És szubjektíven, áttekintő kulturális és gazdasági elemzésben. Még tart és tombol a nyár, a legmelegebb napok elé nézünk. Férfiember napi szomjoltója (a sajnos visszaszorulóban lévő) fröccs mellett a jó kesernyés serital. Melyből egyre kevesebb fogy (mint a németeknél – csak nem követjük ebben is őket?), ám a gyöngyöző italok legurításának szokása továbbra is értékmérő és egyben az ország gazdasági erejének mércéje. Sajnos egyikben sem állunk jól.

Évek óta figyelem a sörvásárlási szokásokat, és egyre gyorsuló ütemű változásokra figyeltem fel. A „hazai fogyasztók” (kivételesen ezt a hivatalos közgazdasági bikkfakifejezést használom) egyre jobban elfordulnak a magyar söröktől, és mind kevésbé szégyellve a külföldi sörökre teszik le a voksukat. E tapasztalataimat megerősítik a statisztikai adatok: a hazai sörök értékesítése 4–10%-kal csökken évente. Az export is csökken, míg a külföldi sörök behozatala nő.

Informálódásom eredményei alapján is egyértelműen kijelenthető, hogy a magyar sörök minőségét mind többen becsmérlik le, s ellenükben dicsérik fel a külhoni nedűkét, főleg a cseh, a német (osztrák), a szlovák sörökét, azonban a szlovén és a „román” sörök is mind nagyobb méltatásban részesülnek. (Messzebbre ritkábban jutnak el polgártársaink, azonban a „kifinomultabb” ízlésű világlátottak különféle egyéb országok söreinek ismeretével és folyamatos fogyasztásával is büszkélkednek, mint pl. az ír sörök.)

Míg korábban a Dreher (és még korábban a Borsodi) egyfajta csúcssörnek minősült, manapság már a leszólt kategóriába tartozik/tartoznak. Véleményem szerint alapvetően indokolatlanul. Az utóbbi időszakban magának méltán hírnevet szerző Pécsi Sör egyelőre még tartja nimbuszát, azonban vélhetően nem sokáig, utol fogja érni a lefitymálás általános divattá terjedő hulláma. A kisüzemi (kézműves) sörfőzdék termékeit nem taglalom, azokról többnyire jók a vélemények, azonban magas áraik és nehezebb beszerzésük miatt nem számítanak „napi” fogyasztási cikkeknek.

A kissé sznobizmusságba hajló degradáció okait kutatva azokból kettő fontosat véltem felfedezni. Az egyik a valóban meglévő minőségkülönbség: sajnos ebben nem (sem) tudtunk felzárkózni a „Nyugat” (vagy bárki más) mellé, s tartalomban-zamatban potens vetélytársként leuralni a piacot, egyfajta nemzeti tekintélyt alakítva ki. A másik ok abszurd, de mostanában sajnos már nem számít különösnek. A sörivási szokások módosulásában is érezhető egyfajta öngyűlölet, önlenézés, a magyar identitás csorbulásának kivetülése.

A valóban meglévő – de, ismétlem, a véleményekhez képest kisebb mértékű – minőségkülönbség a fentebb már említett gazdasági erőt is reprezentálja. Ha e termékünk minősége (is) gyengébb, nem lesz megbecsülésünk, sem megfelelő volumenű bevételünk. Ha söreinkkel a saját piacunkat nem tudjuk uralni, hogyan tudnánk terjeszkedni?

Vissza kell szereznünk söreink presztízsét. Emelni a minőséget, a mindenre kiterjedő színvonalat. Eloszlatni a kishitűséget és a hungarofóbiába hajló lekicsinylést. Átnevezni az angol megnevezésű söreinket (pl. „Gold”), és a máshol már ismert aromák másolása helyett sajátot készíteni. Gyárainkat visszaszerezni, vagy az idegen tulajdonban lévőket visszaszorítani. Optimális árakat alakítani ki – nonszensz, hogy a Párkányba, Észak-Komáromba tartó sörbevásárló turizmusnak vagyunk szemtanúi. Ebben is legalábbis visszaszerezni a korábbi hírnevünket, de inkább azt minél jobban növelni.

Saját, jól felfogott érdekből, amely – természetesen – minden más ágazat termékére is igaz.

Abai Zsombor