Soroksár, Hősök tere. Egy kisebb kupac gárdista gyülekezik a sarkon. Hideg van, fúj a szél, egy asszony a ház oldalának oltalmába bújik, vár valakit. Mennyi az idő, kérdezi tőlünk, aztán még azt is: maguk polgárőrök? Nem, mondom neki, gárdisták vagyunk, magyar gárdisták. Nem kap a szívéhez, arcára nem ül ki rémület, még sosem láttam közelről gárdistákat, mondja, és vár tovább.
A Jutadombra igyekszünk, azt ismeri jól, gyerekkorában ott játszottak, a homokdombról csúszkáltak lefelé. Nagyanyja mesélte, régebben óriási krumpliverem volt, éléstár. Most szürke hodály terpeszkedik rajta, lélektelen, sivár. Játszani ott már senkinek nem jutna eszébe.
A Gój Autósok meghívására Alsónémedibe megyünk, 1956 lángja kioltásának évfordulójára emlékezni. Balogh Barna elmondja beszédét, koszorút kap tőle és a Jobbiktól a községháza falán lévő bronztábla.
Az autók elindulnak Pest felé, a tempó gyászmenetet idéz.
Most nem lánctalpak dübörögnek, csak gumikerekek surrognak, a kocsikra erősített magyar zászlókat csapdossa a szél.
A Jutadomb úgy harminc méterre van a Soroksári úttól. A domb már csak név, legyalulták, eltüntették, ne emlékeztessen semmi a sokadik magyar szabadságharcra. A légvédelmi ágyú, amelynek csöve most Pest felé irányul, jól karbantartott jószág, a gárdisták megtekergetik a csövet állító kereket, de irányzékot állítani már aligha tudnának.
A táblán áll:
„Legyen e muzeális fegyver örök jelképe annak, hogy bármilyen ellenség számíthat a magyar honvédek halált megvető bátorságára 1956. november 4-ét követően is.”
Igen, mert semmi nincs véletlenül. Vannak, akiknek örömünnep ez a nap, itt járnak közöttünk, az árulók, a hamisítók, akik beszennyeznek eget és földet, megmérgezik a lelket. Akik Maléter Pálban és Nagy Imrében hősöket láttatnak, pedig csak kivégzettek voltak saját elvtársaik keze által.
Hol volt 1956-ban a magyar hadsereg? A legjogosabb kérdés, ami felmerülhet. A kérdés már a Kozma utcai temető 301-es parcellájában hangzik el, Szalai Róbert történész kérdezi, és felelnek a múlt idők szellemei, ha fülünk volna a hallásra.
Ha meghallanánk az üzenetet: magyar, hagyj föl a széthúzással, a magad erényeinek meglobogtatásával, szolgáld névtelenül is a nemzetedet, mert az az egy, amivel jót tehetsz. Ahogy annak idején a pesti srácok, s akikkel az itt állomásozó orosz nem bírt el, de szándéka volt a leteperés, hát dübörögtek a birodalomból legázolni minket, nem kellett ahhoz Kádár János se, csak névleg, hogy tisztának láttassék a mocskos, és erkölcsösnek az infernális.
Ahogy Porubszky István, Potyka bácsi mondta: háromezer tank és tízezer orosz katona jött. Három órán keresztül lőtték Budapestet. Töltött és lőtt, töltött és lőtt. Háromezer, három órán át.
A magyart, mint vágóhídra hajtott állatot vagonokba rakták, és Szibériába vitték. Akit az utcán leltek, falhoz állították, és lelőtték. És jött a másféle erőszak, asszonyok, kislányok meggyalázása.
A százezres magyar hadsereg pedig nem volt sehol. Sajnos, a magyarok többsége sem volt sehol.
Vietnamot sem egy hozzá hasonló méretű ország támadta meg, hanem az Egyesült Államok, és mégis megroppantotta a katonai nagyhatalom csigolyáit a harcos és magát soha meg nem adó kis nép.
A lélekbe szivárgó méreg: a butítás, az egyéni érdek megvalósulásának megcsillantása okozzák a halálunkat. A legtisztább szándékkal küzdők közé beférkőznek a férgek, és rágni kezdik az eresztékeket. Erre, ahogy Szilárd István mondta, különös fegyelmet kell fordítanunk, mert az ágyúgolyó őszintébb, mint a belülről rothasztó baktérium. A betegség láza már késői jel.
Most a hősök sírjai előtt állunk, havas eső hull, a fáklyák lángját azonban el nem olthatja. A lángot, amelyet egymástól kértünk, és tartjuk, amíg tarthatjuk, vagyis életünk végéig.
Most a borzalom erdőjében vagyunk, ahogy Kormány Sándor mondta, s szólt a harcosok lelkéhez. Hívta őket, mert még a hívásra is ébrednünk kell. Jönnek ők, ha tiszta a szándék, tiszta a kéz és tiszta a lélek.
Az eső megmossa a testet, a könny megmosdatja a lelket. A tiszta lélek pedig soha el nem veszhet, akkor sem, ha a testet kerékbe törik.
Legyen hát közöttünk egyre több, aki küzd, és nem vár köszönetet érte, aki azt mondja, leszek én értetek, és nem önmagamért, aki cselekszi: eléd állok, mert tőrt szegeztek a szívednek.
Itt az idő erre.
Porubszky Istvánné elmondta Gyula deák (vitéz Somogyváry Gyula) örökszép versét, a Magyar miatyánkot:
„...
Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni, tüzekbe nézni
tilinkószónál mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól!
Ámen.”
Énekeljük a Boldogasszony anyánkhoz folyamodó éneket, akihez ha visszatérünk, megmentettük mindazt, ami mentésre érdemes.
Vigasztalásul:
„Ha már nagyon fáj, fordul a világ,
S ha utolsó könnyed is elapadt,
Megáldom én az ezerszer átkozottat,
S kit elhagytál, visszafogad.”
Kucsera Zsuzsa