Az idei 30. Nemzetközi Könyvfesztiválon Hetényi Shosanna (Zsuzsanna) úgy gondolta, hogy hangot ad nemtetszésének, amiért orosz irodalmi művek is megjelentek a kiállításon. A józan ész azt diktálná, hogy a „virágozzék minden virág” elv alapján nem rekesztünk ki egyetlen országot sem – folytasson bármilyen, számunkra barátságos vagy ellenséges politikát is.

De ma egyes fejekben nem az elfogadás, hanem továbbra is a kirekesztés az alapgondolat (természetesen csak akkor, ha nem róluk van szó). Sorstársaik közel harminc évvel ezelőtt még bőszen hirdették a jelszavakat: „Tégy a gyűlölet ellen!”, meg „Te is más vagy, te sem vagy más.” Akkor még jól állt nekik a tolerancia.

Aztán jött Kornis Mihály, a „haladó” tábor egyik ikonja, aki már őszintén megvallotta a lényeget: „Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk: hogy mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.” Legalább kimondta, amit addig csak egymás között hangoztattak.

Ennek a szemfényvesztő eszmeiségnek XXI. századi folytatója nem átallott ukrán zászlót magasba emelni, ukrán színekbe öltözni, így tiltakozva a számára nem tetsző orosz irodalmi művek ellen. Neki sikerült az, ami sokaknak elérhetetlen: megtalálta a kecske szarva között a tőgyet.

Egyetértek azzal, hogy a háború rossz dolog, és természetes, ha valaki a békéért imádkozik. De egy másik háborús fél nemzeti színeibe öltözni, zászlaját magasba emelni, miközben az magyarellenes politikát folytat, több mint esztelenség. Ez a tett felülírja a józan ész logikáját; erre nem lehet büszkének lenni – ha én tettem volna, szégyenemben világgá futottam volna.

Vajon Kárpátalján magasba emelné-e magyar zászlót?

Lehet az Orbán-kormány ruszofil politikája ellen tiltakozni, de mindennek megvan a maga helye és ideje; egy könyvfesztivál nem tartozik ide.

Ne felejtsük el, 2019-ben az egyik ukrán képviselő (Melnyicsuk) Magyarországot tankokkal fenyegette! Hogy ez a kijelentés hivatalosnak tekinthető vagy sem, jelentett-e valós veszélyt vagy sem, azt csak egy szűk kör tudhatta. Ettől függetlenül az elmúlt évek tettei világosan mutatják, hogy Ukrajna nem érdekelt a jószomszédi viszonyban.

Térjünk vissza az ukrán jelképekhez és jelszavakhoz. Számomra ezek nem egyszerű emblémák, hanem olyan súlyos történelmi terhek emlékét hordozzák, amelyek a XX. században emberéletek sokaságát érintették. Elsőre Bandera, az UPA vagy az OUN neve sokaknak ismeretlen lehet — ugyanakkor a kutatások egy része összekapcsolja ezeket a neveket a volhíniai tragédiával. Nem véletlen, hogy ez a múlt ma is kísért; a több százezer áldozatért Ukrajna még nem kért bocsánatot, aki ezt figyelmen kívül hagyja, az az ártatlanul legyilkolt emberek emlékét gyalázza.

Egy magyar állampolgár nem felejtheti el az ukrán rémtetteket. Nem lehet egy könyvfesztiválon magasba emelni egy olyan zászlót, amely mögött ki nem beszélt történelmi események húzódnak. Ha valaki ezt mégis megteszi, az nem együttérzést mutat, hanem az ukrán sovinizmust bátorítja – és ezzel nemcsak másokra, hanem saját magára is szégyent hoz.

Attila