Az elmúlt hetek, napok történései alapján sokaknak lehet olyan véleményük a jelen helyzetről, hogy az orosz energiaellátás csökkenése előbb-utóbb a teljes leállítás irányába tart, vagyis az EU akarva-akaratlanul (nyilván nem akaratától függetlenül, hiszen előre meg volt tervezve) kénytelen lesz elfogadni az orosz energia megszűntét.

Ha kertészeti összehasonlítását szeretném prezentálni a dolognak, akkor a növény gyökérzetét taglalnám, ami épp úgy része a növény létének, mint a szára vagy a levelei. Fontos rész, a tápanyagellátás a dolga többek között, és milyen érdekes, mindezzel együtt ő maga a támasz, vagyis tartja a növényt. Amennyiben áttelepítünk, gondosan kell a gyökérzettel bánni, a lehető legritkább esetben tépjük ki a növényt, jobbára óvatosan kiemeljük a tartóból, földből, a gyökérzet sérülését minimálisra csökkentve. Másrészt, ha áttelepítünk, rendkívül rövid időn belül újra el kell ültetnünk, vagyis a gyökérzetnek megfelelő táptalajt kell találnunk. Minden óvatosságunk ellenére még így is előfordulhat, hogy az áttelepített növény elpusztul.

Lefordítva ezt a körülöttünk zajló folyamatokra, valakik kitalálták, hogy az EU gyökérzetét (energiaellátását) tövestől, durva módon kitépik, de az átültetéshez nincs megfelelő hely, talaj, vagyis elképzelésük sincs, hová teszik, hogyan oldják meg a növény (EU) energiaellátását.

Összevisszaság jellemzi az itt-ott megjelenő nyilatkozatfoszlányokat, megpróbálnak hangzatos mantrákba csomagolt idiotizmusokat hangoztatni (repower EU), de mindenki tudja, érzi, hogy ennek semmi értelme, a jelen létállapot kérdéseire egyik sem ad választ.

Úgy gondolom, minden markáns – az EU jövőjét radikálisan érintő – kérdéskört sok lépcsőben, mindenkit meghallgatva, minden véleményt figyelembe véve kellene meghozni, mostanság viszont hirtelen felbukkant megmondóemberek mérhetetlen sokasága öntötte el az atlantista médiát.

Másról sem lehetett olvasni, mint ilyen-olyan szankciós csomagokról, hogy ezek mennyire kivéreztetik majd az oroszokat, ezek rendkívül szükségesek, ezek nélkül Ukrajna elveszik, de ezekkel megállítható az orosz invázió, Oroszország összeroppan, elvérzik, és megadja magát. Nos, nem így történt. Mindnyájan tudjuk, mi történt valójában.

Azt már kevesebben tudják, kik voltak az eszmei szerzői ennek, miért áll most úgy az európai földrész, hogy hangosan nyivákolva farkast kiáltanak, mert nincs gáz, olaj, sőt elektromos áram sem, nemhogy az atomerőműveket tervezik újraindítani, de előtérbe került a szénerőművek teljes kapacitáson történő üzemeltetése.

Ezt most már mi is kezdjük érezni a benzinkutaknál, egyelőre persze hozzánk teljes mennyiséggel érkezik az energia, de nem tudjuk, meddig, hiszen ha tetszik, ha nem, mi is barátságtalan ország vagyunk az oroszok szemében, akik megszavazták az eddigi összes szankciós csomagot.

Esszém nem kíván a közel s távoli jövővel foglalkozni, mert rendkívül borúsan festene a jövőkép, inkább szeretnék rávilágítani valami olyasmire, miért kell nekünk az előttünk álló nyomort, nélkülözést, kiúttalanságot elviselnünk.

Van egy sorozat, amit az LMBTQ-propagandáról elhíresült Netflix jegyez. Ha arra tévedek, csak északi sorozatokat próbálok meg – egyre kevesebb sikerrel – végignézni, nos ez a Borgen nevű épp ilyen. Az új évadról van szó, amiben a volt miniszterelnök, jelenleg külügyminiszter asszony egy rendkívül nagy horderejű olajlelőhely-mutyi közepén találja magát.

Izlandon van a kérdéses terület, ahol kanadai részvétellel találnak olajat, de közben felbukkan egy orosz oligarcha neve is, aki bevásárolta magát a kanadaiakhoz, akik erről először nem nyilatkoznak semmit, majd a tények hatására beismerik, ezért a miniszter asszony el készül ezt a tényt mondani az üggyel foglalkozó ülésen.

Természetesen a sorozatban már az oroszok lerohanták az ukránokat, és szankciókat is megemlítenek, tehát friss vonatkozásai vannak a történéseknek. Azt már említenem sem kell, hogy az orosz oligarcha a maffiával üzletel, és a fantomképen természetesen sátánarcú.

Mindeközben a kormányülés előtt besétál az amerikai nagykövet a miniszter asszonyhoz (bejelentés nélkül, miközben sietnie kellene valahová, de azt nem feszegetik, mitől jutott be, miért nem zavar ez senkit sem), és előrevetíti, hogy akár ENSZ-főtitkár is lehetne a miniszter asszonyból, de kérnék az orosz kapcsolat elhallgatását, mert zsarolási tényező lehetne az USA részéről, ha titokban maradna. A miniszter asszony bólint, eltitkolja, sőt az ülésen egy politikus neki is szegezi a kérdést, hogy ismeri-e az adott orosz urat, és tudja-e a kapcsolatát a kanadai társasággal, amire szintén nemet mond.

Én eddig láttam a sorozatot, és mondhatnánk, hogy a sokat szidott Netflix most lerántja a leplet arról, mi is történik mostanság az európai vezetőkkel, mennyire dróton rángatott marionettbábuk ők, de érzésem szerint itt sokkal többről van szó.

Egyrészt a Netflix sohasem javul meg, nem engednének át ilyen propagandát, ne adj Isten, leleplező filmet, inkább elkezdik a tömegek nyomását abba az irányba, hogy igenis az USA áll minden mögött, nekünk úgy kell cselekednünk, ahogy ő diktálja, ellenkező esetben…
Nem tudom, mi történhet ellenkező esetben, mi lehet ennél rosszabb nekünk.

Elveszítünk mindent, nem lesz energia, munkahely, élettér, talán élelem sem.

Miközben ezt látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy a szankcionált oldal egyre erősödik, egységbe tömörül, gazdasági, katonai egységet fog alkotni, miközben mindkét oldalon az atomháború veszélyével és hatásaival riogatnak.

Tényleg fel kell tennünk nagy nyilvánosság előtt a kérdést: ki akarta ezt, kinek jó ez az állapot, hová tartunk voltaképpen?

Kit kérdeztek meg az ún. vezetők erről, volt-e konszenzus, tartottak-e egy ilyen létkérdést érintő ügyben népszavazást a tagországok, ha igen milyen eredményt hozott? És folytathatnánk a kérdésözönt.

Itt állunk mindannyian a végzet kapujában, létünk egy teljesen kívülálló, szankcionált, elítélt országtól függ, és várjuk a kérdésekre adott válaszokat.

(A szerző olvasónk.)