A Szent Korona 1613-as ábrázolása<br> (Wolfgang Kilian, Augsburg)
Nehéz állást foglalni Tarnóczy Szabolcs és vitapartnere polémiájában, már csak azért is, mert 1944. március 19-ével hosszú időre lezárul a szuverén Magyarország történelme, így az azt követő belpolitikai történések, a hatalmi pozíciókban bekövetkezett változások aligha illeszthetők a történelmi legitimitás szűkre szabott keretei közé. Szálasinak a megszállt országban, a cselekvőképességében korlátozott Horthy kormányalakítási megbízása alapján a Koronára tett esküje ugyanis közjogilag semmivel sem jelentett erősebb legitimációt, mintha utóbb Fock Jenő vagy Lázár György tett volna ilyen esküt. Ha tehát a vitázók nagyon helyesen azt a nemzetegyesítő eszmét – bár szó szerint nem így említik: a nemzeti minimumot – keresik, amelynek alapján a felemelkedés egységes közakarattal elindulhat, szerintem a német megszállással kezdődő legújabb korszakot bízvást kizárhatják kutatási területükből.
A vitaindítóban azonban felmerült a Szent Korona tana mint a hungarizmus mellett választható alternatíva, amelyről ugyan a vitapartner teljes joggal állapítja meg, hogy ma már alig ismerik, ám hozzáteszi: ezzel nem lehet választást nyerni, a protestánsokat pedig nem vonzaná, lelkesedésüket nem váltaná ki. A polémia e tárgykörre vonatkozó szála megszólalásra késztet, lévén, hogy mindkét szerző mindjárt bizonyítja is: lám, még a Szent Korona-eszme kérdéskörében is nehéz egyezségre jutni a félreértések, netán a tájékozatlanság miatt.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell: a Szent Korona eszméje és a Szent Korona tana nem egy és ugyanaz. Egyik sem alkotmány, nem norma, hanem annál jóval több: közösségszervező, nemzetet teremtő és megtartó gondolati-logikai értékrendszer. Ahogy Zétényi Zsolt fogalmaz: egy nemzet gondolkodásmódja. Mint ilyen, természetszerűleg nem silányulhat politikai csatározások tárgyává, nem válhat választások függvényé, hanem éppen ellenkezőleg: megszabja a választások kereteit, fölötte áll a politikai csoportérdekeknek, ha úgy tetszik: ez maga a nemzeti minimum.
Az eszme a gondolkodás, felfogás, a világnézet, a filozófia kategóriájába tartozik, a tan pedig az eszme elvi tételeinek csupán egy adott korba illeszkedő, olykor dogmatizálódott doktrínája, esetünkben közjogi doktrína, amely óhatatlanul hordozza az aktuális kor politikai értékítéleteit és persze megfogalmazóinak világnézeti, hitbéli, sőt politikai hovatartozását is, következésképp koronként módosul. Példa mindjárt ez utóbbira Tarnóczy Szabolcs le nem írt, de kiolvasható következtetése a Regnum Marianum eszméjének és Szent Korona tanának egymás kölcsönös feltételezettségéről. Amely pl. Werbőczynél egyebek közt azért sem lelhető fel, mert maga a Regnum Marianum toposz is csak az ellenreformáció idején, ahhoz kapcsolódva, a XVII. század közepén alakul ki és alapvetően Esterházy Pál nádor (1635 – 1713) munkássága révén terjed el, erősen felekezeti, protestánsellenes, katolikus hangsúllyal. A Szent Korona-eszme és a tan viszont ekkorra már századok óta létező közjogbölcseleti elmélet. Tegyük hozzá: Szűz Mária országvédő szerepe nem csak Magyarországon, hanem a középkor végén már a francia, lengyel, osztrák és bajor közgondolkodásban is megjelenik, nem kizárólag a magyar Szent Koronához kapcsolható sajátosság. A Regnum Marianum eszméje tehát, amely elnevezésének jelentésében is túllép az eredeti Patrona Hungariae gondolatán, csak annyiban kapcsolódik közvetve a Szent Korona-eszméhez, amennyiben a Habsburg-ház országlása idején az osztrák abszolutizmus ellenében hozzájárult a részleges nemzeti önállóság megtartásához, de egyidejűleg az esetenként kíméletlen rekatolizáció egyik eszköze is volt, amely paradox módon éppen a Habsburg uralmi érdekekkel állt összhangban.
A korona-felajánlásra egyébként egykorú bizonyítékunk nincs, annak eddig ismert első írásos említése, a frankfurti kódexben rögzített Hartvik-legenda is csupán a XII. század elején készült. Megtörténtére mégis következtethetünk pl. az invesztitúra-harc magyarországi elmaradásából. A felajánlás ténye azonban inkább a nemzeti függetlenség megőrzését, a Szentszéktől való hűbéri függőség elkerülését szolgálhatta, vagyis inkább bölcs diplomáciai lépés volt, mintsem egy államszervezési tétel megfogalmazása. Ennek alátámasztására és jelentőségére csak egy példa: amíg az angol Magna Chartát III. Ince pápa hűbérúri jogon eltörölte, és fennmaradása csak annak köszönhető, hogy Stephen Langton Canterbury-i érsek elszabotálta a pápai döntés végrehajtását, addig ezt nem tehette meg Ince utódja, III. Honorius pápa a jóval keményebb 1222-es magyar Aranybullával, mert a Mária védnöksége alá helyezett korona országa fölött a pápának hűbérúri jogon sincs fennhatósága. Valójában tehát a felajánlás sokkal inkább tekinthető az utóbb a katolicizmus központjává szűkült Szentszékkel szembeni ellenállásnak, semmint a kereszténységet az állameszménybe beépítő közjogi aktusnak.
Ugyanakkor és ezzel szembeállítva nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ország lakosságának mintegy 90 százaléka a XVI. század végére protestánssá vált, amihez véleményem szerint nem kis mértékben járult hozzá éppen a Szent Korona-eszmében megfogalmazódó nemzetalkotó és megtartó értékrend. Önmagában az a tény, hogy a koronázási ordó a katolikus liturgiát követi, nem jelenti azt, hogy a Szent Korona-eszme bármely felekezetet (tudom, a katolikus egyház nem tekinti önmagát felekezetnek, e gondolatmenet szempontjából azonban most mégis annak kell tekintenünk) előnyben részesítene, másokat meg taszítana. Téved tehát, aki azt állítja, hogy protestáns honfitársaink számára nem lenne lelkesítő a koronaeszme középpontba állítása. Tarnóczy helyesen hivatkozik is arra, hogy egyrészt a magyar állameszmény kialakulása idején még egységes volt a kereszténység, másrészt ez csupán az alsószintű oktatás kérdése. Hadd tegyem hozzá: abban, hogy az elterjedt hiedelem szerint az államvallás a katolikus, a magyar uralkodónak katolikusnak kell lennie, nem kevés szerepe van a Habsburg háznak, különösen pedig I. Lipót zsarnoki uralmának, az 1687. évi törvénykezésnek, majd később a Pragmatica Sanctiónak. Ám IV. Károly uralkodói jogokról történő lemondásával, majd a Habsburg-ház trónfosztásával ez a kötelem megszűnt.
Amit azonban Tarnóczy Szabolcs viszontválaszában egy teljes bekezdésében ír, az a Szent Korona-eszme (és a tan) teljes félreértelmezése. Idézem: „A Szent Korona-tan egyik leglényegesebb elemét néhány perc alatt bárkivel megértethetjük: Olyan teokratikus (mennyei) társadalmi-politikai berendezkedés egy földi birodalomban, ahol a vezető (király) Istent és törvényeit éppúgy szolgálni igyekszik, mint ahogyan alattvalói is. Valóságos „abszolút” monarchiáról van szó tehát, mely egyidejűleg pluralisztikus is, hiszen az uralkodó Istentől rendelt kötelessége népének meghallgatása és szolgálata (Mátyás álruhában); és ha az uralkodó Istentől elfordulva sanyargatni kezdené alattvalóit, akkor alkalmatlanná lévén, a korona alkotmányának ellenállási záradéka szerint trónjától fosztható, s új, szakrálisan kijelölt választható helyette. Természetesen e szittya elv nem működik mindig tökéletesen, de a mai napig sehol és sohasem volt jobb birodalomirányítási modell a történelemben.”
Nos, a Szent Korona-eszme épphogy nem teokratikus és abszolút, hanem ellenkezőleg, a hatalom forrását tekintve nagyon is evilági gyökerű és nagyon is korlátozott (és talán a néhány perc sem lenne elegendő a megértéséhez, mert annál azért bonyolultabb kérdésről van szó). I. Ulászló trónra lépésekor a Szent Korona Erzsébet királyné birtokában volt (mint ismeretes: ellopatta azt, hogy fiát, Postumus Lászlót – a későbbi V. Lászlót – királlyá koronáztathassa), a Jagelló-házi uralkodót ezért 1440. július 17-én a Szent István ereklyetartójáról levett másolattal koronázták meg. A rendek ennek kapcsán alkotmányos jelentőségű országgyűlési határozatban elvi éllel szögezték le: „… quod semper regum coronatio a regnicolarum voluntate dependet, ac efficacia et virtus coronae in ipsorum approbatione consistit, …” – azaz: a király megkoronázása az országlakók akaratától függ, ezért a korona ereje és hatása az ő jóváhagyásukban rejlik.
Bár néhányan vitatják ugyan, mégis mi más lenne ez, mint a népfelség elvének az európai történelemben első közjogi hatályú kimondása? Pedig hol van még ekkor Mórus Tamás, hol van még a kálvini alkotmányozó népszavazás és különösen hol van még Rousseau és a francia felvilágosodás! A Szent Korona-eszmét egyik legjelentősebb, legfontosabb, máig élő és érvényes, a modern államok számára is mintául szolgáló alapértékétől fosztanánk meg, ha ezt nem ismernénk fel. Gondoljunk csak bele: ha Tarnóczynak igaza lenne, már megalkotása pillanatában érvénytelen lett volna II. András 1222-es Aranybullája, annak is különösen ama bizonyos 31. cikkelyhez fűzött záradéka, az ún. ellentmondási és ellenállási jog, mert ha Isten törvényeit kell szolgálnunk, e szolgálat mikéntjét csak Isten kérheti számon, földi halandó soha! Épp ez a tény a legfontosabb különbség az angol Magna Charta és a magyar Aranybulla között: a teokratikus uralkodó (és pápai hűbéres) Földnélküli János chartáját Krisztus földi helytartója formálisan is jogszerűen nyilvánította semmisnek, ám erre nem volt lehetősége az országlakók felhatalmazásával legitimált magyar uralkodó esetében.
A Szent Korona-eszme a közjó (az államalkotó közösség, a nemzet java) érdekében történő szabályozott, megosztott és felelős hatalomgyakorlás és kormányzás, valamint a hatalom forrásának és átszállásának elmélete. Kialakulása nem köthető Szent István koronázásához, gyökerei jóval távolabbra, a vérszerződésig (a nemzetté válásig) nyúlnak, kiforrása pedig nagyjából a XIII. századra tehető. Ebben az időben, a középkor derekán és végén, Európa más régióiban a hatalomgyakorlás egyrészt Pál apostol tanításának megfelelően a Dei gratia Rex, az Isten kegyelméből való uralkodás teokratikus, szellemi-szakrális legitimációján („Nincsen hatalom, hanem csak Istentől…”, Róm. 13, 1,2.), másrészt a hűbéri lánc révén a földbirtok (feudum) főtulajdonának a római magánjogból eredő patrimoniális világi jogcímén nyugszik.
Ezzel szemben a honfoglaló magyar fejedelemség, mint törzsi szerveződésű állam a közösség fölötti hatalmat az egymásnak tett esküből, a szerződésből származtatja, amelyben természetszerűleg szerepet kap a közösség vezetésére való alkalmasság, az idoneitás (ha úgy tetszik: „szakrálisan kijelöltség”, bár nem igazán ez a megfelelő megnevezés) elve is, és amelynek bármely szerződő fél részéről történő megszegése szankcióval jár. Következésképp eltérő a felelősség is. A teokráciában az uralkodó felelősséggel csupán Istennek tartozik, a hatalomgyakorlás sem módjában, sem érdemében nem kérhető számon rajta. Ezzel szemben a magyar fejedelem csak a közösségnek, a későbbi keresztény magyar uralkodó pedig Isten mellett az őt maga fölé emelő közösségnek is. A magyar állameszmében és a közjogi gyakorlatban kezdettől érvényesül ez a felfogás, az utóbb általánosan is felvett kereszténység itt nem a hatalom forrását jelenti, hanem értékrendszert, erkölcsöt, kultúrát, amelynek a közösség együttélési szabályaiban, jogi normáiban kell tükröződnie.
Noha a magyar állameszmény a tankénti első megfogalmazásában (Werbőczynél) még az organikus (az államot az emberi test mintájára elképzelő) államfelfogás, a corpus képében jelenik meg, valójában már ekkor is azt a szerződéses államfelfogást és a közösségnek felelős hatalomgyakorlást jeleníti meg, amelyet a jogtörténészek általában – de teljesen alaptalanul – a francia felvilágosodás kiemelkedő eredményeként tartanak számon. Holott a Hármaskönyvben még maga Werbőczy is így fogalmaz: „Miután pedig … a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország Szent Koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta…”. Másként: az államalkotó közösség a maga szabad akaratából emelte önmaga fölé, tette a szuverenitás hordozójává, a magyar állam megtestesítőjévé és megszemélyesítőjévé a Szent Koronát, saját eredeti hatalmát ruházva át reá.
Valójában tehát a Szent Korona-eszme és a tan is egy társadalmi szerződéseken alapuló kettős hatalom-átruházást vázol fel: a hatalom eredeti forrása az államalkotó közösség (a regnicola, mai értelemben az államalkotó nép, a popolus, vagy Deák Ferenc megfogalmazásában: a politikai nemzet), amely azt a koronára ruházza át. A koronától pedig formálisan is írásbeli szerződés révén – a hitlevéllel (amelyet az Országgyűlés fogalmaz meg, s az uralkodónak még a koronázási szertartás megkezdése előtt alá kell írnia) –, továbbá a választással, a felkenéssel, a korona felhelyezésével és a királyi esküvel nyeri el a hatalmat az uralkodó, amint azt a koronázási ordó is bizonyítja.
A mennyei (isteni és krisztusi) törvényeket definiálta már Aquinói Szent Tamás, azok között a Szent Korona-eszme, a Szent Korona-tan és a magyar történeti alkotmány sem szerepel. Ki merhetne vitába szállni vele? Bizony nagyon is gyarló földi halandók által alkotott és századokon át épített világi, de keresztény gondolati-logikai rendszerről, és a történelmi alkotmány a tételes közjog eszközével annak gyakorlati megvalósításáról van szó! Mindez semmivel sem kisebbíti annak nagyszerűségét, zsenialitását, unikális voltát és történelmi korszakokon átnyúló, ma is élő értékeit, útmutató jelentőségét, amelyre méltán lehetünk büszkék, mert a mi nemzetünk alkotása! Maga a vadhajtások nélküli hungarizmus, amely viszont valóban alapja lehet a nemzeti közmegegyezésnek. És ebben van Tarnóczy Szabolcsnak maradéktalanul igaza.
Tallós Emil
(Kuruc.info)