Gusztosnak nemrégiben azt sikerült nyilatkoznia, hogy zsidóellenes pogromok zajlanak Magyarországon napjainkban. Úgy tűnik, annyira vágyik arra, hogy szavai valóban feltöltődjenek tartalommal, hogy attól sem riad vissza: a deviancia, keresztény- és magyarellenesség képviselőjeként vonja felelősségre Magyarország parlamentjében a hazánk apostola mellszobrának avatóján részt vevőket. Jogosan tevődik hát fel a kérdés az emberben: meddig lehet büntetlenül nap mint nap szembeköpni az értékteremtő, őshonos, részben éppen a Gusztos fajtája által tönkretett magyarságot - a gazdanépet? Meddig töltik be gusztostalanok a gondolatrendőrség szerepét, meddig mondják meg, kit tisztelhetünk, kit olvashatunk, kinek emelhetünk szobrot?! Hamarosan kiderül...
Friss:
Olvasó: dicsérjük meg Iwiwen Gusztost!
Gusztos magyarellenes szövegét fújják a chartások is
Lezsák és Balog: Gusztosék mérgezik a közéletet
Nem kér a nácikból (értsd: önvédelemre még képes magyarokból)
Lezsák Sándort, az Országgyűlés fideszes alelnökét és Balog Zoltánt, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának fideszes elnökét ma támadta ki napirend előtti felszólalásában az SZDSZ-es patkány. Persze nem a megtámadott személyek a fontosak, hanem maga az egykori székesfehérvári püspökünk, az ő értékrendje, tevékenysége, mely által visszatérítette az egyházhoz az elszédelgett magyarokat, és - főleg - szókimondó bátorsága, mellyel fel merte hívni a figyelmet a zsidó veszélyre. Lásd alább összeállításunkat.
Ez volt a baja a buzeráns zsidónak is, mondván, hogy a két megnevezett politikus múlt hét végén részt vett egy "antiszemita püspök", Prohászka Ottokár bronzból készült mellszobrának avatásán.
Együtt harcolnak a náci magyarok ellen
A felszólalás alatt éppen Lezsák Sándor elnökölt, aki azt mondta, a Házszabály nem teszi lehetővé, hogy reagáljon, ezért ezt más formában teszi meg.
"Valóban valóság, vagy csak egy rossz álom az, hogy 2008-ban, Magyarországon az Országgyűlés alelnöke és az emberi jogi bizottság elnöke egy olyan ember szobrának avatásán vesz részt, aki egyebek mellett a zsidósággal kapcsolatban poloskainvázióról és patkányhadjáratról beszélt?" - sopánkodott Gusztos. Félelme nem alaptalan, csak az irány, melyből közeledni véli a veszélyt. Nem a Fidesz fog patkányhadjáratról beszélni, zsidó, hanem azok, akik látják és hallják, hogy mit műveltek ti az Országházban, a sajtóban, a gazdaságban, az oktatásban, és mindenütt, ahol előfordultok - Magyarország népe. És igen, lehet még ebből rémálom, ha így folytatjátok.
Gusztos még azzal is rátett egy lapáttal, hogy szerinte a jelenlegi ügy sokkal súlyosabb annál, mint az az indulatos kifejezés, ami miatt Arnóth Sándor fideszes képviselő lemondott.
Kapcsolódó: Olvasó: dicsérjük meg Iwiwen Gusztost!
Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858. október 10. – Budapest, 1927. április 2.) katolikus egyházi író, székesfehérvári püspök, a magyar keresztényszocializmus kiemelkedő képviselője, az MTA tagja.
Ékes, egyéni stílusa révén a modern katolicizmus egyik legnagyobb hatású képviselője, a XX. század eleji katolikus megújhodás egyik programadója.
Írásai máig hatóak, gondolatai, személye ma is viták tüzében áll.
Nehezen illeszthető politikai-ideológiai kategóriákba, ezért bírálói, védelmezői vannak a legkülönbözőbb gondolkodású körökben. Népszerűsége az ezredfordulón emelkedőben van, elfelejtett műveit újra olvassák. A második világháború utáni korszak történet- és irodalomtörténetírása a Nyugat polgári gondolkodói elleni vitáit, a katolikus egyház és a magyar keresztény hagyomány csökönyös védelmezőjét látta benne. Újraértékelése máig tartó folyamat. Aligha hihető, hogy Prohászka nem marad a 20. század magyar történelmének és személyiségeinek értékelése körüli "kultúrharc" középpontjában. Műveinek, személyiségének, gondolatrendszerének tudományos igényű értékelése az elmúlt évtizedek egyoldalúságai miatt jelentős elmaradásban van, éppen ezért felszínes ítéletek, tévhitek övezik.
Miközben kíméletlen harcot folytatott a forradalmi munkásmozgalom és a Nyugat, főként a komcsibarát Ady Endre ellen, modernista nézetei miatt Rómában 1911-ben három könyvét, köztük Az intellektualizmus túlhajtásai (1910) c.-t indexre tették. Az első világháború legkorábbi és legkitartóbb ellenzői közé tartozott. "A pokol kiszabadult s az emberek ördögök lesznek" – írta 1915. április 15-én.
Antiszemitizmusa
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök politikailag is képviselt modern antiszemitizmusa a két világháború közötti Magyarország középosztályának gondolkodására alapvető hatással volt. Politikai nézete és antiszemitizmusa elsősorban abból a tényből táplálkozott, amely szerint modernitás, kapitalizmus és zsidóság összefüggő fogalmak.
"Mi az antiszemitizmust nem faji, vallási, hanem szociális, üzleti reakciónak fogjuk fel - írta már 1893-ban, majd hozzátette: - A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet."
Helyénvaló nézetei később sem változtak. A zsidóság "sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot" - ismerte fel már 1923-ban, ezért nemzeti önvédelemnek tartotta a pozitív, azaz a keresztényeket előnybe helyező antiszemitizmust, és a liberalizmus mételyével az általa megalkotott fogalmat, a hungarizmust állította szembe.
Prohászka már 1918 óta követelte a numerus clausust. 1944-ben aztán a magyar antiszemitizmus klasszikusai közül Prohászka vált az egyik leggyakrabban idézett hivatkozási alappá. 1944. április 14-én és 15-én a Függetlenség idézte téziseit arról, hogy a liberálkapitalizmus a zsidóság eszköze, amellyel a keresztény erkölcsiséget felszámolhatja, hogy helyébe saját erkölcstelen téziseit állíthassa.
A zsidóság "valamennyi társadalom fekélye és megölője", a zsidók eszközei "a bűn, a csábítás, a prostitúció, a szándékos lélekölés és vásárlás", és ezekkel "megmérgezhetik a szervezetet" - óvott az akkor már évtizedek óta halott Prohászka a hazafias lap hasábjain.
"Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. (…) Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloskainvázióról, patkányhadjáratról. Egy kérdés van: hogyan védekezzünk?" - vetette fel a problémát.
Utóélete
A magyar lelkiségre gyakorolt hatása vetekedik Pázmány Péter hatásával. A budapesti Károlyi-kertben 1934-ben emelt bronzszobrát 1947. április 26-ról 27-re virradó éjjel a liberális buzi, Faludy György vezetésével kommunista munkások ledöntötték. 1984. április 2-án állították fel újra a székesfehérvári Prohászka-emléktemplom mellett. A szobor Fülöp Elemér alkotása.
A szobrot – és magát Prohászkát – övező indulatok egyik forrása (a hungarizmus kifejezés mellett) az, hogy több írásában, beszédében foglalkozott a zsidókérdéssel. Az ilyen témájú értekezéseit Bosnyák Zoltán Prohászka és a zsidókérdés c. tanulmányával együtt Az én antiszemitizmusom címmel adta ki a Gede Testvérek Kiadó 2003-ban. (Megrendelhető a Kuruc.infón keresztül ide kattintva.)
Nézeteit, melyeket szóban és írásban sokszor kifejtett, többek közt a következő idézetek tükrözik:
–“A zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkremegy, ha nem dobja ki magából a mérget.”
– “A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.”
– “Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom.”
Püspökünket humanizmusáért, embertiszteletéért, mély hitéért és a magyar keresztény hagyományokhoz való következetes ragaszkodásáért tisztelik - és gyűlölik a Gusztos-félék. Erről tanúskodik a róla elnevezett oktatási intézmények és szervezetek sora.
Összes műveit 25 kötetben 1928-1929-ben a Szent István Társulat adta ki. Naplója (Soliloquia) Barlay Ö. Szabolcs szerkesztésében jelent meg, ugyancsak ő dolgozta fel Prohászka életét is. Az 1940-es évek elején Székesfehérvárról kezdeményezték boldoggá avatását, de ezt sem Serédi Jusztitián érsek-hercegprímás, sem az index miatt a Vatikán nem támogatta.
Gergely Jenő, az ELTE-n oktató kiváló történész műve a Prohászka Ottokár, a "Napba öltözött ember" c. mű, mely történeti szempontból dolgozza fel életművét, 1994-ben jelent meg a Gondolat kiadó gondozásában.
2006-ban a Prohászka-emlékév kapcsán komoly rendezvénysorozat zajlott püspökké avatásának 100. évfordulóján. Székesfehérváron kiállítást rendeztek tiszteletére, és az emlékév kapcsán Szabó Ferenc S.J. tollából egy könyv is megjelent a püspökről a Kairosz kiadó gondozásában Prohászka Ottokár időszerűsége címmel.
Prohászka Ottokár-emléktábla a Máriaremetei templom falán
Milotay István: Visszaemlékezés Prohászka püspökre
Mindszenty József mártíriuma mögött ott fényesedik az ő nagy lelki és szellemi elődjének halhatatlan emléke. A mártír prímás, Prohászka Ottokárnak, a fehérvári püspöknek nyomdokait követte, mikor a katolikus magyarság, de az egész magyar nép hitbeli erősítése mellett, a szociális gondoskodás és fölemelés nagy kötelességeire figyelmeztette az uralkodó osztályokat.
Prohászka elégett az első világháború katasztrófájának gondjai között s Mindszenty József a második ugyanilyen katasztrófa nyomán, a magyar nép mártíriumát szenvedte és személyesítette meg.
Az idők messzeségén át a fehérvári apostol-püspök emlékét idézzük.
Ott állunk az egyetemi templom előtt, az emberek sötét tömegében, akik későn jöttek. Ha ugyan lehetett egyáltalán elég korán érkezni ide, ahhoz, hogy helyet kapjanak.
De itt kinn, az utcán, a templom falain kívül is, a villamosok zajában, a bolt-redőnyök dörgése közben is, ugyanannak a szószéknek varázskörében maradtak legyökerezve, mozdulatlanul.
Az utcáról, a templom kapuján át, még ezt a szószéket sem lehetett látni, csak az emberek, a tömeg feje fölött, a kapunyíláson át kiözönlő fényességet.
Belülről, a templomi csöndnek, a magába szállt áhítatnak valami halk, hangtalan zsongását lehetett hallani s a kiözönlő sárga fényben és a zsongó csöndesség felett a messze szószék felől egy-egy felkiáltás foszlányát, egy-egy erősebb akcentusát a szónoknak, aki megállította itt az emberek tömegét s akinek láthatatlan jelenléte is a lelki, vallási elragadtatás vonásait vetítette az arcokra…
A szónok Prohászka, odabenn a roskadásig, zsúfolásig megszállt hajótérben állt a csodálatos barokk szószéken, a gyertya-fények és csillárok rembrandti félhomályában, maga is mint egy rembrandti hős. A templom levegőjében még ott reszketett az imént elhalkuló orgonabúgás fájdalmas enyhesége, megterhelve a várakozás villamos feszültségével, a kihűlt tömjénfüst keserűségével s a lelki felindulás szinte érezhető szomjúságával és epedő nyugtalanságával…
A szónok Prohászka ott állt, lehajtott fejjel, a feléje a magasba fordított arcok napraforgóerdeje fölött. Ott állt töprenkedve, mintha hosszú útra indulna, hosszú, bizonytalan útra, mely a földi mélységekből a csillagok felé vezet, s amelyen csakhamar nyomába fog tódulni ez a sokaság, a lelki és művészi elragadtatás ellenállhatatlan kényszerével.
Pár mondat után, amelyekben a magyar füleknek eleinte oly különös, idegen hanghordozás zenéje vibrált, ez az előbb még felhőktől árnyalt arc lassan feltisztult. A magas, büszke homlok, a mélyen ülő szemek, a markáns orr s az élesen meghúzott szemöldök felett az őszülő halántékok csillogásában világítani kezdett. Egy görög arc volt ez, Apolló arca, de tiszta, szabályos vonásaiban a krisztusi megismerés szenvedéseivel, fájdalmas szellemiségével.
És micsoda hang volt ez! Kedélyesség és felháborodás, áhítat és megbotránkoztatás, gyermeteg egyszerűség és filozófiai magasság váltakozott benne. A krisztusi ostorsuhogás kegyetlensége s a fölemelés és megbocsátás angyali simogatása, a velőkig ható gúny s a velőket megrendítő szeretet ölelkezett itt, egy soha el nem fáradó, a végtelent kereső képzelő erő szárnyain. Egy művész, egy ember és egy apostol birkózott itt, a pufók barokk szárnyain. Koszorúja alatt, önmagával, lángoló, lázadó hitével, saját korával, korának eszméivel, saját híveinek, saját népének bűneivel, gyöngeségeivel.
Az imént még fásult, várakozó arcok felnéztek rá, megbűvölve és odaszegezve, belső terhüket s a felülről ömlő fényt nem bírva, karjukra borultak, mintha néma, elfojtott zokogás rázta volna őket. A homályba vesző távoli boltívek alól a tömeg mélyéből sóhajok szakadtak fel a perceket megállító csöndességben. Sóhajok, amelyekben egy élet minden gyötrelme és egész megváltása tört fel, hogy mind odatolongjon, odaroskadjon annak a barokk szószéknek lábai elé…
Nem egy főpap beszélt itt, az egyházi méltóság magasságába zárkózva, hogy kitaposott dogmatikai igazságokat hirdessen, százszor, vagy százezerszer elismert elveket, amelyekből a kripták dohossága és részvétlensége ásít a szenvedő, vajúdó jelen felé. Egy apostol égett itt, a viaszgyertyák sárga-fehér izzásával, aki nem azért lépett a szószékre, hogy a dogmák elefántcsonttornyába meneküljön. A szónok úgy állt ott inkább, mintha egy hajó ormán állna, kitárva magát az óceán veszélyeinek.
Ez a kormányos, mindazoknak, akik hajójába szálltak, egymáshoz zsúfolódva, terhek, gondok, kétségek, a századvég és a századelő kétségeinek súlya alatt roskadozva, nem azt ígérte, hogy megkíméli őket a viharoktól és veszélyektől. Ez az árvízi hajós, ellenkezőleg, maga is a veszélyeket és viharokat kereste, melyek elől az emberek hozzá menekültek, egy századvég fordulóján s egy új század vajúdó születésében. Könyörtelen rémek voltak ezek. Magán az egyházon belül valami álmatag közömbösség, egy hétköznapi élet elégedettsége, vagy éppen rettentő közönye — rettentő ellenséges erőkkel szemben. Kívülről viszont, egy új bölcselettől megrontott világszellem, az anyagiasság elbizakodott gőgje és fellázadt démonai ostromolták az ezeréves hajó bordázatát. A hajó körül elközömbösödött és elvadult tömegek, cinikus értelmiség, hivatásukat vesztett osztályok élvezetvágya és tehetetlensége jelezte a feneketlen örvényeket…
Akiben igazán Krisztus lakott, mint ő benne, ilyen világok-harca közben, nem maradhatott meg a templom fényében, vagy homályában, a szószék elvi magasságaiban, ennyi veszéllyel szemben.
Aki az embert annyira szerette, mint ő, nem maradhatott közömbös egy nép, a saját népe, saját nemzete balsorsa, szenvedései iránt. Senki nem érezte nálánál jobban, már messze a háború előtt, egy új világ közeledését s a réginek haldoklását. A pusztító jelennel szemben nemcsak az imádkozó, de a cselekvő férfias helytállás szükségét.
„— Lehet — mondta egyszer — hogy sokan, akik az evangéliumot nem értik, a szeretetet másképpen értelmezik. Ők oly szeretetet gondolnak, amely magát elveszti, mikor mások önzésének, tolakodásának és szertelenségének prédájává lesz. Ők oly szeretetet gondolnak, mely Magyarország koldus népét jászolhoz köti, ott szegényes abrakon tartja s a néptől mindehhez türelmet és karácsonyi édes lelkületet vár. Igaz, hogy az evangélium szeretet és béke, de olyan szeretet, mely tűzet hozott a földre és a tűz mellé kardot és korbácsot. Kardot és korbácsot a petyhüdt, blazírt erkölcstelenség és árulás ellen és tűzet a bűn bozótjaira.”
A magyarságot, a magyar népet, a magyar szegénységet azzal a nyugtalan, emésztő fájdalommal szerette, mint valamikor Széchényi István. A római Szent Péter-templom márvány padlatán, vagy a kölni Dóm égbesuhanó oszloperdejében ez a magyarság és ez a szegénység szólította meg halkan az ő töprengő lelkét s ettől az érintéstől kezdve soha többé egy percre sem tud megpihenni, hogy keresse az orvosszert a mi nagy válságunkkal szemben, keresse az utat, mely, innen a mélyből, valahogy a magasba emel. Ezért hirdeti lépten-nyomon: „Az egyház vesse bele magát az eszméknek azon Golf-áramába, mely az elnyomott osztályok jeges tengere felé tör egyre s azok javára érvényesítse minden befolyását. A magyar nép minden téren való hátramaradottsága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, elsősorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá”.
Prohászkánál nem a szociális érzés, a szegénységhez való lehajlás és egyszerűség erőltetett pózát jelentette, mikor egyszerű fekete reverendában, egy szál esernyővel hóna alatt, vonult be a püspöki székvárosba. Senki nála jobban nem látja és nem szenvedi a materialista világrend elnyomásait és aránytalanságait. Szíve vérzik az alsó osztályok keserveiért és hangja, mint a vészjósló harangkongás, jogot és megértést kér a mostoha milliók mostoha sorsa iránt. „A proletariátusnak — úgymond joga van emberhez méltó életre s valljuk, hogy ezt nem lehet megteremteni a mai kapitalista rendszer megváltoztatása nélkül. Ott, ahol milliókat kell jobb helyzetbe juttatni, ott azoknak, akik birtokolnak, kell áldozatokat hozniuk. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét. A magántulajdonos kapitalizmus oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet. Erre nincs jog és nincs szentség sehol”.
A háború kataklizmájában, a történelem nagy drámáját egyetemlegesen irányító és így egyre jobban elboruló láthatár alatt, szinte a feltarthatatlan történelmi végzet árnyékában, az elsők közt emeli fel szavát a nagy reform érdekében: földet a magyar föld népének, amelynek csontjai négy világtáj csataterein fehérlenek s amely testéből állított élő sövényt az ezeréves rög, az ezeréves határok védelmére. Ő az első, aki az örökbérleti rendszer alapján, az állam kezessége mellett, bizonyos birtokhatáron felül, minden föld-vagyont a magyar nép birtokába akar juttatni. Így teszi meg az Országos Magyar Gazdasági Egyesület közgyűlésén, emlékezetes javaslatát ennek a nagy Célnak érdekében.
„Amiről itt szó van — mondja, — az egy szent elementáris kötelesség. A mi hőseink, akik Limanovánál és Doberdónál harcoltak, nem mehetnek szét, verklivel hónuk alatt, az országon, falábon, mint Solferino után mentek katonáink. Ezek az emberek — teszi hozzá — nem csak a királyért harcolnak, de harcolnak, azért, ami az övék és ha kiderülne, hogy nem volt miért harcolniuk, ez végzetes következményekkel járhat. Nemcsak rájuk, de reánk nézve is.”
És ő meglátta, mert meg kellett látnia s ki látta volna meg, ha éppen ő nem? — azt az irtózatos veszélyt, mely már a háború előtt s a háború nyomán még fenyegetőbben megrendíteni készült alattunk a földet és megrázkódtatta fölöttünk az eget, egy idegen belső gazdasági, erkölcsi és lelki térhódítás veszélyeivel. Ettől s veszélytől nyugtalanítva, hirdeti az ellenállás és önvédelem szükségét a keresztény magyarság megmentésére.
„— Az lehetetlen — úgymond —, hogy a beszüremlő idegenségnek ez a felső rétege, az ország lakosságának ez az öt százaléka ellepi a magyar nemzet testét, lefoglalja a hatalmat, alkossa az intelligenciát, kezébe vegye a kormányt és képviselje kifele is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét, a magyar nép erkölcsi és eszményi jellegét.”
És harcolni akar ez ellen a „magyar halál” ellen, egy rajtunk rágódó politikai és gazdasági rendszer végzetes következményei ellen. Senki sem látta tisztábban az útszélre dobott, a kétségbeesett magyar ifjúság sorsát, amelynek életét és jövendőjét féltette s amelyet az idősebbek, a megalkuvók cserben hagytak. Senki se talált nálánál gyilkosabb szavakat a demokráciáról és radikalizmusról és a mi „liberális megbabonázottságunk”-ról, arról a vakságunkról, amellyel a régóta előkészített forradalmi szemfényvesztést és pusztítást néztük. — „Oda jutottunk, — írta a Károlyi-forradalomról — hogy Kossuth és Petőfi arcképe ékeskedett az októbristák minden kirakatában s a nemzeti szabadságharc, a negyvennyolcas nagy idők egész glóriáját a maguk feje köré csavarták dicsfénynek. Hogyne, hiszen forradalomról volt szó ott is, itt is s ha a magyar lelkesül Kossuth Lajosért és Petőfiért, akkor lelkesülni fog Károlyi Mihályért, Jászi Oszkárért, vagy Kun Béláért és a többiekért is.”
És ugyanő írta le ezeket a prófétai szavakat: — „Mit csináljanak a letargikus világ, a züllő Magyarország színterén azok, akik a kereszténység és a magyarság e dísztelen hanyatlásába belenyugodni nem tudnak s akik az aléltság és haldoklás dacára, egy szellemileg, lelkileg és gazdaságilag megújhodó Magyarországról álmodnak? Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben s az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen való küzdelmében? Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kell elevenednie és lelkünkben feltámasztó erővé kell válnia, ezzel a veszedelemmel szemben!”
Isten szolgája, Fehérvár püspöke, a krisztusi gondolat s a magyar krisztusi sors apostoli hőse, összerogyott, elomlott, elégett saját tűzében, ott fönn, annak a csodálatos barokk szószéknek magasságában. Ott esett el, a vihartól sodort, vihartól ostromolt hajó kormányosi hídján, ahonnan olyan kétségbeejtő messzeségekbe látott s ahonnan a magyar feltámadás ködlő partjait mutogatta…
(Kuruc.info - Új Magyarság (Brazília), 1954 július-augusztus - Magyar Összetartás 3.-4. szám (1999. dec. – 2000. jan.) - FH - Wikipédia - Híradó - betiltva.com)
Kapcsolódó:
Gusztos szerint zsidóellenes pogromok zajlanak hazánkban - és ha így lenne?
Száműzték a Szent Koronát a tisztavatásról, ujjong az SZDSZ
Az SZDSZ és az oktatási tárca Kosaras Péter Ákos ellen
Gusztos és (frissítve:) Demszky is a Kuruc.infóról dokumentálódik
Kuruc.info-rajongók a Fidesz honlapjának szerkesztői
A Szent Koronától félti Magyarországot a családellenes Gusztos
Háromgyermekes anyuka: Gusztos! A jó k@a anyád határolódjon el tőled!
A Magyar Orvosi Kamara visszautasítja a judeonáci SZDSZ buziterrorját