A körülöttünk kavargó, mesterségesen előidézett és egyre fokozódó zűrzavarban még a tájékozottabb emberek is ellentmondások sokaságába ütköznek a világpolitikai folyamatokat szemlélve. Azok, akik képesek voltak függetleníteni magukat a nyugati propagandagépezet agymosó kampányától, már régen megértették: Ukrajna területén az USA és csatlósainak proxyháborúja zajlik Oroszország ellen, és szó sincs semmiféle „hősies honvédelemről”. Igen ám, de akkor miképpen lehetséges, hogy a „24 óra alatt békét teremtő” Donald Trump vezette amerikai adminisztráció képtelen véget vetni annak a háborúnak, amelyet végső soron az Egyesült Államok vív az ukrajnai hadsereggel? Még a geopolitikai folyamatokat jobban ismerők is úgy tudták továbbá, az európai országok – beleértve Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot is – az USA vazallus államai. Hogyan lehetséges akkor, hogy Donald Trump elnök képtelen érvényesíteni akaratát a neki alárendelt, az amerikai hadsereg megszállása alatt álló európai gyarmataival szemben?

Nos, a felvetett kérdésekre az „összeesküvés-elméletek” híveinek (vagyis a történések valóságos okait boncolgatóknak) a körében létezik magyarázat. Éspedig a következő: a „kollektív Nyugatot” irányító „elit” berkein belül rövidebb-hosszabb idő óta megfigyelhető szakadás végletesen kiéleződött. Ugyanis, mint azt régóta tudni véljük, vannak a globalisták (ők ugyebár liberálisok, a gender, a woke ideológia és a multikulti megszállottjai, a fajkeveredés hívei), akik egyúttal Ukrajna emberi és anyagi erőforrásai révén kívánják meggyengíteni, legyőzni, részekre szabdalni és kirabolni Oroszországot. Velük szemben pedig ott áll a magát konzervatívnak, kereszténynek álcázó, a gender-, a woke őrület és a tömeges migráció ellenzőinek maszkírózó oldal, amely Kínát tekinti a fő ellenségnek, Oroszországot pedig, magához édesgetve, szeretné leválasztani nem csupán Európáról, de Kínáról is, továbbá számukra az izraeli hegemónia kiterjesztése is az egyik legfőbb prioritás. (Melynek érdekében az Irán elleni háborútól sem rettennének vissza.)

A fentebb megfogalmazott ellentmondások tehát azzal lennének magyarázhatók, hogy míg az USA-ban Donald Trump elnökké választásával diadalt arattak ugyan a „konzervatív cionisták”, ezzel szemben Európa a birodalmi „elit” globalista szárnyának kezén maradt. (Leszámítva természetesen Magyarországot.) Vagy ahogyan Bogár László megfogalmazta: a globalisták vezette Óbirodalom az USA-ban ugyan megbukott, mivel kudarcba fulladt az Oroszország megtörésé céljából kiprovokált háborúja, azonban Európában megőrizte hatalmát, és képes akadályokat gördíteni a Trump elnök vezette Újbirodalom, valamint a két másik „test”, Oroszország és Kína tárgyalásai nyomán létrehozni kívánt „százéves béke” megteremtése elé.

Hogy a nyugati birodalom vezető körein belül valóban létezik két különböző ideológiai alapokon álló és másfajta geopolitikai stratégiát megfogalmazó tömb, az már régebben is sejthető volt: globalisták és konzervatív cionisták számos kérdésben kerültek szembe egymással, de George Soros és Henry Kissinger Kínával, Oroszországgal, a Közel-Kelettel kapcsolatos elképzelései sem voltak összhangba hozhatók. Ugyanakkor fölmerülhet az ellenvetés, mely szerint amennyiben a nyugati „demokráciákban” látszólag öldöklő harcot folytató „bal- és jobboldalt” – vagy, ahogy újabban nevezik, globalistákat és szuverenistákat – ugyanaz a kéz eteti, akkor vajon a birodalmi oligarchia köreiben megmutatkozó hasadás nem szintúgy a szemfényvesztés része? Bizonyos vitathatatlanul meglévő nézeteltérések ellenére nem „egy brancsot” alkotnak a „nemlétező háttérhatalom” különböző ágazatai?

Mert létezik ugyanis a globalisták és cionisták, vagy mondjuk úgy, az „Ó- és Újbirodalom” szembenállását feltételező elképzelésen kívül egy másik lehetőség is, mely magyarázatot adhat a látszólag érthetetlen, ellentmondásos geopolitikai jelenségekre. Esetleg talán nem ellentét, hanem inkább munkamegosztás van az Ó- és Újbirodalom, vagyis Európa és az USA között? Mert nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: ha az Egyesült Államok tényleg akarná, ha nem is éppen 24 óra alatt, de néhány hét alatt bizonyosan véget tudott volna vetni az ukrajnai háborúnak! Nem kellene mást tenni, mint amit Trump elnök különös módon csupán 24 órás időtartamra néhány héttel ezelőtt meg is tett: teljesen leállítani mindenfajta amerikai hírszerzési információ és hadianyag átadását az ukrán hadseregnek. Amely azután teljesen „vakon” képtelen lenne hatékony ellenállást kifejteni Oroszországgal szemben. Mindemellett, ha Washington ténylegesen elszánná magát, a kijevi rezsim vezetőit, Zelenszkijjel az élükön, bármikor eltávolíthatná a pozíciójukból. Mert igen, az USA-t irányító „magánpénz birodalom” vívja háborúját Oroszország ellen, a NATO és az ukrajnai hadsereg felhasználásával, az úgynevezett „kollektív Nyugat” katonai és anyagi támogatásával. A „nemlétezők”, ha érdekeik úgy kívánnák, véget tudnának vetni az öldöklésnek. De nem akarnak véget vetni annak! Oroszországot ugyan egyelőre nem sikerült térdre kényszeríteni, azonban egy évekig tartó háborúskodásba belevonva, az „ukrajnai mocsárba” belefullasztva kívánják teljes mértékben kimeríteni. Egy legyengült Oroszország pedig könnyebben szétmarcangolható préda lenne a világhódítók számára, de az sem utolsó szempont, hogy amennyiben Iránnal majd Kínával sor kerül egy komolyabb konfliktusra, esetleg a végső leszámolásra, Oroszországra már egyikük se számíthasson.

Vagyis a „globalogazdi” csak úgy tesz, mintha két részre szakadt volna, de valójában egyetlen „test”, amely időnként megváltoztatja a stratégiáját. Európának most parancsba adta az ukrajnai öldöklés folytatását, és ennek számos jelét látjuk: tanúi lehetünk az oroszellenes és háborús hisztéria felkorbácsolásának, a katonai költségvetések nagy mértékű növelésének, a kötelező katonai szolgálat bevezetésének több európai országban és az Ukrajna európai uniós csatlakozásával kapcsolatos előkészületek felgyorsításának. Európa anyagi, és, ha szükséges, emberi erőforrásait (mely utóbbiról Soros Gyuri bácsi Kelet-Európa vonatkozásában oly látnoki szavakkal értekezett már több mint 30 esztendeje!) a „magánpénz-birodalom” gátlástalanul fel fogja használni Oroszország megtöréséhez és meggyengítéséhez. Az Egyesült Államokra pedig két másik, még komolyabb feladat vár. Az egyik a megkérdőjelezhetetlen izraeli hegemónia megteremtése a Közel-Keleten, mely elképzelhetetlen a palesztin ellenállás bármilyen áron történő megsemmisítése, gázaiak (és esetleg a Jordán-folyó nyugati partján élők) millióinak kitelepítése, valamint Irán térdre kényszerítése – történjen az akár tárgyalásos úton, akár háborúval – és az általa irányított „ellenállás tengelyének” végleges felszámolása nélkül. (Az Ománban zajló amerikai-iráni tárgyalásokon Washington – és persze Tel-Aviv – nem csupán a teheráni atomprogram feladását követeli, de az „ellenállás tengelyének” – a Hamásznak, a Hezbollahnak, a jemeni húsziknak, az iraki síita ellenállási mozgalomnak – biztosított iráni támogatás végleges megszüntetését is.) Hasonlóképpen kívánják a „magánpénz urai” útját állni Kína további erősödésének: egyelőre vámháborúkkal, de ha nem érnek célt, a későbbiekben (Oroszország és Irán legyőzése, partvonalra szorítása után) akár durvább, esetleg katonai eszközök felhasználásával is.

Hogy azután Donald Trump teljesen tudatosan alkalmazott „madman stratégiája” (szándékosan játssza el a kiszámíthatatlan, mindenre képes, erőszakos őrültet, hogy ezzel ellenségeire, majdani tárgyalópartnereiben félelmet keltsen, rájuk nyomást gyakoroljon) sikeres lesz-e, egyelőre aligha lehet megmondani. Talán leginkább Irán esetében érhet el eredményeket. Oroszországot immár nem a teljesen kimerült Ukrajna, hanem Európa államainak az eddigieknél sokkal erőteljesebb bevonásával kívánják folyamatos gazdasági és katonai nyomás alatt tartani, az USA Moszkva irányában tanúsított „love affair”-ja révén pedig a kínai szövetségesétől eltántorítani. A magára maradt, vámháborúval, gazdasági és a „modern háború” más eszközeivel (például bioterrorizmussal) legyengített Kína pedig idővel talán elfogadja az úgynevezett nyugati „magánpénz-birodalom” korlátlan uralmát bolygónk népei felett. Íme tehát a nagy stratégia! Megvalósításához el kell hitetni mindenkivel, hogy valóban létezik „Ó- és Újbirodalom”: vagyis a Moszkvával barátkozó (de másutt, foga fehérjét kegyetlenül kimutató) „konzervatív értékeket” képviselő Egyesült Államok és az Oroszországgal harcolni kész (de a Közel-Keleten például mérsékeltebb politikát folytató) „progresszív” elvekre épülő Európai Unió. A szörnynek látszólag tényleg két feje van, de egyetlen agya.

Gergely Bence