A magyargyűlöletet ugyanúgy nem gyógyítja Trianon közelgő 100 éves évfordulója, mint a magyarok fájdalmát. Néhány napja egy Haskó László nevű sebész osztotta meg gondolatait a Magyar Narancs hasábjain. Az alább közöljük az orvosi diplomához méltatlan helyesírású cikket változtatás nélkül.

Fotó: Isza Ferenc / Blikk

Nem a sosem volt Nagy-Magyarország lelki vagy testi exhumálása a magyar jövő

A határ mindig gyűlölet forrása volt, aki pedig a határok nélküli Európában gyűlölködik, az hazug csaló.

Budapest (általam is) nagyra becsült főpolgármestere, azt ajánljanekünk, illetve kéri tőlünk, hogy Trianon évfordulóján „álljunk meg egy percre”. Hadházy zsengéi csak végiggondolatlanok, a főpolgármesteri álravasz ötlet viszont átgondolatlan. Ha tévednék, és átgondolt volna – sajnos, nincs kizárva, hogy nagyon is az – akkor még rosszabb a helyzet: akkor egész népét, de legalább Budapest polgárait „sunyítva parancsot követőnek” tartja. Pedig nem mindenki van megmérgezve a legbiztosabban ható magyar métellyel! Tartok tőle,

pont az ő szavazóinak túlnyomó része nem tartozik a tébolyult nacionalisták táborába.

Abban is biztos vagyok, elenyészően kevesen gondolunk a revánsra, mint a magyar jövő zálogára. Sokkal-sokkal többen véltük annak az Európa Uniót. Sok más ok mellett azért, mert elolvasztotta a trianoni határokat! Igen, igen, kedves ünneplő hölgyek és urak! Nyitott kapukat tetszenek döngetni! A határok eltűntek! Önök, kedves nacionalista honfitársaink, önök építik ujjá azokat – gyűlöletből. És az nem szokott jóra vezetni. Tisza István más nemzetek lenézése és gyűlölete okán dobta a „nemzetet” martalékul a világháborúnak, és„harcolta ki” a trianoni döntést: vagyis az Ausztriával közös „gyarmatok” függetlenné válását, és 450 év után a szabad (kis)Magyarországot. Az újabb, az illiberalizmus győzelméért kezdett világháborúba (a másodikba) a gyűlölet fűtötte revánsvágy kergette a hibbant kormányzó és a birtokaikat vesztett erdélyi arisztokraták (Bethlen, Teleki) vezette országot. (Bethlen és Teleki éppen ellenezte a háborúba lépést, az utóbbi öngyilkos is lett. A területek visszaerzésének igényéről való lemondást elvárni, amikor még közel volt Trianon, és joggal tűnt politikai realitásnak a változás a társadalom túlnyomó többsége számára, teljesen értelmetlen. Persze nem mindenkinek lehet arról fogalma, amiről ír, minden butaságára nem is reagálunk - a szerk.) És Káinná is váltak, testvér-tömeggyilkosokká vakultak, hogy „vesszen Trianon”. Nem veszett, Magyarország veszett el évtizedekre, de – ahogy most folyik a dolog – akár végleg is.

Nem hiszem, hogy épeszű mai magyarnak egy sokszorosan érvényét vesztett százéves békeszerződés megrendítő volna, de ha mégis, akkor nem egy percre, és nem kutyafuttában, a képzeletbeli „sírnál, hol egy nemzet süllyedt el”. Viszont le lehetne ülni „a rakodópart alsókövére”, a Dunánál, és gondolkozni azon, hogy

a harcot, amelyet őseink vívtak, mikor és hogyan oldja (végre) békévé az emlékezés?

Ha az ép eszűek végre ki mernék mondani, hogy nem a sosem volt Nagy-Magyarország lelki vagy testi exhumálása a magyar jövő, hanem a határok nélküli Európa. A határ mindig gyűlölet forrása volt, aki pedig a határok nélküli Európában gyűlölködik, az hazug csaló. Durvábban hazaáruló, orbánul: nemzetvesztő.

Ha Budapest első embere a saját szavazói kedvét is keresné, fellobogóztatná a várost uniós zászlókkal, hogy az ép eszűek (a bolond nacionalistákkal való együttsunyítás helyett) felfelé és előrenézhessenek.