Sziasztok, kurucok!
A székesfehérvári eset nem egyedi eset.
Fiam egy nagyon jó nevű Pest megyei általános iskolába járt (nyáron elballagott, így már nyugodtan leírhatom az eseményeket - ez vicc, hogy csak most?!), mely egyik fejedelmünk nevét viseli. Ez a tanintézmény hosszú éveken keresztül méltó volt nevéhez, és kitartóan képviselte és adta át diákjainak a nemzeti tudat mibenlétét.
Szellemisége és kimagasló oktatási színvonala miatt büszkeség töltötte el a gyermekeket és a szülőket is. Jó érzés volt ehhez a közösséghez tartozni. Majd az idős igazgató bácsi nyugdíjba ment, és az igazgatói székbe egy MSZP-barát úr került.
Az iskola épült, szépült, már-már feltűnően pazar beruházások történtek, történnek. De megindult egy másfajta változás is. Azoknak a tanároknak, akik eddig tartást adtak a gyerekeknek, példát mutattak őszinteségből és hazaszeretetből, egyszer csak elkezdett inogni a katedrájuk. A diákok érezték, hogy valami van a levegőben. Eleinte nem értették szeretett tanáraik "megváltozott véleményét", majd saját bőrükön kezdték megtapasztalni a változás szelét.
Például:
- a magyar órák a zsidó népről szóltak
- a földrajz órák a zsidó népről szóltak
- a történelem órán a legbelevalóbb tanár revideálta álláspontját
- az erdélyi kirándulások alkalmával nem viselhettek a gyerekek nemzeti jelképeket-konkrétan a nagy-magyarországos pólót Székelyföldön levetették a diákokkal
- az iskolából kitiltották a nagy-magyarországos kitűzőket, pólókat, övcsatokat stb.
- az iskolából kitiltották az Árpád-sávot idéző tárgyakat.
A fiam ruhájáról levetette egyik tanárja a kitűzőt Ez nem iskolába való! felkiáltással, miközben ő féltenyérnyi Dávid-csillagot viselt a nyakában.
Ezek tavalyi történések. Az események tendenciáját ismerve el tudom képzelni az idei állapotokat.
Megdöbbenek azon, hogy hónapok óta szándékozom leírni, mit művelnek gyermekeinkkel, és nem mertem megtenni. Nemzeti, Jobbik- és Gárda-rendezvényekre is úgy mentünk el gyermekeimmel, hogy a lelkükre kötöttem, az iskolában egy szót sem!
Nem hiszem el, hogy félek! Féltem a gyermekeimet. De mitől is? Az igazságtól, az ősöktől, a nemzettudattól? Pár év alatt észrevétlenül a kígyó rátekeredett gondolatainkra, tetteinkre. És, mint tudjuk, a kígyónak a fejét kell levágni, ha a testétől meg akarunk szabadulni. De hol találjuk ennek a szörnynek a fejét? Azt hiszem, a lelkünkben.
Azt látom ezeken a fiatalokon, a fent történt események elgondolkodtatták őket. Mégpedig nagyon elgondolkodtatták őket. Szemmel látható, hogy egyre több és egyre nagyobb jelvényeket, jelképeket viselnek... a lelkükben is.
Kérek minden szülőt, aki hasonló dolgot tapasztal, merjen hangot adni neki, és merjen tiltakozni gyermekeink lelkének megnyomorítása ellen, álljon gyermekei mellé, támogassa őket! Hisz ők már - sajnos, vagy szerencsére - harcosok. Még csak a tudatukban, de már lázadó harcosok.
Üdvözlettel:
egy magyar anya