Lehetséges felfedni egy személyiség valós énjét utolsó napjai alapján? Kiderül-e, milyen ember volt Iulius Caesar, ledöfői cselekedetéből? Megtudhatjuk, milyen gondolkodó volt Seneca azáltal, ahogyan felvágta az ereit Néró parancsára? A mai művészet szerint, igen. Oliver Hirschbiegel: A bukás (Der Untergang) c. filmje legalábbis ezt látszik alátámasztani. Jóllehet, a kérdésfeltevés nem kellőképpen kimerítő, hiszen egy kikerülhetetlen történelmi személyiség végnapjaiból, ha azt megalkuvásmentesen, az igazságra való törekvés szellemében teszik, valós emberábrázolás is születhet. De csak akkor, ha az alkotás objektív, s nem a mindenkori politikai légkör koncepcionalitásának kiszolgálásán alapszik.

A történelmet a győztesek írják. Éppen ezért, az ő fiaiknak, és unokáiknak egyetlen dolgot nem szabadna soha elkövetni: a múlt egyöntetű dogmatikán alapuló értelmezésének feltételek nélküli elfogadását. Már csak azért sem tehetjük ezt, mert ha a magunk igazságának nevében hazudunk, szépen lassan megteremtjük a legyőzött eszme hasonmását. De a jólfésült fiak, és unokák ezt sosem fogják megtenni.

Így Hirschbiegel alkotása sem kívánta ezeket a tabukat megsérteni. Mert ha azt hisszük, bátorság kell Adolf Hitler úriemberként való ábrázolásához, az csak abban az esetben fordulhat elő, ha lelkünkben magunk is elfogadtuk a dogmatikát.
- „Az ördögnek nincsen patája!”- közhelyeskedi a jólfésült européernek a legkevésbé jólfésült Heller Ágnes a film láttán, mintha ez az elcsépelt kijelentés mindent megmagyarázna. Pedig csak összezavar.
Vegyük sorra pár zavaró tényezőt. Amikor nem úriember, Hitler magából kikelve toporzékol, illogikus haditaktikát igyekszik végrehajtatni vezérkarával, és mindenkit árulónak tart a környezetében. Ezzel szemben Parkinson-kórban szenved, ami esendőségét igyekszik kihangsúlyozni. A jólfésült européer talán felteszi a kérdést: - Hogyan volt képes ilyen magasra jutni ez a paródiába illően viselkedő vidéki suttyó? Ez a legfőbb kérdés Hitlert illetően, és erre nem kapunk választ!
És mit kérdezne akkor jólfésült barátunk, ha megtudta volna a filmből – amit leginkább elmulasztott közölni – miszerint, a Führer 1938-tól halála napjáig gyógyszerfüggő volt, minden reggelét egy marék pirulával kezdte? Hitlernek meggyőződése volt, hogy gyógyíthatatlan beteg, holott semmi baja sem volt. Az indokkal alkalmazott gyógyszerek is blokkolják a testet és s szellemet, az ő esetében tehát kiváltképpen így volt. De a káros hatások ellenére, fél év leforgása alatt bekebelezte Európa javát, s csak egy hajszálon múlott, hogy Sztálin nem kapitulált előtte, ami egyenlő lett volna a Blitzkrieg (villámháború), és egyben a II. világháború megnyerésével. Sosem volt vita tárgya, hogy a hadműveleti kérdésekben Hitler szava számított, s nem egy olyan haditettet hajtott végre – miközben az ehhez szükséges végzettséggel nem rendelkezett – amivel nem csak a tapasztalt hadvezéreit késztette elismerésre, hanem Európa országainak hadvezetését is.
Élete utolsó napjaiban, már a mindenben és mindenkiben csalódott, önnön gigantikus művének pusztulásába belenyomorodó Führert ismerhetjük meg.
Nyilvánvaló, ennek a bunkerben parancsokat osztogató Hitlernek semmi köze sincsen már a maga teremtette világhoz. A Hitler karizmájának megértéséhez vezető út nem élete utolsó tizenkét napjában keresendő; vagy ha igen, akkor az élet értelmének megértése az elfekvőben kezdődik. Leszögezhetjük, aki Hitler jelleméhez az utolsó napjain keresztül próbál utat keresni – stílszerűen fogalmazva – az eleve bukásra ítéltetett.
Hirschbiegel koncepciója nyilvánvaló; újabb holokauszt termékkel nem állhatott elő – azzal manapság csak tömegeket lehetne oszlatni – viszont mint német embernek, menetrendszerűen bocsánatot kellett kérnie azért, amit el sem követett. De kínálta magát az alkalom, hogy először a filmtörténetben, Adolf Hitlerről sztereotípiákon túli filmet készíthessen, amihez adottak voltak, a Führer egykori titkárnőjének, Traudl Jungenek: Az utolsó óráig; valamint a történész Joachim Fest: A bukás – Hitler és a Harmadik Birodalom utolsó napjai c. művei.
Mindezt feljogosítja a rendezőt arra, hogy filmjét: „Ismerd meg a Gonosz igazi arcát” mottóval lássa el. Ám, mint már utaltam erre, a film, a teljesség igénye nélkül igyekszik jellemében ábrázolni a bukott diktátort. Hitler személyéről alkotást készíteni, ab ovo, pszeudo-holukauszt alkotásnak minősül, éppen ezért, fájó, hogy bizonyos tények mellett szemet hunyt az alkotó. Amint az, e cikk megszületésében jelentős szerepet játszó John Lukacs (a baloldal által is elismert történész, nem mintha ez számítana, csak a tényszerűség kedvéért - a szerk.): A történelmi Hitler c. kutatómunkájából kiderül, Hitler elsődleges célja a zsidó kérdés végleges rendezését a Madagaszkárra, esetlegesen a meghódított ukrán vidékekre való kitelepítésben látta, és nem a tömegpusztításban (A film egyik legsajátosabb jelenete egyébként tulajdonképpen a játékfilm után látható, ahol az idős - időközben elhunyt Traudl Junge - a kötelező holokausztkörök után, hisz nyilatkozata másképp meg sem jelenhetett volna - mentegetőzésképpen elmondja, hogy a Führer környezetében, ahol ő 1942 és 45 közt dolgozott, és a legközelebb magához Hitlerhez, sohasem került szóba a zsidók tömeges kiirtása, a holokauszt! Vajon miért? Nem tudjuk.. - a szerk.) Ahogyan John Lukacs utal rá, mindez az elvesztett Blitzkrieg okán létrejött kényszerlépések láncolatából adódott. A későbbiekben nem maradtak fenn olyan írásos bizonyítékok, mely igazolják ilyen parancs kiadását, mint például a 1938-ban parancsba adott eutanázia esetén. A Gonosz arcának valós megismeréséhez mindez szigorúan hozzátartozna.
Ha a film alkotói megpróbáltak volna e gondolatok mentén megszabadulni a beléjük nevelt szubjektumtól, olyan alkotással rukkolhattak volna elő, ami talán közelebb visz a Hitler-jelenség megértéséhez.
A film sikerét, a ráfordított 13.5 millió eurós költségvetésben, valamint a színészek sikeres kiválasztásában kell keresni. Bruno Ganz Hitler alakítása kiforrott tehetségről árulkodik, a titkárnőjének szerepét játszó Alexandra Maria Lara, Claudia Cardenalét idéző tekintetével is könnyen azonosul a néző. Ám mindez csak a lazúrréteg a festményen. A rendező elkövette a dramaturgiából adódó legnagyobb hibát, ami Magda Goebbels (Corina Hartfouch) külön drámájában rejlik, a saját gyermekeinek megölésével. Mindez a film csúcspontján teljesedik ki, amivel háttérbe szorítja egész Berlin, a német nép, és a világ gyötrelmét. Az ő tragédiája külön filmet igényelne.
Ezen a ponton túljutva, már nem hat az emberre a tizenkét éves Hitlerjugendista, Alfred Czech külön tragédiája. A néző, az eddig felsorolt koncepcionális tévedések után megkérdezi magától, apját valóban felakasztották-e a fanatikus nácik, vagy ez csak egy újabb rendezői fogás a drámai hatás fokozására?
E filmen túl más is aggaszthatja a figyelmes szemlélőt, aki meg akarja érteni a Hitler-jelenséget. Winston Churchill mutat rá 1937-ben: ”Lehet, hogy az ember idegenkedik Hitler módszereitől, ugyanakkor csodálni kell hazafias eredményeit. Ha Anglia vereséget szenvedne, csak remélni szeretném, hogy hasonló tiszteletreméltó nemzeti bajnokot találnánk, aki visszavezetne a győzelembe.”
Az idézett, kiváló államférfiútól más idézetek is fellelhetőek, amely a Hitler-jelenség megértéséhez közelebb visz:
 „Nem értem a finnyáskodást mérgező gázokkal kapcsolatban. Határozottan amellett vagyok, hogy ezeket igenis használni kell a barbár törzsek ellen.” (1919)
"A zsidók közötti jelenség nem újkeletű. Spartacus-Weishapttól, Karl Marxon át, Trockijjal és Kun Bélával, Rosa Luxemburggal és Emma Goldmannal folytatva a sort, a civilizált világrend elleni konspiráció egyre nő. A zsidó mozgalom volt a rákfenéje és mozgatója minden felforgatási tevékenységnek a 19. század folyamán. Most ez az alvilági társaság, mely minden európai és amerikai nagyvárosban működik, az oroszokat ragadta meg hajuknál fogva. Kétségen felüli urai lettek a hatalmas orosz birodalomnak."(Cionizmus versus Bolsevizmus - 1920)
Bár, ez messzire visz, s egy másik cikk témája lehetne, aminek a címe, az: „Ismerd meg a jóságos igazi arcát” lehetne.

Florovits Attila