A Tanácsköztársaság vezetőiről közismert, hogy hivatásszerűen életükben egyetlen kalapácsütést sem mértek semmire. Tehetős felmenőik messzemenően gondoskodtak róla, hogy elkényeztetett csemetéiknek ne kelljen az ujjukat hidegebb vízbe dugniuk. Attól, hogy Szamuely Tibor a szülői házban elvtársnőnek szólította a cselédlányt, még nem vált munkássá.

Korvin Ottóról eddig is tudtuk, hogy jómódú polgári család sarjaként nem bányászott vagy kohászott, hanem banktisztviselőként élősködött. E portréjához kiegészítő adalékként most egy eldugott helyen elfelejtett emléktáblára bukkantunk. Tanúsága szerint a marxista-leninista élharcos nem holmi kültelki komfort nélküli szoba-konyhás kuckóból, hanem elegáns rózsadombi villából távvezérelte proletariátus osztályát.

Szomorú ellentmondás, hogy az inkriminált helyszíntől (Budapest II. Veronika utca 4.) alig 60 méterre található egy valódi munkás, valódi forradalmár és valódi mártír, Mansfeld Péter szobra, akit éppen Korvin dicstelen utódai juttattak hóhérkézre.

Természetesen ők is (Kádár, Münnich, Apró, Biszku) ugyaninnen néztek le a dolgozó népre. Az ő gonosz időzítésük nyomán Mansfeld Péter éppen annak a napnak a kerek évfordulóján fejezte be életét, melyen Korvinék garázdálkodásukat elkezdték.

Csak merjük remélni, hogy ha valakinek valaha is eszébe jut a visszás állapot megszüntetése, nem a házat fogják a tábláról lebontani... - írja az alábbi képeket beküldő olvasónk.

"Évekig e házban élt a KMP egyik alapítója és vezetője, a forradalmi munkásmozgalom vértanúja"

Tormay Cécile így örökíti meg a magyargyűlölő zsidó emlékét a Bujdosó könyvben:

A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek „az anyagot”. Az autók megállnak az ívlámpa előtt. A világosságban látni, mikor a bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki. Aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. Az autók mintegy parancsszóra berregni kezdenek, és szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és minden halálordítást. A part egész éjjel mozog és sóhajt.

Fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépésék távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.

És így él a tömeggyilkos patkány a kommunisták emlékezetében:

„Korvin Ottó neve csak elfogatásával, mártírhalálával vált ismeretessé a világ proletariátusa előtt. Ez természetes is, mert Korvin Ottó nem tartozott sem a forradalom nagy néptribunjai, sem útmutató, elméleti vezetői közé, akiknek élete, munkája gyorsan és általánosan ismertté válhat. Hősies elvtárs volt csupán, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó önfeláldozó szervező. Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna” – írta róla harcostársa, Lukács György, aki később a XX. század legnagyobb magyar marxista gondolkodója lett.

Korvin Ottó 1894-ben született. Az események idején 24 éves volt. Az első világháború éveiben az antimilitarista mozgalom egyik meghatározó egyénisége. Nagy része volt az 1918. januári és júniusi sztrájkok előkészítésében. „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyesen közel álltak hozzá” – jellemezte őt Lukács György. Részt vett a KMP megalapításában. A Tanácsköztársaság idején ő volt politikai rendőrség vezetője. Mindent tudott a munkáshatalom ellen szervezkedő ellenforradalmi erőkről, és nem rajta múlt, hogy a Tanácsköztársaság vezetői haboztak lecsapni rájuk.

1919. augusztusában, a Tanácsköztársaság leverése után a magyarországi illegális pártépítés megszervezésére Korvin Ottó Lukács Györggyel egyetemben Budapesten maradt. Korvin Ottó augusztus 7-én lebukott, Lukács pedig Bécsbe menekült. Korvin Ottót az ellenforradalmi bíróság halálra ítélte, és 1919. decemberében kivégezték.

Sok évvel később, 1959. március 21-én, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján helyezték örök nyugalomra a Munkásmozgalmi Pantheonban, a Fiumei úti temetőben.

(Forrás: Egy kommunista szennyoldal)

(Kuruc.info)