Kedves Olvasók!

Ezúttal eddigi életutam és viszontagságos napjaim egy-egy eseményeinek az elbeszélésével próbálom meg közreadni gondolataimat. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem az általam átéltek leírása a célom, hanem olyan valósághű történetek elmesélése, amelyekből levonhatók bizonyos tanulságok. Nem minden történt meg, és nem minden úgy történt, ahogy elmesélem, de minden esetben megtörténhetett, és ily módon is történhetett volna.

Tizennégy éves koromig egy kis, három és félszáz házat, s mintegy ezer lelket számláló erdélyi falucskában, Jobbágytelkén éltem, nyolc évet a ceausiszta diktatúra alatt. Nagytatám, akinek nagyon sokat köszönhetek, már röviddel azután, hogy elkezdtem beszélni, megtanított az alábbi versre:

„Magyar vagyok, magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám,
S téged szeretni, ó, gyönyörű szép Erdély hazám.”

Valahányszor rokonok vagy egy-egy előkelő vendég jött hozzánk, felállítottak egy székre, és elszavaltatták velem ezt a verset. Egy alkalommal a valamennyit magyarul is értő román rendőr volt nálunk, és kéretlenül is felálltam a székre, és elszavaltam neki a verset. Csak a rendőr jóindulatán és emberségén múlott, hogy nem lett semmilyen következménye. Ennél kevesebbért is kötöttek már ki emberek a Duna-delta vagy valamelyik bánya környékén évtizedeken át működtetett munkatáborok valamelyikében.

Az eset után ölbe vettek és elmagyarázták, hogy a vers igaz, valóban magyar vagyok, s tényleg szeretnem kell a hazámat, de sajnos Erdélyt most a románok uralják, akik haragszanak ránk, mert tudják rólunk, hogy vissza akarjuk venni tőlük, és ők most többen vannak, úgyhogy mi csak egymás között mutathatjuk ki, hogy magyarok vagyunk, és szeretjük hazánkat, az idegenek előtt ezt titkolnunk kell, és úgy kell viselkednünk, hogy lehetőleg észre se vegyenek. Meséltek az anyaországról is, padláson rejtegetett, megsárgult lapú, századfordulós tankönyveket vettek elő, s képeket mutattak a Budai-várról, a Gellért-hegyről, a Lánchídról, valamint az Országházról. Emlékszem, amikor mintegy két évtizeddel később a valóságban is alkalmam nyílt megcsodálni e helyeket, a látottakat az akkor mutatott képek rajzolta emlékekhez mértem.

Aki hallgatta már Budaházy Szent Korona Rádión sugárzott műsorát, az tudja, hogy minden műsor elején elhangzik, hogy milyennek kell lennie az új, hazafias elitnek, s a felsoroltak között van az is, hogy meg kell becsülni a munkát, s ha egyszer elvállaltunk valamit, akkor azt kifogásolhatatlanul vigyük véghez, ne végezzünk félmunkát, még akkor se, ha nem fizetnek meg rendesen. Javasolni akartam Gyurinak, csak aztán közbejött a bebörtönzésünk, de úgy tudom, hogy a Budaházy műsor megy tovább, úgyhogy javaslom a műsor jelenlegi szerkesztőinek, a munka megbecsüléséről szóló részt egészítsék ki azzal, hogy önmagukat és nemzetüket is becsüljék meg, ne vállaljanak el olyan munkát, amely végzésével a hatalom nemzetgyilkos terveinek végrehajtóivá alacsonyítják magukat. Ne álljon senki a hatalom szolgálatába, ne menjen börtönőrnek, rendőrnek, végrehajtónak, adóellenőrnek stb.! Ha pedig valaki már a hatalom szolgálatában áll, próbáljon meg váltani, és addig is amíg ez sikerül, a Reményik Sándor által megfogalmazott „Leszek őrlő szú az idegen fában” hozzáállással szabotálja munkáját. Nem elég ugyanis jól végezni a munkát, a jó munkát kell jól végezni! „Jót s jól”, ahogy Kazinczy fogalmazott, ebben áll a nagy titok.

Belegondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha az a román rendőr, akinek a verset elszavaltam, jól végzi a munkáját, s jelenti a történteket. Nap mint nap tapasztalom itt a börtönben, hogy milyen az, amikor a hatalomgyakorlók ténykedéseit kritikusan szemlélők, a magukat a hatalommal szemben állóknak képzelők az általuk is bírált hatalom cselekvő kezeiként, maradéktalanul végrehajtják az utasításokat, és betartják az előírásokat. Ezúton is üzenem nekik, szégyelljék és a tükörbe nézve köpjék szembe magukat, s haladéktalanul verjék ki a fejükből, hogy bármi közük is van a hazafisághoz és a hatalomellenességhez! Nem mások ők, mint alávaló, gyalázatos, zsidóbérenc pribékek. (Tisztelet a kivételnek, majd idővel kiderül, hogy van-e egyáltalán ilyen.)

Nagycsoportos óvodás (közel hat éves) voltam, amikor egy húsz-harminc fős társaság volt a vendégünk szilveszterkor. Mulattak, ahogy illik, s éjfélkor elénekelték a Székely és a Magyar himnuszt, valamint egy hazafias nótát, aminek csak az első és az utolsó sorára, valamint néhány mondatfoszlányára emlékszem:

„Árva székelynek születtem, árva az én hazám,
… hazám sincs már nékem,
Sorsüldözött székely vagyok...
De szeretném megcsókolni Árpád apánk sírját!”

Valaki a vendégek közül besúgó lehetett, vagy a kertben hallgatózhattak, mert egy-másfél hét múlva szekusok szállták meg a házat, a pincétől a padlásig átkutattak mindent, aztán magukkal vitték nagytatámat, az ő nevén volt a ház, így ő számított házigazdának. Három nappal később, bevérzésekkel, kékes-feketés-sárgás foltokkal, összeroncsolódott ujjbegyekkel került elő. Soha nem mesélt arról, hogy mi történt vele az alatt a három nap alatt, de amikor később hallottam a Szekuritáté vallatási módszereiről, az ajtó sarkához szorított ujjak módszer okozta sérülések ismerősen és szívbehasítóan jelentek meg a szemeim előtt.

Az árulásnál aligha létezik súlyosabb bűn. A kínzás kivitelezéséhez elvetemültség és „gyomor” kell, az embernek csak egy nem túl nagy része elég aljas az ilyesmihez. De áruló bárkiből lehet, ahhoz nem szükséges semmilyen beteges adottság, ha kevés a lelepleződés és a megtorlás veszélye, ha nincs gerince az illetőnek. Azért tartom megbocsáthatatlan, kínhalállal büntetendő bűnnek mert könnyű elkövetni, a következményei viszont eget-földet rengetően nagyok, rettentően súlyosak.

Megengedhetetlen, és az örökkévalóságig se ismétlődhet meg soha többé, hogy hazafiak között is akadjanak árulók, éppen ezért, egyszer és mindenkorra példát kell majd állítani a jelen- és az utókor elé. Ami engem illet, ha kell, bábun fogom kellően kegyetlenné edzeni magam, de az árulást megbosszulom, nem leszek tekintettel se korra, se nemre, se korábbi érdemekre, se kifogásokra, mentő körülményekre, egy szóval: se Istenre, se emberre, az árulóknak tetteikért lakolniuk kell, s nincs az a tanúvédelem vagy hadsereg, ami megakadályozhatja az igazságtételt. Mocskos, szemét árulók, ti gyáva, gerinctelen férgek, rettegjetek!

Tizennégy éves koromban meglehetősen messze kerültem az otthonomtól, Erdély egykori fővárosában, Gyulafehérváron kezdtem meg gimnáziumi tanulmányaimat egy bentlakásos, egyházi intézményben. Sajnos az egykori fejedelmi városnak ma már csak öt százaléka magyar.

Amikor 17-18 évesen e város utcáin, kevéssel éjfél előtt, egy ünnepségről tartottunk hazafelé a barátommal, két gyalogos járőr igazoltatott. Miután az igazolványunkból megtudták, hogy magyarok vagyunk, rabszállítót hívtak és fogdára vitettek, ahol egy húsz fős rendőrcsoport hajnalig gyalázkodott és nevetett rajtunk, az egyikük időnként egy kalapáccsal adogatott tenyereseket, így fokozva a hangulatot. Később a feldagadt tenyerünk mentett meg minket az iskolából való kicsapástól, a sajátos előállításról ugyanis semmilyen papírt nem kaptunk, márpedig nekünk nyomós érvre, bizonyítékkal alátámasztott mentő körülményekre volt szükségünk ahhoz, hogy megmagyarázhassuk, az éjfélig szóló kimenő birtokában miért csak hajnalban érkeztünk vissza.

A csaknem egy évtizeddel a rendszerváltás után történt esetnek nem lett semmilyen következménye, panaszt nem tettünk, nem lett volna semmi értelme. Még mind a mai napig ketyegek a tehetetlen dühtől, valahányszor felidézem a történteket. Ki tudja, hogy hány ilyen és ehhez hasonló eset történik még napjainkban is, amelyekről csak alig néhányan szereznek tudomást, s amely gaztetteket következmények nélkül ússzák meg az elkövetők? Már azoknak az eseményeknek a száma is rémisztő, - magukról a történtekről nem is beszélve -, amelyek napvilágot látnak, hogy csak néhányat említsek: Lavró Tihamér és Toroczkai László délvidéki esete, a március 15-i megemlékezésre igyekvő kolozsvári vármegyések megtámadása, a felvidéki Malina Hedvig-ügy, vagy a dunaszerdahelyi stadionban történtek.

Ha a magyaroknak igazából lenne anyaországuk és vezérük, ezek az esetek egészen másként festenének. Állítom, ha például Budaházy parancsolna a fegyveres erőknek, ő pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve, derék hazafiakból álló titkos ügynököket küldene a magyarokat ért bántalmazások helyszíneire, s rejtélyes körülmények között tettetné el láb alól a magyarokra kezet emelni mert területbitorló tetveket. Előtte azonban idehaza kell rendet rakni, mert itthon is ugyanolyan gátlástalanul bántják a magyart, mint idegenben. Talán a Betyár Sereg tesz valamit ez ügyben. Nagyon nagy szükség van rá, úgyhogy hajrá fiúk, csak rajta, menni fog ez Nektek, bízom Bennetek!

Ellentétben sok mai fiatallal, az egyetemi éveim nem a nagy bulizásokról szóltak. Négyen vagyunk testvérek, a szüleimtől nem várhattam el, hogy teljes egészében ők állják a taníttatásom költségeit, így a mérnöki oklevelet úgy szereztem meg, hogy este tíztől reggel hatig eladóként dolgoztam egy éjjel-nappaliban, reggel hat és kilenc között pedig újságkihordóként róttam Kolozsvár utcáit. Mindezek és az egyetem mellett még angol nyelvtanfolyamokra is jártam, mert korábban az iskolában csak francia és német nyelvet oktattak, a számítástechnikai foglalkozáshoz pedig az angol nyelv ismerete elengedhetetlennek bizonyult.

Nem volt elég, hogy az egykor jó szívvel Erdély földjére beengedett románság az én időmre a korábban már említett módon megkeserítette az életemet, az egyre liberalizálódó román kormány bevándorláspárti politikája még egy maffiózó életvitelt folytató, az egész várost rettegésben tartó arab bűnbanda betelepülését is a nyakamra hozta. Egy helyi cég alkalmazásában végzett tisztességes munkám sértette az arab bűnözők üzleti érdekeit, így Kolozsvárról el kellett menekülnöm.

Középiskolás éveimtől kezdve rendszeresen erdélyi körutazásokat tettem, s szomorúan tapasztaltam az elrománosodás és a kihalás jelentette veszélyt. Épp a Kolozsvárról való eljövetelemet követő körutazás során találkoztam az egyik mezőségi faluban az ottani utolsó magyarral. Ez a találkozás döbbentett rá, hogy külső segítség, nagy, sorsfordító események bekövetkezte nélkül az erdélyi magyarság elveszett.

Ahogyan a monda szerint egykor Csaba királyfi indult el az őshazába, hogy segítséget hozzon népének, úgy keltem én is útra, s jöttem át segítségért ide, az anyaországba. Úgy találtam, hogy azok, akiket igazán foglalkoztat a magyar nemzet egészének sorsa, két ember, a Revíziós Mozgalmat létrehozó Budaházy György és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat életre hívó Toroczkai László köré csoportosulnak.

Rá kellett jönnöm, hogy az „utolsó magyar” jelenséggel nem csak az elszakított területeken, de a csonkahonban is szembe kell nézniük a magyar nemzetet megmenteni akaróknak. A mai Magyarország határain belül is egyre több olyan település van, ahol a magyarság létszáma tíz százalék alá süllyedt, s a helyzet rohamosan, napról-napra tovább romlik. Azt tudjuk, - és már önmagában ez az adat is megdöbbentő - , hogy évente egy Cegléd méretű város lakosságával csökken az ország népessége, de arról nincs adat, hogy a mostanság születettek hány százaléka magyar, s mennyit tesz ki az ilyen-olyan kisebbségek és bevándorlók csak úgy potyogó porontya.

Sajnos nemcsak az elszakított területeken az idegen az úr, az anyaországban is idegenszívűek uralkodnak. Emlékszem egy nyár közepi hírre, amely arról szólt, hogy az első fél évben húszezer fővel haláloztak el többen, mint ahányan születtek, de a népességfogyás csak tízezer fő körüli, mivel nagyjából ugyanennyi bevándorló érkezett. Teljesen abszurd módon ezek az idegeneket nyakunkra hozók éppen a sokszínűség nagyszerűségét hangoztatják. Hát hogyan lehet rajongani a sokszínűségért, és közben szorgalmazni az egyes színek összekeveredését? Ahogyan az egyes színek, így a Föld nemzetei is csak akkor maradnak meg annak, ami lényegük, és ami az értéküket adja, ha megmaradnak tisztának, ha nem keverednek.

Léteznek ugyan az ellentétek vonzzák egymást és a változatosság gyönyörködtet típusú népszerű megállapítások, és minden bizonnyal valóságtartalmuk is van ezeknek, de az is ismert, és ezerszer bizonyított tétel, hogy egy párkapcsolatban, vagy egy szűk helyen, például egy börtöncellában összezárt emberek esetében, minél kevésbé különbözőek, annál inkább összeillenek és megférnek egymás mellett, s annál inkább képesek egy adott területen zökkenőmentesen együtt élni, és egymással gyümölcsözően együttműködni.

Tudományosan igazolt, hogy a genetikai változatosság, a vérfrissítés jót tesz egy nemzetnek. Azt szokták mondani, hogy az orvosságot és a mérget csak a mennyiség választja el. Az idegennel való keveredésre is igaz ez. A nemzeti öntudat, a kulturális örökség és egység felett kell őrködni. Éppen az egyik vezérünk, Toroczkai László mutat példát a nem kártékony típusú keveredésre, akinek román nemzetiségű feleségétől született kislánya ezerszer magyarabb lesz, mint két agyonliberalizálódott magyar világpolgár gyermeke. A helyes bevándorláspolitikai állásfoglalás kialakításakor Széchenyi nagyon találó hasonlata lehet az irányadó: „Egy csepp tintától a tej még fehér marad, ám egy egész üveg tinta kékre festi azt.”

Azt gondolom, hogy elmondhatjuk, a nemzeti öntudatra ébredés tekintetében egyre jobban állunk. De még mindig rengetegen vannak, akik magyarságukat csupán egy velük született, jelentéktelen tulajdonságként fogják fel, mint például azt, hogy jobb-, illetve balkezesek. Ezek az emberek nemzeti hovatartozásuk jelentőségét nem érzik át, nem tudják még, hogy magyarságuk emberségük módja, hogy ők magyarul emberek. Ha egyetlen magyar sem tulajdonítana jelentőséget nemzeti hovatartozásának, a magyarság fogalma megszűnne, az emberek többé már nem a magyar nemzet tagjai, hanem egy nagy egyveleg, a világpolgár-massza egyénei lennének. A magyarság eltűnésével viszont az emberiség egyik alakja, megnyilvánulási, létezési formája tűnne el, s e veszteség következtében az egész világ szegényebbé lenne. Ahogyan egy növényi vagy állati faj eltűnését nem akarhatja egyetlen igaz ember sem, úgy a magyarság, vagy bármely más nemzet eltűnése sem lehet óhaja senkinek, sőt, foggal-körömmel, minden létező eszközzel és módon harcolni kell ellene.

Láthatjuk, az emberiség, az egész világ érdeke, hogy a magyarság megmaradjon. Nekünk, magyaroknak, a puszta létezésen túl még az is alapvető érdekünk, hogy boldogan, háborítatlanul élhessünk. Ahogyan fennmaradásunk, úgy boldog és háborítatlan életünk biztosítása is a mi feladatunk és felelősségünk. Nekünk, magyaroknak kell felismernünk és megteremtenünk az ehhez szükséges feltételeket.

A nagy erdélyi író, Tamási Áron fogalmazta meg, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Hiszem és vallom, hogy az otthon létezése a legfontosabb feltétele a megmaradásunknak és boldog, háborítatlan létezésünknek. Meggyőződésem, hogy kerek e Földön kell hogy legyen egy olyan hely, ahol háborítatlanul önmagam, magyar lehetek. Kell egy élettér, ahol anyanyelvemet korlátozás nélkül használhatom, ahol ősi hagyományaimat bátran megélhetem, zászlóinkat szabadon lengethetem, jelképeinket kitűzhetem és büszkén viselhetem, s nem kell közben tekintettel lennem senki más nemzete fiának az érzéseire.

Kell, hogy legyen otthonunk, egy országuk a magyaroknak, ahol igazán otthon érezhetik magukat, ahol nem kell tekintettel lenniük senki másra, ahol fontosabb minden más nemzetnél, s ahol rajtuk kívül mindenki más csak vendég, s ahol ennek megfelelően az idegeneknek csak addig van maradásuk, amíg vendéghez méltó módon viselkednek, s nincsenek kárára a magyar nemzetnek, létét nem háborgatják, végképp nem veszélyeztetik. Ezt az országot, a magyarok országát nevezhetnék Magyarországnak és ez az ország elterülhetne a Kárpát-medencében.

Az elfogadásnak és a másság tiszteletének, de legalábbis az elviselésének helye van minden ember életében, de senkitől se várható el, hogy állandó jelleggel ebben a szellemiségben létezzen. Az elmúlt időkben erősen próbára tették tűrőképességünket, befogadó magatartásunkkal és segítőkészségünkkel alaposan visszaéltek. Úgy idegenszívű, áruló sajátjaink, mint az idegenek, ránk telepedtek, bitorolják ősi területeinket, lépten-nyomon megaláznak, packáznak velünk, élősködnek rajtunk, gyengítenek, pusztítanak bennünket.

Ezt én nem tűröm tovább egyetlen percet sem! Nem akarom, hogy a gyermekemnek ugyanúgy titkolnia kelljen magyarságát, ahogy azt nekem kellett, hogy nemzete szolgálatáért őt is bebörtönözhessék, s azt sem akarom, hogy koromban az otthonomból idegenek hurcoljanak el, ahogyan az nagytatámmal történt, vagy hogy barbár, fosztogató hordák törhessenek rám és rablógyilkolhassanak meg, ahogyan az történik mostanság országszerte, számtalan esetben.

Bármi is a sorsom, én bátran elébe megyek, s egy harcos nép büszke, őseihez méltó fiaként állok helyt. Tudom, hogy ez a fajta kiállás a sorstól jutalmat, megváltást érdemel. Hogy ez a megváltás győzelem vagy halál formájában jön-e el, azt nem tudom, és nem is érdekel, csak az, hogy a magam részéről minden tőlem telhetőt megtegyek. Aztán ehhez az egyéni teljesítményemhez vagy hozzáadódik mások teljesítménye is, és így már elég lesz a győzelemhez, vagy nem, az már nem az én gondom, s nem is az én felelősségem, hanem a Tiétek.

2009. november 20. 

Szaszka

Kapcsolódó: Egy hazafi a börtönből: Ki kicsoda?