és az erdélyi etnikai villongás kérdéseitől egyformán messze álló, a forradalmat kirobbantó városban 1990 márciusában, az addigi antikommunista tüntetések hatására megszületik a híres Temesvári Kiáltvány. A temesváriak pedig 13 pontban fogalmazzák meg azt, ami a régi-új kommunisták számára rémálom. Idézzünk egy párat ezekből a pontokból. Rögtön az elején leszögezik, hogy a temesváriak forradalma nem csak Ceausecu-ellenes, hanem kifejezetten antikommunista volt. Ennélfogva semmilyen komcsit nem hajlandóak elfogadni az ország élén. Ugyanakkor leszögezik, hogy a temesvári forradalomban mindenki részt vett, osztályra, vallásra, etnikai való hovatartozásra való tekintet nélkül, abban románok, magyarok, németek mellett egyaránt részt vettek a város szerb és egyéb kisebbségei is. Igazán előremutató, ma is aktuális eszméket fogalmaztak meg március idusán a temesváriak.

No, és hogy teljes legyen a kép, Románia nemzetbiztonságáért kinevezett régi szekusparancsnok, Virgil Magureanu születési neve: Asztalos Imre! Bizony, egy Szatmár-megyei magyar (?). Ki tudná jobban nála, hogy mivel lehet felpaprikázni a románok és a magyarok hangulatát, hogy egy jó kis véres összecsapást kiprovokálva, máris készen álljon az indok, hogy márpedig ide bizony kell az új Szekuritáté, aki ezt kétli, aki meg meri kérdezni, hogy kikből állna az új titkosszolgálat, az rögtön hazaárulóvá, a magyarok szekértolójává válik, ami Romániában nem túl jó ajánlólevél. Ezt erősítheti az a tény is, hogy az említett interjújában Magureanu gyakorlatilag sok mindent beismer, egyet kivéve: hogy ők álltak volna a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom háta mögött.

Hogy még tovább bonyolítsuk a képletet: a romániai forradalom eseményeinek kivizsgálása során napvilágra kerül információk birtokában egyre biztosabb, hogy Ion Iliescu államfő és a kormányázást megkaparintó köre a KGB kiszolgálói voltak. 1990-ben még nem volt a játszma befejezve, nem lehetett tudni, hogy az akkoriban a Szovjetunióról épp leváló, ám a Független Államok Közösségében tömörülő posztkommunista országok – és ezáltal Oroszország – felé veszi az irányt Románia, vagy Európa és az civilizálódás útját választja. Úgy a KGB mint a CIA megvívta a maga csatáját a háttérben, hogy melyikőjüknek nagyobb befolyása legyen, illetve hogy a másiknak romániai hatalmát csökkentse.

A méregkeveréshez tehát minden adott volt: egy bizonytalan helyzetben, jövőképét épp csak elképzelő, az anarchikus állapotok szélén táncoló ország, a frissen megkaparintott hatalmukat féltő neokommunisták, egy igazságérzetében megerősödött szűk, de annál hangosabb társadalmi réteg, a történelmi sérelmek két – az ország területén élő – etnikum között, a fizetésükért, kiváltságos helyzetükért aggódó szekusok, nagyhatalmi versengés a háttérben. Mi kell még? Ja, igen, hogy a „magyarveszélyt” komolyan vevő románság kellőképp elvakítva legyen. Ez is összehozható, no meg a Görgény-völgyében élő egyszerű oláh falusiak vegyék kézbe az irányítást. Az ő intelligenciaszintjükről sokat elmond az a szomorúan nevetséges tény, hogy Marosvásárhelyre érkezvén Bolyai Jánost és Bolyai Farkast keresik, hogy felakasszák őket. Az sem fordul meg egyikőjük fejében sem, hogy ha már utca és iskola van az illetőkről elnevezve sőt, még szobruk is van a városban, akkor nagy valószínűséggel már rég nincsenek életben.

Marosvásárhely fekete márciusáért egyértelműen Ion Iliescut és az örök kommunistákat terheli a felelősség. A pogrom viszont nem tudta visszavetni a romániai antikommunista mozgalmat, pár hónapra rá már egész Bukarest az utcán van, az egyetemistákat pedig Iliescu és elvtársai majdnem hajszálpontosan ugyanazokkal a módszerekkel veretik meg, etnikai összetűzés helyett a különböző társadalmi rétegeket uszítják egymásra, a bányászok mindenkit megvernek, akin szemüveg van. (A bukaresti bányászjárásokról és azok a magyarországi 2006-os eseményeivel való ijesztő párhuzamairól a Kuruc.info később külön tanulmánnyal jelentkezik).

Az alábbi felvételeken a román televízió riportere mutatja be, hogy mi történt Marosvásárhelyen és megpróbál utánajárni az ír operatőr által készített felvételek valóságtartalmának. A felvételeken látható, amint egy földön fekvő, magatehetetlen embert több alkalommal is megütnek. Az írek tudósítása nyomán az terjedt el a világban, hogy a földön fekvő ember magyar, akik megütik pedig románok. Ez viszont nem bizonyult igaznak, mint azóta kiderült. A kis híján életét vesztő ember román nemzetiségű, Cofariu Mihai Görgény-völgyi lakos (adódik a kérdés: mit keresett Marosvásárhelyen?), az egyik aki őt megüti, az a Cseresznyés Pál, aki emiatt már letöltötte büntetését a román börtönökben. És adódik ismét a kérdés: az alábbi felvételeken is jól látható egy teherautó, amint a tömegbe hajt, majd a templom lépcsőjének ütközik, egy magyar embert életét oltva ki ezzel ezzel. A járművet vezető sofőr azóta is szabadlábon van, egy percet nem ült még börtönben. A videónak igazából az első fele az érdekes, a többi pedig csak mosakodás, a kor neokommunista hangnemének megfelelő nacionálbolsevik stílusban. Megjegyezendő még, hogy a magasból filmezett képsorokon, ahol az látható, hogy egyik embercsoport szalad a másik elől, nos, a képen jobboldalon a magyar tömeg, baloldalon pedig a román látható.

Próbáljuk meg kronológiai sorrendben vázolni az eseményeket:

A 89. decemberi eufórikus hangulat után a város magyarsága elkezdi megszervezni az életét. Ha az akkor megfogalmazott célok ma is ismerősnek tűnnek az bizonyára nem a véletlen műve.

Február elején megalakul a Romániai Magyar Orvosok és Gyógyszerészek Szövetsége.

Céljaik között szerepel a marosvásárhelyi önálló magyar orvosi és gyógyszerészképzés visszaállítása, valamint a magyar nyelven oktató Bolyai Tudományegyetem megalakítása. Az alakuló ülésen Dr. Brassai Zoltán belgyógyász előadótanár elmondta, hogy míg 1987-ben 78-an végeztek az orvosi fakultás magyar tagozatán, 1989/1990-ben már csak 18-an kezdték meg magyarul tanulmányaikat.

Az erdélyi magyar orvostársadalmon keresztül az egész értelmiséget érintő problémára mutatott rá, amikor elmondta: az utóbbi években a magyar végzősök 60-70 százaléka került Moldvába. A kommunista diktatúra alatt, az orvosi egyetemet magyarul elvégző fiatal orvosokat előszeretettel irányították át többségében románok által lakott területekre. Ez ellen a fiatal orvosok emigrációval „tiltakoztak”, vagy sorsukba beletörődve, Erdélytől messze telepedtek le, így azonban nem maradt utánpótlása az erdélyi magyar orvostársadalomnak.

A probléma felvetése abban az időben kényelmetlen volt a román hatalom számára, mert ezzel bizonyítható lett volna, hogy a magyarok a kommunista rezsim alatt kettős elnyomást voltak kénytelenek elszenvedni.

1990. február 10.

Az erdélyi magyarság összefogásának, erődemonstrációjának leggyönyörűbb napja. Se azelőtt, se azután, ilyen még nem volt Erdély történetében.




Az anyanyelvű oktatásért, Sütő András felhívására tüntetést szerveznek erre a napra. A tüntetés néma, azon sem táblák, sem feliratok, sem skandálások nem jelzik a tömeg szándékát. Az ünneplőbe felötözött magyarság példát mutat európaiságból, példát mutat a világ magyarságának összefogásból. Marosvásárhelyről és környékéről százezer magyar (a város lakossága ma 150 ezer fő, tehát mintha Pesten vonulnának 1-1,5 milliónyian) vesz részt a felvonuláson! Százezer néma, összeszorított ajak vonul végig a város főtéren, a Sportcsarnok irányába, kezükben egy szál gyertyával és egy magyar könyvvel. A Sportcsarnok előtt aztán a százezer, addig néma torokból egyszerre csendül fel: „Miatyánk, ki a mennyekben vagy…”

E sorok írója tisztán emlékszik arra a napra, bár még kamasz voltam, mai napig tudom, Tamási Áron „Tiszta Beszéd” című könyvét tartottam a kezemben.

Aki teheti, kutasson fel korabeli híradókat, azok a képsorok még ma is lenyügözőek!

A marosvásárhelyi megmozdulásokkal egyidőben Erdély többi városaiban is hasonló rendezvényeket szerveznek. A tömeg mindenhol néma, csak a „Miatyánk” hallatszik. Tüntetnek Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Szatmárnémetiben, tüntetnek mindenhol, és mindenhol némán! Csak gyertya meg egy könyv. És a „Miatyánk”!

Másnap, azaz február 4-én Kincses Előd, Tőkés László akkori védőügyvédje beszámol arról, hogy a napokban egy táviratszöveg járta be a nagyobb románlakta városokat, amelyben a marosvásárhelyi magyarok által állítólagosan elkövetett románellenes cselekedeteket ismertetik. A hangulatkeltés veszélyeire való Tőkés-féle figyelemfelhívás süket fülekre talált.

Március elsején, a város tanács ülésén Ioan Judea ezredes, a Nemzeti Szövetség marosvásárhelyi Ideiglenes Tanácsának akkori elnöke (a szervezet 89 decemberének végén alakult, hogy a forradalom és az első választások közötti időszakban felügyelje az ország rendjét, ellássa az államigazgatási feladatokat), a lakosság felkészítését javasolja, mert szerinte külföldi országok Erdély megszállására készülnek. A nevetséges vádakat az RMDSZ cáfolja, persze a kellően hiszterizált, Erdély megszerzésével kapcsolatban akkor még bűntudatot tápláló románok bepánikolnak.

Érdekes, hogy az események után 15 évvel, egy kisebb botrány után, ez a vérbeli szekuritátés, kommunista mit nyilatkozott a Duna televíziónak:” a Szekuritáté a márciusi események idején is működött. Én, mint a városi tanács elnöke, nem szüntettem meg a titkosszolgálati szerveket, amelyek azelőtt léteztek. December 26-án azt mondtam nekik: "Ti az országot és a népet szolgáltátok az eskütökhöz híven. A vezetőség megváltozott, aki nem akarja továbbra is szolgálni az országot és a népet - ahogyan megesküdött -, az szabad." Senki nem távozott. Akkor kiadtam a parancsot, hogy lássák el feladataikat és teljesítsék kötelességüket. Én minden reggel hét órakor megkaptam a szigorúan titkos jelentést a marosvásárhelyi rendőrség parancsnokától" – fejtette ki Ioan Judea.”

A több tucatnyi magyar és cigány elítélttel ellentétben, a fent nevezett személy még mindig szabadlábon van, jól megérdemelt nyugdíját élvezi!

Március másodika:

Tőkés László március 2-án elmondott első parlamenti beszédében szólt arról, hogy ismét vannak nemzetiségi viták. Soviniszta román személyek a szeparatizmus vádját hangoztatják, holott mindössze arról van szó, hogy helyre kell állítani a kisebbségek iskolahálózatát.

"Egyesek elfelejtették a Ceausescu-rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szembeni elnemzetlenítő politikáját, és most is a türelmetlenség, a többségi fölény politikáját folytatják, nacionalista kampányt indítanak a romániai magyarság demokratikus követelései ellen és negatív befolyást gyakorolnak a kormányra is. Aggasztó a helyzet bekövetkezhető súlyosbodásának a veszélye."

A felszólás süket fülekre talált, a jól megszervezett pogrom előjátéka a végkifejlethez közelít

Március negyedike:

Gyulafehérváron nagygyűlést tart a magyarellenesség szítására létrejött Vatra Romaneasca szervezet (szabad fordításban: Román Tűzhely).

A véres szájú balkáni pribékek fröcsögése fokozódik, a főcélpont Tőkés László, Király Károly, Kincses Előd és más magyar vezetők. Az elhangzott vádakat, sajnos ma a magyarul beszélő erdélyi politikusainktól hallhatjuk leginkább. Ilyen például az a vérbeli kommunista fröcsögés: „Tőkés László politizál, ahelyett hogy híveivel törődne” – mire a Gyulafehérváron összesereglett román tömeg zúgni kezdett: "Jos cu Tőkés" (Le Tőkéssel).

A hosszúra nyúlt gyűlésen élesen elítélték a romániai magyarságot, csúfot űztek tüntetéseikből, túlzottnak találták az önálló anyanyelvi iskolák követelését, mindent szeparatizmusnak minősítettek. Nehéz a sok uszító beszédről beszámolni. A Vatra programja szerint azt kívánja, hogy Erdély kulturális életének minden vonatkozásában kérjék ki a véleményét. A Vatra "harcol azért, hogy az ország egész területén a román legyen az egyetlen hivatalos nyelv."

1990 március 7.

A kétnapi eredménytelen tárgyalás után a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar hallgatói ülősztrájkba kezdenek. Követeléseik: külön keretszám a magyar anyanyelvűek részére, a két nemzetiség egyenlő arányú részvétele az egyetem vezetőségében, a teljes értékű magyar oktatás helyreállítása!

1990 március 15.

Az erdélyi magyarok 1848-as szabadságharcra való békés megemlékezését több városban megzavarták a Vatra Romaneasca hívei.
Szatmárnémetiben a Vatra hívei a március 15-ét ünneplő magyarokra támadtak, magyarokat vertek meg.

Szatmárnémetiben a magyarok bejelentették, hogy március 15-én a Balcescu-szobornál rendeznek emlékünnepséget. A Vatra Romaneasca erre a hírre március 14-én tiltakozó gyűlést hirdetett, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták: megakadályozzák, hogy a magyarok megünnepelhessék március 15-ét. Másnap megszállták a Balcescu-szobor környékét. A magyarok erre a katolikus székesegyház udvarán koszorúztak. A nacionalista román tömeg megrohamozta a magyar ünneplőket, megzavarták a koszorúzást, egy embert megvertek.

Az erdődi Petőfi szobrot március 15-én ismeretlenek megrongálták. A leomlott hatalmas kőtömb darabjai szanaszét hevernek. A közelben lakók nem mernek nyilatkozni, félnek hogy leütik őket. Ardeleanu törzsőrmester, a helyi őrsparancsnok nem tud semmit az egészről. Az RMDSZ feljelentést tett ismeretlen tettes ellen.

1990 március 16

A marosvásárhelyi Tudor lakónegyedben, melyet többségében románok laknak, ittas egyének kifogásoltak egy gyógyszertár magyar nyelvű feliratát. Az ordítozásra összeverődött többszáz román nemzetiségű személy méltatlankodása zavargásokba torkollik, behatolnak lakásokba, civil személyeket, újságírókat bántalmaznak, gépkocsikat rongálnak meg.

A tömeg az utcán vonulva magyar nyelvű feliratokat tépked le, elégetik a polgármesteri hivatal magyar nyelvű feliratát. A tömegbe hajt autójával egy ittas román férfi, a diverzió azonban szándékos románellenes agresszióról szól.

1990 március 17.

A román egyetemisták szerveznek ellentüntetést.

Az RMDSZ Elnöksége március 17-i nyilatkozatában a magyarellenes provokációk ellen tiltakozott, amelyek Szatmárnémetiben, majd Marosvásárhelyen történtek.

Marosvásárhelyen Tőkés László és Smaranda Enache ellen tüntettek, a felvonulók magyar vért követeltek, s kötelet Sütő Andrásnak, Király Károlynak, Tőkés Lászlónak. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagált az RMDSZ helyzetjelentéseire.

1990 március 17 – 18.

Marosvásárhelyen megtartották a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) első kongresszusát. Mintegy 400 fiatal gyűlt össze.

Smaranda Enache magyarul és románul tartott beszédet, a magyarországi román menekültek nevében Emil Iovanescu beszélt. Felolvasták Sütő András és Király Károly levelét. A MISZSZ március 18-án a magyar oktatásüggyel kapcsolatos nyilatkozatot fogadott el és egy állásfoglalást a Vatra Romaneasca szervezetről. A nyilatkozatban szolidaritást vállalnak az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet ülősztrájkot folytató magyar hallgatóinak követeléseivel, így a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával, az önálló magyar iskolahálózat megvalósításával, a Nemzetiségi Minisztérium felállításával, a nemzetiségi törvény kidolgozásával, a magyar nyelv szabad használatával.

Az állásfoglalás leszögezi, hogy február 10-én a magyar kisebbség békés tüntetést tartott, kollektív jogainak érvényesítéséért, erre válaszolva a Vatra Romaneasca soviniszta, erőszakos (dorongok, kések) ellentüntetést szervezett. A Vatra által kezdeményezett megmozdulások több esetben fasisztoid jelleget öltöttek.

A MISZSZ kéri a kormány állásfoglalását.

1990 március 19.

A tudatosan szervezett pogrom eléri a tetőpontját.

A Vatra Româneascã, azzal az indokkal, hogy elôadásra hozza, rendôrkísérettel  többségében félanalfabéta román parasztokat szállított be Marosvásárhelyre. A város főterén körülbelül háromezren gyűltek össze, s több magyar vezető eltávolítását kérték. A helyzetet látva, az erőszak nyomásának eleget téve Kincses Előd a város magyar polgármester lemond, bár itt célszerű lenne lemondatást írni!

Kora délután a felső Maros mentéről és a Görgény völgyéből érkezett újabb teherautó. A vasvillával, fejszével, botokkal felszerelt parasztok azt hangoztatták, hogy agyonverik az összes magyar egyetemistát, akik azonban már felfüggesztették az ülősztrájkot. Az RMDSZ székházánál gyülekezni kezdtek a magyarok. Sütő András beszélt hozzájuk megafonon: Kincses Előd lemondatása jogtalan, de nem kell válaszolni a provokátoroknak, mindenki menjen haza. A magyarok erre hazamentek, aki mégis maradt az az érkező román tömeg elől a székházba menekül.

Ez alatt a Szászrégen környékéről beszállított személyek az újonnan érkezőkkel együtt a főtéren randalíroztak, utcatáblákat, a színház magyar tagozatának plakátjait tépték le, majd az RMDSZ székházához irányították őket. Az RMDSZ székháza akkoriban a Bolyai-tetőn volt, ezt meghallva a román tömeg a régesrég halott Bolyai Jánost kezdte keresni, felakasztás céljából! A székházat megtalálván azonban folytatódott a rémálom

Az ostromlók letépték a feliratokat, betörték a főbejárat ajtaját, majd az udvarra vezető vaskaput. Újabb erősítés érkezett, s -Halál a magyarokra!- felkiáltással behatoltak az épületbe, baltával verték ki az ablakokat, kihajigálták a berendezést, gyújtogattak. A téren levők ujjongtak, majd összetörték a szemben levő Teleki Téka feliratát, s fel akarták gyújtani a páratlan értékű könyvtárat!

A székházban rekedt személyek hiába kérték a karhatalmi szervek segítségét. A mintegy nyolcvan magyar a padlásra menekül, melynek feljáratát eltorlaszolják. A tömeg dühös és vért követel, fel akarják gyújtani az épületet, ezt hallva a padláson a magyarok névsort írnak, hogy az utókor és a családtagok tudhassák hol vesztették életüket. A tömeg több órán át randalírozott, a rendőrség még a helyszín felé sem nézett. Az esti órákban a helyszínre érkező ezredes polgármester Ioan Judea (érdekes módón ő lett Kincses Előd utóda) távozásra szólította fel a padlásra szorultakat, Sütő Andrásnak személyesen megígérve, hogy teljes védelmet biztosítanak a magyaroknak.

A kért feltételeket nem teljesítették, s az írót a ponyvás teherautóra felugró személyek addig ütötték, amíg mozdulni sem tudott. A jelenlévők állítják: kiérkezésükkor elhangzott, "ott van ő, őt üssétek az ősz hajút", valamint azt is egységesen ítélte meg a román ígéretnek bedőlt pár magyar, hogy a teherautó ponyvája előre fel volt hasogatva, hogy könnyebben hozzá lehessen férni a platón már védtelen magyarokhoz. Az eseményen jelen volt a megyei vezetésben részt vevő Scrieciu Ion tábornok is.

A jelenlevő katonák mindezt ölbe tett kézzel nézték végig!

A mérleg: Sütő András, az erdélyi magyarság igazi vezéregyénisége, a kitűnő író fél szemére megvakul, több bordája eltört, bal karja zúzódást szenvedett.
A város magyarsága megrémülve és döbbenten a lakásaiba húzódik! De nem sokáig! Másnap:

1990 március 20.

Az események hírére, a magyarság délre már a város főterén van.

Kiderül, hogy a gyárakban a magyar munkások a reggeli műszakkezdésnél egymásra néztek és kimentek. A városszéli gyárakból, a főtér környéki iskolából, egyetemekről özönlenek a magyarok a főtérre. A diákokat hazaküldik az iskolából a magyar tanáraik. Mindenki elszánt és igazságot akar.

Pár óra alatt többtízezres tömeg verődik össze a város főterén, követelik Kincses Előd polgármesteri tisztségbe történő visszaállítását, a magyar anyanyelvű oktatást. Mivel nem bíztak a helyi hatóságokban, azt szerették volna, hogy Király Károly kíséretében Iliescu elnök jöjjön Marosvásárhelyre. Amit, az ígéretek ellenére hiába vártak. A tüntetők, férfiak, nôk, gyerekek és öregek mégis helyben maradtak, mert úgy érezték, nincs más esélyük. A déli óráktól a románok is gyűlni kezdték.



Ezekkel jöttek a románok, visszafele már nem tudták használni


Aztán elszabadul a pokol: a feltűnően gyéren felállított rendőrségi kordont a románok áttörik és rátámadnak a magyarokra. Kezeikben fejszék, dorongok, vasvillák. Vérző fejű, rohanó magyarok a főtér felső irányába, utánuk a vérszomjas, átvert és aljas célokra felhasznált román tömeg.

És ekkor megtörténik a csoda. Ami akkor történt, azt sokan Csaba királyfi szellemének tulajdonítják és talán nem véletlenül. A főtéri parkon át menekülő magyarok megállnak, villámgyorsan szétkapják a fából ácsolt padokat és máris kész a fegyver. A román tömeg először megtorpan, majd menekülni kezd, a magyarok ismét elfoglalják a polgármesteri hivatal előtti területet és kialakul az állóháború!



A tankok által formált "elválasztóvonal"


A főtéren keresztülvágtat egy román által vezetett teherautó, elüt egy magyart, aki meghal, majd a templom lépcsőjébe ütközve megáll. A platójáról románok ugrálnak le.

A magyarok barikádokat emelnek, mindent felhasználnak ami fegyverként használható. Sötétedés után ritkulni kezd a magyar tömeg, mivel a nőket és a gyerekeket hazaküldik, miközben a románoké gyarapodik.



A magyart elgázoló teherautó, belerohant a templom lépcsőjébe


Megérkezik a hadsereg is, azonban tankjaik a magyarok barikádjai miatt nem tudnak bejönni a főtérre. A polgármesteri hivatal erkélyéről Kincses Előd nagy nehezen ráveszi a magyarokat, hogy engedjék át a tankokat. A tankok két sorban beállnak a román és a magyar tömeg köz, mintegy húszméteres „senkiföldjét” teremtvén ezzel. A katonák beszállnak a tankjaikba és onnan nem bújnak elő. A harc tovább fokozódik, a román tömeg Molotov-koktélokat, köveket hajigál a magyarokra, számbeli fölényük miatt merészelnek a tankok között átosonva test-test elleni harcra átjönni a magyar oldalra.

Pillantás a hrc kegyetlen valóságára:

Valahonnan egy tűzoltó slagot szereznek a magyarok, akik rákötik a hivatal vízcsapjára és a románokra irányítják. A hatás felülmúlja a várakozásokat, a románok sorai megritkulnak, a harc azonban még mindig egyenlőtlen.

Negyven-ötvenfős csoportokban cigányok tűnnek fel, kezükben bot, fejsze, vasvilla. Cipőjükre ragasztószalaggal ráerősített, kinyitott bicska. Románul kérdezik, hol vagytok testvéreink? Jön a válasz a románoktól, itt vagyunk testvérek. Na, ha ott vagytok, akkor odamegyünk, mondják a cigányok sejtelmes mosollyal, és utána felhangzik az előre megbeszélt cigány csatakiáltás:

 „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

A helyzet mintegy két óra alatt az ellenkezőjére fordul, mivel a Nyárád-menti székelyektől is érkezett erősítés. A románok menekülnek, nyomukban a magyarok meg a cigányok. A város hajnalra magyarrá válik, a tömeg a magyar és a székely himnuszt énekli, a Városházán megjelenik a magyar zászló is.

Másnap Ion Iliescu elnök azt kéri Marosvásárhely lakosságától, hogy 15 óráig fejezzen be minden tüntetést és menjen haza. A magyarok, vezetőik tanácsára, nagy nehezen hazamennek, a románok később még napokig tüntetgetnek, agresszív hangnemben, de erőszaktól mentesen.

Nagyjából ennyi a fekete március krónikája. Ami ezután következett, az egy külön tanulmányt érdemel. Mérleg: hat halott, közel négyszáz sebesült, csalódottá és kiábrándulttá vált magyarok, a város még erdélyi mércével mérve is mérhetetlen elszegényedése! Soha le nem mosható szégyenfolt Marosvásárhely románságának.

A pogrom miatt csak magyarokat és cigányokat ítéltek el, vétkes románt nem találtak, még a teherautót vezető, egy magyart halálra gázoló románt is felmentették! Többszázan elmenekültek Marosvásárhelyről, az eseményeket követően. Az események miatt, gazdasági hátrányba került város pedig még éveken keresztül az elvándorlók városának számított.

Ma már biztosan kijelenthető, hogy a pogromot Ion Iliescu akkor kommunista, áldemokrata vezető szervezte, hogy legitimálja a Securitatet.

Mivel ez sikerült neki, segítségükkel még éveken keresztül uralhatta Romániát! Nem valószínű, hogy a románok akkor vagy ma mind utálnák a magyarokat. Az igazság, hogy egy elbutított, a civilizált társadalmi keretek kiépítésének kezdetén levő nép esett áldozatul saját vezetőinek. Erre a legjobb bizonyíték, hogy néhány hónappal később, a demokratikus érzelmű, egyetemista, bukaresti ifjúság lezárta Bukarest főterét Ion Iliescu és a többi kommunista káder távozását követelve. Iliescu a bányászokkal verette szét az egyetemisták mozgalommá terebélyesedő tüntetését!

Ma, 17 évvel az események után Marosvásárhely egy békés nyugodt város hangulatát kelti az idelátogatóban. A magyarellenesség megszűnőben, már csak nyomokban lehet felfedezni, a város rohamosan fejlődik, a polgármester román nemzetiségű.  Az előbb magyar többségű, majd fele-fele arányban magyarok és románok által lakott város magyarságának létszáma mára a románok létszáma alá süllyedt. A magyarság szempontjából Marosvásárhely rálépett a szórványosodás útjára.

Az akkor szereplők többsége már nem aktív a politikai életben. Sütő András haláláig távol maradt a politikától, bár véleményt alkotott néha, tevékenyen már nem vett részt semmiben. Kincses Előd éveken át emigrációban élt Magyarországon, Tőkés László az RMDSZ ellenzéke lett, azóta is harcol meg nem valósult céljainkért.
 
Megjelent viszont a Markó – Verestóy - Frunda – Borbély – féle RMDSZ vezetés, amely ma teljesen uralja az erdélyi magyarság döntéshozó szerveit. Markó egyébként Pesten lebzselt a Fekete Március idején, és haza sem indult az események hírére.

Ion Iliescu, miután egy valódi demokratikus kormánya lett Romániának, a vádlottak padjára került, bár nem tudtak konkrétumokat rábizonyítani, politikai súlya jelentéktelen lett.

És Erdély magyarsága? A 90-es évek elején létező szeretet és összefogás eltűnt. Az értelmiség, a cselekvő, nyitott, és alkotó szellemű rétege döntő többségében elvándorolt, a minőségi munkaerő szintén. Az akkor megfogalmazott célok ma is érvényesek, ám a Janus-arcúvá vált RMDSZ és a súlytalan, Tőkés László nevével fémjelzett erdélyi magyar jobboldal között már rég nincs meg az a fajta őszinte párbeszéd, hogy az összefogás és összetartozás érzése újra cselekvő erőt adjon nekünk.

Friessner József – Kuruc.info

 

Néhány szemtanú elbeszélése:

Balázs Anna, nôi fodrász: Bennünket a tömeg vitt magával.Azonban mindig benne élt a lelkünkben az összetartozás szelleme. A március 19-ét megelôzô napokban olvastuk az újságban, hogy mi történik, s úgy éreztük, hogy ugyanúgy, mint a gyertyás tüntetéskor, ki kell mennünk a fôtérre. Nem szervezett dolog volt, de ott voltunk. Délután a tízéves kisfiammal együtt, a tömegbe vegyülve mentünk a Bolyai felé. Ott nyomultak egyszerre a hátunkba az ordítozó görgényvölgyiek. A gyermekkel együtt bemenekültünk az RMDSZ-székházba, ott voltunk, amikor betörtek, s nyomultak fel az emeletre. Egy férfi segítségével sikerült kiszabadulnunk, aki valósággal kilökött az utcára. A fiamnak azonban azóta is tömegiszonya van.

Így visszagondolva, annyit mondhatok, szörnyűség volt az egész. Egy biztos: mi nem ezt akartuk, hanem nyugalmat, békességet, azt, hogy mindenki nyugodtan végezhesse a munkáját. Azt szerettük volna, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket. Valójában nem sokat akartunk. Utána napokig nem mertünk kimenni a házból, bezárkóztunk, Sokan elmentek utána külföldre, de én itt maradtam. Itt érzem itthon magam, érzem, hogy ehhez a közösséghez tartozom. Az a véleményem, hogy a halottakat nem szabad elfelejteni, de meg kell bocsátani még az ellenségeinknek is, nem szabad gyűlöletben élni.

Bartha Sándor, villanyszerelô: A Metalotechnikában dolgoztam akkor. Azt híresztelték a gyárban, hogy baj van a városban, ki kell menni. Akkor elindultunk. Felmentünk a fôtérre, onnan az RMDSZ-székház elé. Délután háromkor Sütô András a balkonról felszólította a tömeget, menjenek haza. Volt, aki elment, volt, aki maradt. Én ottmaradtam. Nemsokára érkeztek a hodákiak, botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverkezve. Mikor odaértek, mi bemenekültünk a székházba, bezártuk a kaput. Azonban a megvadult hodákiak átmásztak a kerítésen, benyomultak az épületbe. Mi menekültünk elôlük, mind feljebb és feljebb. Az elsô emelet ajtaját is betörték fejszékkel. A padlásra már nem tudtak feljönni, mert egy vastartályt tettünk a nyílásra.

Én este kilenc-tíz óra körül jöttem le a padlásról. Akik nem mentek ki Sütôvel, azoknak nem történt bántódása. Ott voltak még a románok, de ott volt a rendôrség is, s egyenként kiengedtek minket az RMDSZ-székházból. A padláson összeírták azoknak a névsorát, akik fent voltak. Mindenki gyúródott, hogy a neve felkerüljön a listára. Én nem tettem meg, s így kimaradtam. A Fehér könyvben sem szerepel a nevem. Így sokan hôsök lettek, én pedig csak magam tudom, meg a legközelebbi ismerôseim, hogy ott voltam, amikor az a szörnyűség történt.

Rigmán István, nyugdíjas: Március tizenkilencedikén nem voltam a városban. Csak másnap, huszadikán mentem el otthonról. Mikor a Városháza elé értem, láttam azt a dühöngést, rettenetet, ami ott volt. Én ugyan nem sebesültem meg, szerencsém volt, pedig késô estig, úgy kilenc-tíz óráig kint voltam a fôtéren. Véleményem szerint valakik jól megszervezték, csak hát tudja, hogy van. Errôl nem beszélnek még ma sem. Nem zsákbamacska volt, akinek szeme volt, láthatta.

Halmágyi János, nyugdíjas: Március 19-én, az egyik ismerôsöm telefonált, nem tudnék utánanézni, mi van a férjével, mert az korábban bement az RMDSZ-székházba, s azóta sem tudnak semmit. Én felmentem a Bolyai térre, ott lakik a húgom, s láttam a botokkal, fejszékkel felfegyverkezett románokat. Estefelé megint kimentem a fôtérre, s láttam három tűzoltókocsit a Bolyai felé menni. Azt hittem a hodákiakat akarják "mosdatni". Mikor felértem, láttam a ponyvás teherkocsit, amely az RMDSZ bejáratához tolatott, s azt is, hogy kiáltották:"ãsta-i ungur!" Láttam, hogy a tömeg valakire ráment, csak akkor még nem tudtam, hogy Sütôt verik.

Másnap kimentem a Városháza elé. Mivel '88-ban volt egy infarktusom, elfáradtam, s hazamentem. Azt láttam, hogy hol vannak a magyarok, s hol vannak a románok, láttam egy sor rendôrt is közöttük. Este, mivel az állomás mellett lakom, megint kimentem a fôtérre, de hátul mentem, a szakszervezetek felé. A szakszervezet elôtt volt vagy 10-15 román, én átmentem a másik oldalra. Azok utánam jöttek, megkérdezték: esti român? Én mondtam, hogy magyar vagyok, s akkor hátulról husángokkal ütni kezdtek. Megfordultam, egy lány kezébôl kikaptam a botot, de akkor fejbe vertek, hogy leestem. Akkor nekem estek, rugdostak két oldalról, amíg elájultam. Amikor magamhoz tértem, már senki sem volt az utcán. Elvonszoltam magam a Szabadság utca sarkáig, ott két nô kihívta a mentôket, s felvittek a kórházba. Az ütések nyomán leszakadt a szemlencsém, Budapesten is kezeltek. Ötször voltam ott kórházban, háromszor itthon, de a szememmel ma sem látok jól. Zöldhályog alakult ki, azóta is naponta négyszer-ötször csepegtetni kell belé.

Az események után feljelentést tettem, de az ügyészségen azt mondták, ez a rendôrség dolga. A rendôrségen egy ôrnagy Farcas századoshoz irányított, de a titkárnôje szerint szabadságra ment. Így aztán abbamaradt az egész. Az RMDSZ felajánlott párszáz lejt, de nem fogadtam el. Azóta sem érdeklôdött senki felôlem.

Tömösváry István, nyugdíjas: Március 20-án a fôtéren voltam a "cordonban", amikor áttörték, s ránkzúdultak a románok. Akkor egy kôvel hátbadobtak. Mi, ahogy ôk nyomultak elôre, úgy hátráltunk. Én elestem. Mi csupasz kézzel jöttünk ki az IMATEX-bôl, amikor meghallottuk, hogy egy nappal korábban a hodákiak kiverték a Sütô András fél szemét. A támadók jól fel voltak fegyverkezve. Engem, ahogy leestem, fejszével vertek fejbe, úgy hogy Rettegi doktor nyolc öltéssel és kapcsokkal varrta össze. Amikor leütöttek, még fel tudtam szökni, s bementem a polgármesteri hivatal elôterébe, onnan vitt el a mentô.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy meg volt szervezve a dolog, csak mi, magyarok nem tudtunk róla. Különben mi sem mentünk volna ki üres kézzel. Én maradtam a névtelen sebesültek egyike, engemet nem népszerűsítettek. Csak késôbb tudtam meg, hogy a Magyar Televízió filmezett, az unokáim a Panorámában ismertek fel.

Ion Caramitru, népszerű román színész, a forradalom után Iliescu egyik munkatársa: „Marosvásárhelyi barátaim unszolására többször bementem azokban a napokban Iliescuhoz, hogy miért nem megy le Marosvásárhelyre, de a válasz mindig az volt, most nem alkalmas. Miután lezajlott a pogrom jöttem csak rá: nem is akart lemenni, nehogy átírja véletlenül a már meglévő forgatókönyvet”.

Fazakas K. Csaba hiteles beszámolója:

"Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám lebontani a mendemondát a tizenkilencedikei történésekről, a több ezres románságról épített hazugságfalat, amely tévhit alapján az RMDSZ főkorifeusai azt próbálják belénk sulykolni, hogy e nap döntő pillanataiban helyesen cselekedtek. Holott valójában igenis az a helyzet, hogy az itthon maradt RMDSZ-es helytartó testvérek úgy begyulladtak, hogy a főtéri események közelébe sem mertek menni. Rendben van, mindannyian féltünk, de néhányan képesek voltunk úgy félni, hogy azért odamentünk közelebbről megtapasztalni a forróbb helyzeteket. Erről a több ezres román tömegről szóló kitalációt később a román és magyar médiumok egyaránt átvették, vagyis a közvélemény beetetése már akkoriban elkezdődött.

Most térjünk vissza megint március huszadikára, amikor a Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. Természetesen ez a felállás csak addig tartott, míg meg nem érkezett a falusiak körülbelül nyolc autóbusza. Kocsinként ötven fővel számolva, ha nem feledjük el a magukkal hozott harci felszerelést sem: bunkósbotokat, köveket, benzines üvegeket, amelyek sok helyet foglaltak, nem kevés jóindulattal cirka négyszáz beutaztatott falusi rendcsinálóról beszélhetünk. Létezik-e az, hogy egy nappal azelőtt pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tucatnyian jelenjenek meg ugyanott a vátrás elvtársék? És ez történjék éppen akkor, mikor az alja magyarok az „ősi román város” székházát merészelték birtokba venni. Természetes, hogy ekkora létszámapadás nem következhetett be. Akkor mivel is magyarázhatjuk elöljáróink tizenkilencedikei viselkedését? A válasz erre roppant egyszerű: tisztségviselő UDMR-istáink annyira beijedtek, hogy hatványozott számú ellenséget láttak. András bácsi testi épségének a veszélyeztetése és szeme világának elvesztése ennek a valóságot eltúlzó gyáva viselkedésnek tudható be.

Később arról is értesültünk, hogy egy másik csoport a hóhér Árva Jani szobránál vert gyökeret, itt az új keletű Hitlerek pazarnál pazarabb beszédeket tartottak. Közben egy Görgény-völgyi testvér „diszkréten” bevegyült a magyarság soraiba, hogy személyesen is megtapasztalja a „való igazat”. Szegénykémnek a subába bújtatott egész lénye olyan bűzt árasztott, hogy a téren jelenlévők egy részének már egy ennyi is elég volt a meghátráláshoz. Azért úgy reménykeltésképpen a városháziak is igyekeztek beadagolni a köznépnek, hogy Iliescu bátyánk talán mégis útra kel. Végül kétségek között vergődve érkeztünk el ahhoz a bizonyos H órához, amikor megjöttek a mezőgazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott dákfiókák, és mindjárt támadtak is. Nekiláttak a kíméletlen böllérmunkának. A tulajdonképpeni bunyó sem úgy zajlott le, ahogyan azt egyesek felidézgetik. Magát a harcot magyar részről csak nagyon kevesen vállalták. A teret az első pillanatokban a csupasz kéz ellenében fejszékkel, kaszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülődtek, amikor nagyot fordult a kocka. Az első pillanatokban megszaladó magyarjaink megtáltosodtak, és a rákövetkező pillanatokban már recsegtek, ropogtak, törtek a főtéri padok, a Városházából meg repültek lefelé a szőnyegleszorító vasak. Még néhány pillanat, és hopp, máris vége volt a többségiek inkább szájhős, mint bátor menetelésének. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt. Ezek már önfeledten táncoltak. A fegyvereiket eldobva akartak ünnepelni, és akkor fordult egyet velünk a világ. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy csak egy TAB (kétéltű katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolás után tudták őket Asztalos bátyámék visszaterelgetni. Így jött létre a több órán keresztül tartó patthelyzet. A nép nagy része sehogyan sem tudta elfogadni ezt a balkáni helyzetet. Időközben a téren álló személyek kicserélődtek, a támadás idejére az összegyűlt tömeg elég jelentős hányada asszonyokból és kisgyerekekből állt. A gyilkos támadás után a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva, hosszú perceken át igyekezett benyomulni a megriadt asszonysereg az egyetlen biztonságosnak tűnő helyre, a Városházára. Ha most visszagondolok a történtekre, önkéntelenül is újra meg újra elém tárul az a rémséges kép. Szinte hallom a hitetlenkedő asszonynép kétségbeesett, égszakasztó sikolyát, és érzem még most is, amint a rákövetkező pillanatokban a levegő valósággal elhűl körülöttünk. Majd hirtelen elszabadult a pokol. De akkor is volt bennünk egyfajta vasfegyelem, és csak a védtelen nők mentek be a Városházára. A hölgytársaink arcáról leolvasott rémület, kétségbeesett sikoltozásuk oly hihetetlen mértékben megdelejezte erőinket, hogy aznap még tízannyi ellenség sem tudott volna legyőzni bennünket.

Aztán megérkeztek az első súlyos sebesültek, nagyobbrészt a fejükön vagy nyakukon megsebzett, szörnyűséges látványt nyújtó emberi rongybabák. Többszörösen is sokkoló volt ez a barbár támadás számunkra, hiszen akkor még nem volt jugoszláviai háború, nem tudtuk felfogni az ilyen méretű atrocitást. Lassan kezdtünk rádöbbenni arra, hogy valakik az igazságszolgáltatást három napra elaltatták. Természetesen ezeken a dolgokon nem sok időnk volt akkor gondolkodni, mert jöttek az újabb fejlemények: a tömegbe belevezetett teherautós támadás, amely a maga nemében talán egyedülálló aljas tettnek tekinthető. Az őrült brutalitással, ahogy a gépkocsi sofőrje a subás legényeivel együtt közénk hajtatott, ilyen vad embertelenséggel csak ritkán találkozni a földkerekségen. Így tehát nem csoda, hogy a jelenlévők jórészt mindvégig amúgy féloldalasan állingáltak ott a téren, készen bármely eshetőségre. Olyan személyek, akik még tegnap színházainkat töltötték meg zsúfolásig, most a felajzott balkáni fenevadaknak kellett hogy útját állják – nem csoda, hogy csak néhányan merték vállalni a tulajdonképpeni harcot.

Különös érzés bekeveredni az események sűrűjébe, és érezni, amint a kezdeti szorongás, félelem helyét egyszer csak átveszi a határozott magabiztosság. Hirtelen körülötted szinte minden megszűnik létezni. Már nem látsz, nem hallasz, nem félsz senkitől és semmitől, csak egyet tudsz. Éspedig tudod azt, hogy most eljött az idő, és neked is cselekedned kell. És azonnal tudod, hogy miként kell, hogy fordíts egyet a dolgok menetén. Különös, de a megoldások mindig ott vannak benned, és csak úgy röpködnek feléd hívatlanul a megfelelő válaszok, úgyhogy sokszor önkéntelenül is azt gondolod: te jó ég, minket csakugyan figyel felülről valaki. A megoldások ott vannak a tudatalattidban, és azokat az elmúlt ezer év történelmi viharai sem koptathatták el, és történjék meg bár számtalanszor, hogy igazságtalanul bántanak meg minket, mi erre, mint valami mély álomból felkeltett mérges mackó, egymagunkban megindulunk rendet teremteni, bizony a kedves ellen aztán az események végére megnézheti magát. Kemény volt a közelharc az első vonalban, ahol a küzdőknek emberfölötti erővel kellett megteremteniük a látszatát annak, hogy mi milyen elszántak volnánk. Holott a valóság némileg másképpen állott, és sokszor az első vonalat vállaló kimerült emberek helyébe nemigen kerültek őket felváltani hajlandók. De a tulajdonképpeni harcból részt nem vállaló személyek közül sokan hangyaszorgalommal gyűjtötték az elsővonalasoknak a kéz alá valót. Emiatt másnap bokáig érő üvegtörmelék fedte az összeütközés színhelyét. Közben a többségiek tankokkal zárták el egymástól a szembenálló feleket. Talán ennek az akciónak az volt a célja, hogy a nyílt terepen végrehajtott esetleges magyar támadás nehogy idő előtt kipucolja testvéréket a Főtérről. Minden jel arra utalt, hogy a többségiek várják az est leszálltát, hogy majd csak a Jóisten legyen tanúja újra az éj leple alatt elkövetett tetteiknek. És amint az várható volt, ahogy beköszöntött az est, a szakadatlanul repülő üvegekkel és kövekkel történő puhító hadművelet után a Balkán a jobbszárnyon fergetegesen támadva próbált elemi erővel rést verni sorainkban. Jöttek, nekünk rontottak a barmok. Gyors iramban közeledtek. Vadul tolultak előre, egy vérben forgó szemű, vaddisznóképű alak haladt legelöl nagyon elszántan, messze megelőzve társait. Talán részeg is volt szegénykém. Mindenesetre állati módra csörtetett be közénk ő urasága. Egy jókora husángot tartva kezében, az első útjába kerülő, figyelmetlen, vékonydongájú legénykét azon nyomban ki is szúrta magának. Majd kíméletlenül lecsapott rája, a szegény gyermek, az meg élettelenül terült el a földön. Az ott termő M. J. visszakézből úgy szájon teremtette vaddisznóképű támadónkat, hogy kiterült. Társai látván a gyászos végkifejletet, megfutottak. Talán az egyetlen szépséghibája ennek a hősies helytállásnak az lett, hogy a nagy forgatagban egyszer csak jött a figyelmeztetés: gyerekek, azért egy kissé vigyázzunk jobban, mert az egyik földön fekvő megrugdosott mellén ott virít a piros-fehér-zöld kokárda. Ugyanaz a gyermek volt, akit a vadember hagyott helyben.
Mások is bekapcsolódtak a harcba, és a Grand melletti kétemeletes épület tetejéről zúdították alá az áldást az ellenfél fejére. Ismét mások a jobbszélen Molotov-koktélokkal próbálkoztak – azokban a benzinínséges időkben –, szerencsére kevés sikerrel. Aztán néhány leleményes személy a Kultúrpalota épületére kívülről rögzített tűzoltófecskendőt is bevetette a küzdelemben. Ez kemény ellenérzéseket váltott ki a Görgény-völgyi támadókból, felháborítónak tartották, hogy idejekorán kijózanítják őket. Válaszul ők is megpróbálták bevetni a csatában a Grand hotel tűzoltó-felszerelését, de szakértelem híján csak annyit értek el, hogy a szálló hallját teljesen elárasztották vízzel.
Mindvégig hallszottak a biztató szavak: Gyerekek, mi is félünk tőlük, de ők még jobban félnek tőlünk. Ha ők elkezdenek rohanni felénk, akkor mi is gondolkodás nélkül rohanjunk feléjük. Ők meg majd elszaladnak, mint tolvajláskor szokott az történni. Tudják, hogy most megint ők azok a bizonyos útonállók. Majd meglátjátok, hogy el fognak pucolni. Vagy: Ezt a küzdelmet semmiképpen nem szabad feladni, mert itt egy picivel többről lesz szó, mint holmi utcai verekedésről, mert rajtunk van a világ magyarságának figyelő tekintete. Az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévő norvégok műholdon keresztül a világ tudomására hozták a történteket. A mieink megtettek mindent, hogy minél elszántabbnak, sőt akár félőrülteknek lássanak minket a kedves támadók. Csodálatos volt megállapítani, hogy a parittya meg egy pár vasgolyó a technika milyen csodálatos vívmányává tornázhatja fel magát nehéz pillanatokban. És repültek a kólás- meg a tejesüvegek számolatlanul. Ami a cigányokat illeti, az ő érkezésük csak annyiban volt meghatározó a küzdelem kimenetelére, hogy – barna testvéreink sokkal okosabbak voltak, mint a Görgény-völgyi megvadított parasztok, és nem támadtak minket hátba. Volt egy virágárus cigányfiú is közöttünk, nem sokat tett, de mozgékony jelenlétével sokunkat felvidított. Ez a legény, akit úgy ismert a fél város, mint mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hősként viselkedett. Közülünk mindvégig csak úgy heten-nyolcan tudtak leereszkedni a helyzet által megkívánt kőkorszaki szintre. Ők voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy-egy bottal a kézben egymagukban tartották a vonalat addig, amíg úgy féltizenkettő óra tájban Márkus Pista uramék is megérkeztek a hadszíntérre.

A harc után a Nagykórház baleseti osztálya nem nyújtott valami szívderítő látványt. A folyosó tele volt bevarrt fejű, kis kerek kalapos és az alkoholtól meg egyebektől is bűzlő, alvó emberi mutánsokkal, őket odarendelt elit ejtőernyősök őrizték, ezek jóindulatúan figyelmeztettek, hogy reggelre társaik teljesen körülzárják a várost. Az információt reggeli hat óra tájban továbbíthattam, amikor is Kincses úr a testvérével együtt átvonult előttünk a téren. Mondandómat megtoldottam azzal, hogy a falusiakat minél sürgősebben küldjék haza. Aztán magam lettem az egyetlen épkézláb ember, aki a szolgálatos magyar orvosoknak tájékoztatást adhatott az eseményekről. Több mint különös volt ott állni a híres sebész orvosprofesszorok gyűrűjében, utólag visszagondolva azokra az örömtől, no meg büszkeségtől szikrázó tekintetekre, azt kell mondanom, hogy igenis néha az ilyesfajta helytállás a legfontosabb. Végül a derék professzoroknak kellett rejtegetniük egy erősen fülelő, a képéből teljesen kikelt egy szál vátrás orvos elől.

Visszatérve a végső és mindent elsöprő rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az ő esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, győztek mondás. Mit hogy győztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idős, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt.

Milyen megható volt hallani a nagy csetepaté egész ideje alatt azokat a biztatásokat a Városháza balkonjáról. „Vigyázat, mert ott jönnek.” „Arra menjetek.” Ehhez hasonló épületes – épületből jövő – tanácsok szálltak felénk a „díszpáholyból”. És amikor szépen minden rendbejött, és a Balkán hosszúra fogott léptekkel kipucolt a Főtérről, elöljáróink, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Azaz bezárták a Városháza kapuját, és nekifogtak ahhoz, amihez a legjobban értenek, vagyis elkezdtek ünnepelni. Úgy, ahogyan csak ők tudnak, és hiába is igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül vitéz nagyjainkat, hogy megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet – ugyanis akkorra az ital hatására székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek kirúgni a hámból –, mert már akkor sem tudták, melyek a legfontosabb prioritások. Ők bent, mi meg kint – elejétől végéig ez volt a felállás. De nem szomorkodtunk egy csöppet sem, hiszen miután lecsöndesedett a tér, azután is mozgalmas pillanatokban volt részünk.

A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idős bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ők is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrét, és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza a testvérék, kémjeik be-betévelyegtek közénk. Az egyik ilyen férfiú saját Trabantjával hajtott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták őt, azon nyomban nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát érő masinát. Egyúttal annak gazdáját is kezdték megegyengetni. Csak a Jóisten tudja, hogy miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Az elkövetkező napokban sem történt ez másképpen, mert amit kínkeservesen a köznép elért ott a téren, azt utólag a háború utáni hős pozitúrájában tetszelgő elöljáróink ostoba mód mind elvesztették a zöld asztal mellett. Akkor is nagyjából minden a véletlenre volt bízva.

Még most is magam előtt látom, amint a sötétből kibontakozik egy hórihorgas szikár ember, és határozott léptekkel megindul a tankok felé, a tankok elé érve megáll, körülnéz, majd ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, minket számba sem véve, így szól társaihoz: „Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elő. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk őket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az első tizenkét-tizenöt személy egytől egyig hatvan év feletti ember volt. Ettől aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Főtér már meg is volt tisztítva.

Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelő-műhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idős bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetről, ők mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy ő az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e győzelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hőseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hősök előtérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük őket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal előtte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tőle tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebből a csatából, az érdekvédő díszes banda tagjai őt soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el őt mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszkető árnyékszervezettől amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de őszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerűbb győzelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszűrni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élők sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hős hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tőlünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az időt és látogassanak ki a temetőbe, keressék meg Vásárhely igazi megmentőjének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének.

Csak kevesen tudnak arról, hogy a pogrom idején Olténiában egy egész regiment két osztállyal, no meg a juhok mellett szerzett „általános műveltséggel” rendelkező, furkósbotokkal felszerelkezett embert készítettek fel arra, hogy az 1989-es temesvári kiszállás mintájára bevagoníroztassák őket egy külön erre a célra összeállított vonatszerelvénybe. Hogy majd Vásárhelyre érkezvén, házról házra járva egyenként felkutassák a magyar anyanyelvű személyeket, és kegyetlenül megbosszulják azt, amit nekik megbosszulandónak mondtak. Hogy az atrocitások nem fajultak tovább, és ezek nem mertek bejönni Vásárhelyre, azt bizony főként derék székelyeinknek és mindenekelőtt annak az Embernek köszönhetjük, aki mindig és minden körülmények között tudta a kötelességét. "

A szerző, Friessner József megjegyzései és visszaemlékezései:

Mint erdélyi, és mint az események szemtanúja, engedtessék meg nekem, hogy az eseményekből levonjam a magam tanulságait anélkül, hogy ezekről kijelentsem, hogy általános érvényűek, vagy teljes mértékben igazak, ennélfogva arra kérem a kedves olvasót, hogy azokat ne fogadja el feltétel nélkül.

A marosvásárhelyi fekete március mindennél jobban bizonyít két dolgot: mindig akad olyan politikus, aki saját hatalmának megőrzéséért képes arra, hogy csatatérré változtassa országát, azzal sem törődve, hogy így elszigetelődik a civilizált világtól és mindig akad egy olyan lebutított társadalmi réteg, amely hajlamos ebben szerepet vállalni, abban a tudatban, hogy jót cselekszik.

Az eseményekért én nem tudom hibáztatni sem a románságot – különösen, hogy annak antikommunista részét rá pár hónapra ugyanúgy elvereti ugyanaz a hatalom –, sem a magyarságot. Aki hibás, az a népet valójában irányító értelmiségi elit, és itt nem a megszavazott politikusokra gondolok elsősorban. Sem a magyar értelmiség, sem a román nem próbálta meg a kommunizmus összeomlása után újragondolni Európa ezen részének szerepét, a történelem keserű tanulságaiból levonni azt a következtetést, hogy az egymás elleni erőszakoskodások leginkább a nálunk fejlettebb, tőkével rendelkező államoknak kedveznek. A ma aktualitása szomorúan igazolja ezt a véleményem. Sem Románia, sem Magyarország nem lett független, szuverén állam az elmúlt húsz év során.
Továbbá hibásnak tartom azt a felelőtlen politikai osztályt, aki az elmúlt húsz év során sem volt képes egy hathatós szociális hálót kiépíteni ezekben az országokban, oktatáspolitikájában pedig nem volt képes megszabadulni, lemondani arról a hatalomról, melyet a kommunista diktatúra biztosított a mindenkori kormányoknak. A manipulálható tömeg megalkotásához nem kell más, csak a szándékosan műveletlenségben és szegénységben tartott magyarok és románok tömege. Az elmúlt húsz év magyarországi és kisebb részben romániai kormányait ezek az embermasszák tartották fent. Szomorúan igazolja tételem a jelen, mivel Magyarországon az osztályellenességet kijátszó neokommunista attitűd még mindig jelentős sikereket könyvelhet el, tekintve, hogy annak egyik fele nemsokára kormányzó erő lesz, míg a másik esetében már az is súlyos bűnnek tekinthető a magyar társadalomra nézve, hogy egyáltalán a választásokon elindulhat.

A marosvásárhelyi eseményeket kamaszfejjel értem meg. Láttam a cigányokat bevonulni a Főtérre és örvendtem nekik. Alig pár hónapra rá magyarajkú cigányok, két nagydarab kancigány, vette le rólam erőszakkal a Magyarországról frissen beszerzett és akkoriban nálunk ritkaságszámba menő Ossian-pólómat. A verekedés során (mert bár kicsi voltam, mint a borsszem, azért már akkor is tudtam pattogni) a társaságunkban (kb. öt fő) épp csak megtűrt román szomszédom állt mellém, a magyarok nem.

Városom iszonyatos lemaradást volt kénytelen elszenvedni. A '90-es évek elejét éljük, amikor a nyugati tőke nyomán megjelenik nálunk a kóla, a melegszendvics és kapható banán az üzletekben. Viszont a város gyakorlatilag nem fejlődik, magyar polgármesterrel és magyar tanácsosi többséggel nem képesek megmozdítani semmit, a románokkal alig van párbeszéd. Az említett román szomszédomat sokáig eltiltották tőlem, mint később kiderült, őt is tőlem. A vadprivatzáció során a magyar és a román politikusok egymással versengtek, hogy ki tud nagyobb tőkére szert tenni. Sorra feldarabolták a város gyárait, majd eladogatták. A magyarországi tőke pedig messze elkerülte városunkat annak rossz híre miatt, a Rózsadombról csak a Hargitát látták, és nem foglalkoztak azzal, hogy a legnagyobb lélekszámú magyar városok egyike a kihalás szélére került. 1990-től egészen 1995-ig, amíg leérettségiztem, csak a rokonságom köreiből mintegy 30 fő vándorolt el, köztük a szüleim is. Az ezt követő években az említett vadprivatizáció miatt bekövetkező szegénységben pedig már ezrek.

Általános iskolában én egy igen erős antikommunista osztályba jártam a kommunizmus idején.  Osztályunk háromnegyed részben magyar, kisebb számban német-magyar vegyes származású. Gyakorlatilag nem volt olyan osztálytársam, akinek szüleit, nagyszüleit ne fingatták volna valamiért a szekusok. Magyartanárunkat egyenesen az óráról hurcolták el. Igazi összetartás uralkodott osztályunkban, emlékszem, Zolikával közösen írtunk egy Ceausecu-ellenes kabarét, senki nem köpött be minket. Aztán anyámnak megmutattam, aminek az lett a vége, hogy Zolikát is, engem is felpofoztak, aztán még egy néhány idősebb haverunk is adott egy-egy sapkát, hogy ne őrüljünk már meg.. Szinte havi rendszerességgel festettük ki az osztály falán csüngő Kondukátor képét, aki élt akkor Romániában, annak nem kell magyarázni, hogy ez mit jelentett. Mindezt csak azért írom le, hogy értse az olvasó: nem olyan magyarokról beszélünk itt, akik az első szóra elszaladnak. Mégis, a 32 volt osztálytársamból ketten maradtunk itthon: jómagam, meg Sz. Laci, a cigánygyerek. Hogy még szomorúbb legyen a történet, volt osztálytársaim közül alig egy páran maradtak Magyarországon. Mivel ott sem látták színesen a magyart, mindenki továbbment. Ma már nem lehet őket hazahozni...

Városunk nem kevés gyárral rendelkezett 1990-ben: vegyipari kombinát, a Fotógyár, Téglagyár, Konzervgyár – hogy csak a legnevesebbeket említsem. Ma már egyik sem működik, a magyar ugyanúgy lett munkanélküli, ahogy a román is. Az is lehet, hogy volt kollégák és 1990 márciusában még ellenfelek most együtt szedik az epret valahol Spanyolországban. Itthon hagyva egy szülővel, sokszor meg még eggyel sem, a román és a magyar gyereküket. Az ebből fakadó pszichés torzulások a gyerekeknél már komoly szociológiai problémát jelentenek Románia-szerte. Mindkét népnél... Ebbe a szomorú közegbe tört be aztán a globalizáció, hogy a híres marosvásárhelyi kultúrát – amely addig Erdély-szinten páratlanul egyesítette magában a székely, a mezőségi magyar, a szász és a román elemeket – is hazavágja. Maradt a manele és szotyi a románoknál, nekünk pedig Bunyós Pityu és a giccskaka az RTL Klubról. Mindet elmond Marosvásárhely helyi magyarságáról, hogy előadásokra, tüntetésekre, megemlékezésékre alig mozdulnak meg, templomaink már ünnepkor sem telnek meg, viszont nemrégiben lekapcsolta a helyi kábelszolgáltató az RTL Klubot. Erre viszont már meg tudtak mozdulni: petíció, tüntetés, és lett RTL Klub ismét.

Ma már nem igazán érezni az egykor súlyos román-magyar ellentétet a városban, viszont szemmel látható a kulturális hanyatlás, az új generációk debilissé nevelésének az eredménye. Minkét részről!

Örök tanulság: ha egy politikus – különösen egy olyan, aki még a kommunista diktatúra idején szerezte meg tudását – eléd áll, és azt mondja, hogy neked ezt, azt, amazt utálnod kell, akkor üsd szájba, de azonnal! És ha lehet, ne szavazz olyan pártra, amelyikben a politikusok túlnyomó többsége 1977 előtt született!

Friessner József (Kolozsvár, Erdély)

(Kuruc.info)

Ajánlott anyagok:

-20 éve támadt Vásárhelyre a "demokratikus" román hatalom

- A nürnbergi per mintájára kommunista bűnösöket elítélő temesvári pert szeretne Tőkés László

 - Egy magyar állt a román titkosszolgálatok élén '90-'97 között