A szülők és a közösségi média című nagyszerű cikkel kapcsolatosan szeretném megosztani észrevételeimet, gondolataimat – egy gyakorló tanár szemszögéből. 

Fotó: Dobrila Vignjevic / Getty Images

Az írás megállapításai a legteljesebb mértékben helytállók. Az ifjúság, de immár a felnőttek jelentős részének is intellektuális, szellemi, erkölcsi, lelki állapota valóban kétségbeejtő. Az ok pedig elsősorban a profitéhes multicégek (és a felettük álló globális elit) vezényletével zajló „digitális forradalom”, mely teljes mértékben átalakítja, mi több, lényegében felszámolja az oktatás, az iskolai élet általunk ismert formáit is. Minderről természetesen nem zajlanak értelmiségi, politikai viták, a nyilvánosság előtt a pedagógusok is mély hallgatásba burkolóznak. (Csak egymás közt merik megosztani gondolataikat, félelmeiket.) 

Miért gondolom, hogy az oktatásnak az elmúlt évezred(ek)ben megismert intézményeit és működési módjait elsöpri a digitalizáció és a minden értéket fölzabáló „közösségi média”? Nos, először is a most iskolába járó gyerekek agyi képességeit, szellemi-lelki beállítottságát, „kompetenciáit” össze sem lehet vetni már a nagyszüleik nemzedékének adottságaival sem. Az úgynevezett Z generáció tagjainak többsége – de sajnos jelentős részben már szüleik is – lényegében funkcionális analfabéta, hosszabb, némiképpen elvontabb szövegeket elolvasni, megérteni, értelmezni képtelen. A kötelező olvasmányokat a diákok 80-90%-a nem olvassa el – ha esetleg hozzá is kezdenek egyesek, az első oldal elolvasása után feladják a megértésért folytatott kilátástalan küzdelmet, és már nyúlnak is a telefonjuk után. A „közösségi oldalakon” élvezhető „tartalmakon” aztán már nem kell gondolkodni, nem kell a szövegből a képeket megalkotni, nem kell összefüggéseket keresni, jön az érdekesség, izgalom mindenféle bevezetés, tárgyalás, leírás, elmélkedés, metafora és hasonlat nélkül. A versek elemzése is a múlté, mert kis korukban sem olvastak nekik a szüleik meséket, hogy lennének tehát képesek hallott, olvasott költemények alapján elképzelni bármit is? Meg egyáltalán, kit érdekel, mit mondott, gondolt ez vagy az a költő, író, aki egy teljesen más korban élt, mi közük van hozzá? A szövegértési képességek elképesztő ütemű romlása immár a matematikai, fizikai feladatok megoldását is ellehetetleníti: a kollégák elmondása szerint ugyanis sok esetben a gyerekek már azt sem értik meg, mit is kellene csinálniuk. A tankönyvek szövegét sem értik, szerencséjük van, ha a tanár egy rövid vázlatot írt nekik az órán a táblára, amit lemásoltak…vagy telefonjukkal lefényképeztek. (Már amennyiben „tanulási célból” bevihették az órára a „telót”, de végtére is a táblára írt magyarázó szövegek megörökítése talán nem „tanulási cél”?) 

A házi feladat egyre inkább a múlt valamiféle „csökevénye”, mely elméletileg ugyan még létezik, helyesebben mindenki úgy tesz, mintha létezne. A valóságban azonban jobblétre szenderült. Fogalmazásokat, irodalmi, történelmi esszéket, de matek, fizika, kémia, biológia, földrajz feladatokat a mesterséges intelligencia kiválóan megold, és ezzel a ténnyel a diákok is tisztában vannak! Chat GPT „barátunk”, ha kell, jelesre, hibátlanul megír, mondjuk egy fogalmazást, de kérésre apróbb hibákat is vét, kissé lebutítottan is tud dolgozni, ha ezt várják el tőle. (Persze alapból sem túl eredeti, az elvárt és kötelezően felmondandó, a tömegek fejébe begyömöszölni kívánt világszemléletet böfögi fel magából, de ez persze a diákok és szüleik nagy részét nem zavarja. Világszemlélet, ugyan már, egyáltalán mi az, kit érdekelnek ilyen hülyeségek, csak az ötös meglegyen, kellhet a felvételihez, akinek pedig nincsenek ilyesfajta céljai, annak pedig, ha a jegy „görbül”, az is megfelel.) Ezen a ponton természetesen az oktatási rendszer összes úgynevezett „szereplőjének” (tanár, diák, szülő) a fejében felmerül a kérdés: ha folyton a kezünkben van a „kütyű”, ami bármikor kiszámol, megmond, megfejt, megír bármit, minek egyáltalán iskolába járni és tanulni? Erre és a rohamos ütemű elbutulás rémes jelenségére az oktatási kormányzat, a „nagypolitika” még a „követelményrendszer” fenntartásával, sőt helyenként (például magyarból, ahol tavaly óta egy irodalmi műveltségi tesztet is ki kell tölteni a videojátékokon és más „közösségi platformokon” felnevelkedett fiataloknak) annak szigorításával válaszol. A kudarc borítékolható, ha csak újabb csodamasinák (okos órák, netán az agyba is beültethető chipek) ki nem mentik az ifjúságot a mindig valamilyen értelmetlen tananyagot a fejükbe zsúfolni szándékozó „boomerek terrorja” alól.  

De nem csak a házi feladatok vesznek a múlt ködébe, hanem a feleltetések, az otthoni tanulás is. A feleltetés egyes „modern pedagógiai elvek” szerint „súlyos lelki sebeket okozhat” a „félénk és szorongó” diákoknak. (Akik persze egyre többen vannak valamilyen rejtélyes okból kifolyólag.) Az otthoni tanulás pedig nem csupán azért vész szép lassan ugyancsak a múlt ködébe, mert sok diák fölöslegesnek tart bármit is megtanulni, vagy éppen lusta, esetleg más dolga van. Sokan tényleg, őszintén szeretnének tanulni, csakhogy… ott a telefon, és annak vonzóereje százszorosan nagyobb, mint bármilyen érdekesen előadott, leírt tananyagé. Persze a tanári előadás, magyarázat „műfaja” is megszüntetésre ítéltetett: a „digitális bennszülöttek”, a Z generáció tagjainak többsége képtelen figyelmét néhány percnél tovább bármiféle (hát még egy számára idegen, elvont, érthetetlen) szóbeli megnyilvánulásra összpontosítani. A „megoldás” az lehet, ha rövid, néhány perces, részben vicces videókon mutatjuk be a teljesen lebutított tananyagot az ifjúságnak, ezen kívül lehetővé tesszük számukra a „digitális tanulást és vizsgáztatást”. („Digitális érettségi”? Miért is ne?)

Az összkép meglehetősen rémisztő. (Pedig a rohamos mértékben növekvő számú autista, ADHD-s és egyéb figyelem- és idegrendszeri zavarokkal küzdő, valamint az „eltérő szocializációjú roma diákokról” még csak szót sem ejtettem. Minderről a nyilvánosság „hivatalos” fórumain sem lehet beszélni.) Kérdések sokasága merül fel: vajon kik fognak dolgozni a jövőben, és milyen színvonalon? Vajon ha a robotok átveszik a munkát tőlünk, emberektől, gondolkodnak is helyettünk, ezért nem is kell a jövő nemzedékek tagjainak okosnak, műveltnek, tájékozottnak lenniük? Igen ám, de ha minden munkát a robotok végeznek el, mit csinálnak akkor az emberek? Nem lesz abból baj, ha sok milliárd ember egyszer csak feleslegessé válik? Vajon a jövőben megtörténhet, hogy bizonyos chipek agyba ültetése révén a szükséges tudásra mindenféle erőfeszítés nélkül szert tehetünk? Végezetül pedig: elképzelhető-e, hogy nemsokára a tananyagot (lebutítva, leegyszerűsítve, képekben, jópofizva, röviden, „modernizálva”, a „fiatalok nyelvén”) a Chat GPT és társai adják elő az ifjúságnak, a fegyelmezés és gyermekfelügyelet pedig ember formájú a robotok feladata lesz?

Egy tanár