Ha 2050-ben előveszel egy világtérképet, Magyarországot már nem találod rajta. Ezt egy III/III-as ügynök mondta 1989 táján valakinek. Egy lakossági fórumon hallottam, és nem lepett meg különösebben.

Magyarország, a mi hazánk, régóta kiszemelt áldozat. Hosszas előkészületek folytak teljes alávetésére, meghódítására. A baj nem most kezdődött, egészen régi időkig baktathatnánk vissza a történelem döcögős országútján. Azért addig, amíg a Szent Korona országának tudtuk magunkat, vájt ugyan belénk nem egy tőr, sebeket ejtett, de csorbult is az éle. Újraélezték valahányszor. Eddig még megmaradtunk.

A török idők után, 1720-ban, a magyarság összlélekszáma két és fél millió, színmagyar ennél valamivel kevesebb, mint a fele. Betelepítés kezdődött. A Habsburgok azonban éberen őrködtek a török által megtépázott magyarság megerősödése ellen.

Ahogy Szekfű Gyula írja:

"A rácoknak akkor, és annyiban van értékük Bécs szemében, amikor a magyarok ellen fegyveresen felhasználhatók, ezért kell őket mindenképpen határőrvidék formájában organizálni és érzelmeiket a magyarok ellen fordítani."

Erről eszembe ötlött azonnal, amit egy felvételen hallottam: a cigányság minket annyiban érdekel, amennyiben elmennek szavazni. Hogy ne maradjon titok, kire kell a cigányságnak szavaznia, ez a mondat a nagy metropolita, Demszky Gábor szájából fordult ki. Ismerős a módszer, annyira az, hogy elképesztő, hogy még mindig hatásos. Az oszd meg és uralkodj elvéről van szó, amit már leírni is utálok, annyira elcsépelt. És még mindig maradt benne annyi ocsúszem, hogy újra és újra kihajt. Kibújik, terjed és megfojt mindent, ami kultúrának mondható.

Miért? Ha én azt tudnám!

Tétován botorkál sokszor az ember, ahogy Jókai Mór regényhőse, Baradlay Jenő Bécs sáros és véres utcáin, motyogva maga elé, nem értem, miért kell a háború, miért? A bécsi felkelők között 1848-ban rendőrspiclik tüzelték az alantasabb hajlamúakat. Kinek volt ez az érdeke? A szép eszmék szavai: szabadság, testvériség, s alatta a hordalék, amely az ocsút rejtette, s amely az igazi oka volt a felfordulásnak. Magyarország Kossuth lelkesítő szavaira csatasorba állt, már-már megszorongatta Bécset, amikor Görgeyt Budavár visszavételére utasították. El is vesztünk miatta. Ám a Habsburg a maga erejéből megverni nem tudott, az orosz medve roppant karjába kapaszkodva rúgott rajtunk egy utolsót. Halálosat szeretett volna, de ebből is felálltunk.

Aztán jött a következő fejezet, az I. világháború, a végtelenül aljas Károlyi Mihály esztelen dühe, a romlott lelkű Kohn és Linder Béla, az újra felszított indulatok, vér, könnyek, halál és végül: Trianon. A győztesek gondolkodásra késztető közönnyel szemlélték Masaryk, Benes, Bratianu és a hasonszőrű megbízottak keze által Magyarországra újra és újra lecsapó bárdok roncsolását. Hazugságok egész szövevényét vették készpénznek. Népakarat-nyilvánításokról szóló jegyzőkönyveket lobogtattak, amelyről azonban nem kellett tudni, kik nyilváníthatták ki akaratukat és kik nem. Hiába érvelt gróf Apponyi Albert, szavai úgy hulltak a semmibe, ahogy a sziklafalnak csapódó hullám vízcseppjei szóródnak szét.

"Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk Wilson elnök úr szavaira, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. (…) követeljük a népszavazást hazánk azon részeire, amelyeket most tőlünk elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a szavazás eredményének, bármi legyen is az."

A világ hitt Wilsonnak, Clemenceau Masaryknak, az egész „Big Four” (a nagyhatalmak párizsi képviselete) annak, akinek hinni akart. Robert Lansing, az USA külügyminisztere ezt írta a trianoni mészárszékről emlékirataiban:

"A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázók, sok közülük nem teljesíthető, az igazság mellékes, minden az erőszak."

Erőszakkal fogták be a nép száját is, mert hangját meghallani nem akarták. Pedig szólt volna, és akkor nem taníthatták volna nemzedékeknek az undorító hazugságokat Prónay Pálról, Ostenburg Gyuláról, a Rongyos Gárda nem mint fasiszta különítmény jelent volna meg a tankönyveinkben, hanem úgy ahogy az igazság szólt: Sopron és környéke az ő áldozatuk árán tért vissza Magyarországhoz.

Aztán még egyszer végigvágott rajtunk az ostor, és most az utolsó bőrt akarják lenyúzni rólunk. A hetediket. Mi vagyunk a soron. Nekünk kell kimondanunk, elég volt, nincs tovább. Az Európai Unió eddig nem hallotta a szavunkat. Most a fülébe kell ordítani, mert a különös süketséget egyfajta kór okozza: a telhetetlenség baktériuma. A megszállott hatalomvágyé. Az elkülönült kiválasztottságba zárkózó, mindenki mást lenéző elme- és lélekállapot tünetei ütköznek ki sokakon, de még így is nagyon kevesen vannak. Szólni kell, hogy kiderüljön, terjed a világon az alattomos betegség, mint a rák. Sokáig nem okoz fájdalmat, fel sem tűnik, de amikor fájni kezd, akkor közel az utolsó idő. Ne legyen késő!

Nem lesz késő.

Trianon ma is vérző seb, és egyre jobban sajog. Meggyászolja, és tiltakozik nyíltan az egész ország Békéscsabától Pécsig, Kisbértől Soponyáig, Gödön, Nagymaroson át Dunakesziig és még sok helyütt. A Magyar Gárda pesti százada a XVII. kerületben emlékezett. Az aláírás órájában, amelyre 1920. június 4-én 16 óra 2 perckor került sor, egy perces harangzúgás után egy perces néma gyász következett. Lovashuszárok, első világháborús katonai egyenruhást viselő férfi vigyázták az ünnepséget, meg egy busznyi rendőr. Murányi Levente, 1956 hőse, a Magyar Gárda egyik alapítója mondta el elsőként beszédét. Őt Vörös Jolanda, az Atilla Király Népfőiskola igazgatója követte. Porubszky István, '56 kispesti vezére szónoklata után elénekelte a Boldogasszony anyánk kezdetű imánkat. Végül Kormány Sándor, a gárda pesti századának kapitánya követelte vissza elkobzott javainkat. A Jobbik képviseletében Kajzinger Zsolt és Marton László elhelyezte az emlékezés koszorúját. Elénekeltük együtt a Szózatot és a Székely Himnuszt.

Emlékeztünk. Emlékezni kell. Megtettük ezt a XV. kerületi Hubay Jenő téren álló világháborús emlékmű előtt is, a Turul-szobornál. Hatvanöt áldozat nevét olvastam az oszlopon, közülük huszonkilenc Varga nevű volt. Az emberek látták vonulni a kétszakasznyi gárdistát, dudáltak, integettek, jólesett. Volt, aki csaknem elmulasztotta bevenni a kanyart. Egy idős úr meglátott bennünket, üggyel-bajjal letette két nagy csomagját, és tapsolva üdvözölt. Az erkélyekről , kapualjakból csodálkozó szemek lestek, fénykép is készült. Mindenkinek magának kell kitapogatnia, mi az ő sorsa, miért született magyarnak Magyarországra, a huszadik században.

Amikor a szerelemben és az életben sokáig sután keresgélő Baradlay Jenőnek egy véletlen meghozta a lehetőséget, hogy hős legyen, megrázta magát és egy percet sem késlekedett. Megmentette a családját az élete árán. Mi is ezt tesszük a hazáért, akkor is, ha sokan közülünk 2050-ben már nem nézegetünk semmilyen földi térképet.

A mi országunk, Magyarország rajta lesz, teljes dicsőségében.

Kucsera Zsuzsa

(Kuruc.info)