A Ciceró Könyvstúdió már nem az első olyan gyermekkönyvet adja ki, amely a holokauszt meséjét dolgozza fel úgy, hogy a végeredmény nem lesz tankönyvszerű, és nem is "ismeretterjesztő köntösbe" bújik.
A csíkos pizsamás fiú és a Sobibor után most Morris Gleitzman Egyszer című kötete került a könyvesboltokba. A történet a képzelet szüleménye (akárcsak a többi, igaz történetnek hazudott holokauszt-regény - a szerk.), de állítólag valóságos személy ihlette: Janusz Korczak, a lengyel zsidó orvos és gyermekkönyv-szerző, aki hosszú éveken át segítette egy olyan árvaház működését, melyben kétszáz zsidó kisgyermek nevelkedett.
Ahogyan az a fülszövegből is "kiderül", a nácik 1942-ben kíméletlenül végeztek az árvákkal (ahogy kiirtották a fél Európát, mégis mindenki itt van - vagy Izraelben mészárol), ám pártfogójuknak érdekes módon felajánlották a szabadon való távozás lehetőségét, Korczak azonban nem élt azzal, és a gyerekeket utolsó pillanataikban sem hagyta magukra.
Az Egyszer főhőse, a kis Felix egy árvaházból szökik meg, hogy megtalálja az őt oda beadó, feltehetően már akkor a nácik elöl menekülő szüleit. Fogalma sincs, hogy az apácák miért szólítják Feleknek akkor, amikor egy csapat német katona érkezik, hogy elégessék a könyvtár zsidó szerzőktől származó köteteit. A kisfiú nagy mesemondó, és meg van győződve arról, hogy szülei csak könyvesboltjuk körüli ügyeket intéznek valahol. A könyvégetés láttán azonban útnak indul, hogy megtalálja édesanyját és édesapját, útja közben azonban egyre szörnyűbb események szemtanúja lesz.
Magához vesz egy még nála is fiatalabb lányt, Zeldát, akinek szintén nincsenek szülei. (És persze őt is kíméltlenül kivégezték - többször is.) A városba érve aztán csak a szerencsének köszönhetik, hogy pártfogójukba, egy zsidó gyerekeket bújtató fogorvosba botlanak. Barney küzd azért, hogy együtt, egészségben és életben tarthassa meg kis csapatát, de sokáig ők sem tudnak elbújni a "valóság elöl".
A mese és a szikár, rideg és elképzelhetetlenül kegyetlen valóság kettősségére építi fel kötetét, a gyerekkorból lassan a felnőttségig kísérve Felixet, és talán kis olvasóját is, aki még így sem a maga teljességben szembesül azzal, ami a második világháborúban megtörtént.
Javaslatunk: az Egri csillagok helyett ezt adjuk gyermekeink kezébe, ettől lesznek egészséges öntudatú, büszke magyarok.
(Metropol nyomán)
Adjon az Isten!
Olvasva a mai hírek között a holo-mesekönyvről szóló cikketeket, eszembe jutott egy korábban, a Kossuthról MR1-re degradált rádióban elhangzott riport, illetve annak egy részlete.
Az egyik érdekes vonatkozása az a dolognak, hogy az értékesnek, érdekesnek, vagy hasznosnak ítélt tartalmak újra és újra adásba kerülnek, igen próbára téve a valóban hasznos infókra váró hallgatók türelmét. Ezzel a műsorral viszont többször már nem találkoztam, pedig szerettem volna a teljes interjút meghallgatni.
A műsortöredék, amibe belehallgattam, a pesti bombázások idejéről szólt. A riporterrel egy idős hölgy osztotta meg emlékeit, amelyeket intézeti, vagy árvaházi gyermekként élt meg.
Az intézmény mellett olyan objektum volt (mintha a Ludovikát említették volna), amelyet bombázásra ítéltek. A hölgy elmondta, hogy hirtelen német tisztek és katonák jelentek meg, közölték velük a közelgő bombázás tényét, és felszólították az intézmény személyzetét az azonnali kiürítésre. Mint mondották, nem szeretnék, ha ártatlanoknak és a gyermekeknek bajuk esne. Az azonnali kiürítésbe ők is beszálltak, az interjúban szereplő hölgyet egy német tiszt vitte ki a nyakában biztonságos helyre.
A riporter itt közbekérdezett:
- Azt ugye nem tudták a németek, hogy önök zsidók?
A hölgynek nem esett le a tantusz a kérdés nyilvánvaló irányultságát tekintve, de az is lehet, hogy a témát feldolgozó gyakorlattal szemben egyszerűen csak korrekt volt.
- De, tudták, de ennek nem volt jelentősége.
A riporter nem tudta elengedni a témát:
- Biztosan nem tudták, hogy önök ZSIDÓ gyerekek!
A hölgy, annak ellenére, hogy a riporter kezdett kicsit hisztérikusan viselkedni, továbbra is teljesen higgadtan emlékezett vissza:
- Nem volt ennek jelentősége. Az engem mentő tiszt elmondta, hogy neki is vannak otthon hasonló korú gyermekei. Ezt kell tennie.
A riporter még erőlködött óvatosan, de a hölgy továbbra se az elvárt módon reagált, így aztán a téma tovagördült.
A műsor az éjszakai órákban került adásba. Mivel csak töredéket hallottam belőle, szerettem volna az egész riportot hallani. Bíztam az MR1 új műsorpolitikájában, abban, hogy ezt a műsort is hallom még legalább ötször. Most az egyszer hasznosnak is találtam volna.
Mondanom sem kell, soha többet nem találkoztam vele. Talán nem véletlenül…
Nehogy már egy szenilis vén öregasszony belerondítson a gondosan felépített – és mellesleg naaagyon jól jövedelmező – nácifasisztagyerekgyilkos német katona imázsába!
Szebb jövőt!
R.M.