Több mint egy hónappal ezelőtti tapasztalataimról számolok be az elkövetkező sorokban. Egy szövetség által szervezett csoportos kiránduláson vettem részt márciusban, melyen igen emlékezetes élményekben volt részem.

Egy kellemes péntek reggelen vette kezdetét az út Munkácsra. Mindenki izgatottan várta már, mikor érünk Kárpátaljára, hogy megismerjük a határon túlra szorult magyarok életét. Azonban nem számítottunk túl sok jóra addigi ismereteink alapján.

Dél körül érkeztünk meg. Egy általános iskolában vártak minket, ahol a csoportunk egy része március 15-ei előadással készült a nebulóknak. Mivel az ünnepségre siettünk, mindenkinél kokárda volt, amit azonban nem javallott feltűzni, míg át nem léptük az iskola kapuit.

A kis diákok közé érve furcsa érzés fogott el. Nem láttam mást, mint szegénységet és minden kisgyermek szemében a szomorúságot. Első dolgunk volt bejárni az iskolát. Boldogság töltötte el a szívünket, mikor megpillantottuk a falra kiakasztott nemzeti ünneppel kapcsolatos rajzokat, képeket. Semmi kétség nem fér hozzá: a szívük magyar, de ezt csak az iskola falain belül vállalhatják fel nyugodt lélekkel.

Mindenképpen mielőbbi segítségre szorulnak „kint rekedt” honfitársaink! Az iskolában láttak minket vendégül, tehát ott reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Az étel kiszolgálása, tálalása kifogástalan volt, az emberek, a környezet szintén barátságosnak tűnt.

Térjünk vissza az ünnepségre. Az intézmény tornatermében sorakoztunk kb. 1 órakor. A terem kopottas, régies volt. Semmiképpen nem alkalmas egy testnevelésóra megtartásához, a padló itt-ott foltozott, a bordásfal használhatatlan stb. De nézzük a jó oldalát, a kis diákok bizonyára sokat ügyeskedtek, mire nemzeti színbe öltöztették a helyszínt. Az ajtóval szemben, ahogy beléptünk, egy hatalmas kokárdát pillantottunk meg. Nagy örömmel fogadtak minket, bátran kijelenthetem: kitettek magukért. Az ünnepséget az iskola igazgatója nyitotta meg. Majd a tanulóké volt a „színpad”. A kicsik annak rendje és módja szerint énekeltek, szavaltak. Ezt követően mi is megmutattuk, mivel készültünk. Örömmel töltött el, hogy sikerült mosolyt csalni pár perce az arcukra.

Miután elhagytuk az intézményt, Munkács várához siettünk. Bejártuk a vár minden engedélyezett zeg-zúgát. Az épület megismerése mindenkiben kellemes élményeket hagyott. Délután még egy városnézést is bevállaltunk. A sétálóutcán mászkáltunk – és itt fontos szerepe van a többes számnak, ugyanis egyedül semmikép nem ajánlatos elkóborolni. Rémítő látvány fogadott minket. A járdákon régi és friss vérfoltok, az épületek falában pedig lövöldözésekre utaló nyomokat fedeztünk fel.

Útközben betértünk egy élelmiszerboltba, mivel kíváncsiak voltunk az üzletre. Semmi jót nem tudok ezzel kapcsolatban sem megemlíteni. A pultnál sokat vártunk, mire sorra kerültünk, de nem volt baj, addig megvitattuk, miből vásároljunk. Szóval mire mi következtünk volna, az eladónő ott hagyott minket kb. negyed órára. Nem mondanám barátságosnak, sem segítőkésznek, kiközösítettnek éreztük magunkat azért, mert magyarok vagyunk. A városnézésre kb. 20 percet kaptunk, hozzáteszem, nem is kellett ebből több.

Szombaton Vereckére indultunk, kb. 2-3 órás út volt, míg felértünk a szép havas hegycsúcsokra. Nagy örömmel szálltunk ki és vettük volna az irányt a hágó felé, de csak indultunk volna, mert, mint megtudtuk, fegyveres tüntetés folyt a téli tájon. Mégpedig abból a célból, hogy SOHA többet magyar ember ne tehesse be lábát a Vereckei hágóra! A hír hallatán mérhetetlen düh fogott el. Megemlítendő, hogy ha megtudják, hogy mi magyarok akkor ott vagyunk, talán ezt a beszámolót most nem tudnám megírni.

Szóval siettünk a buszhoz és iszkoltunk volna haza, ám ez sem volt olyan könnyű, mint leírni, mert keskeny, csúszós út vezetett fel a hegyre, melyen egy nagy busz nem tud egy-kettőre megfordulni. Körülbelül félórán keresztül csak hátrafelé tolatott a sofőr, míg sikerült irányt változtatni, miközben még több fegyveres katona igyekezett a tüntetésre.

A hazafelé vezető út már nyugodtabban telt, vagyis inkább csalódás tükröződött az arcokon, valamint felháborodás, de kiben ne ébresztett volna ilyen érzéseket? Minden hazafi értetlenkedve, dühödten állt volna a helyzet előtt. Szívem szerint oda szaladtam volna és égbe kiálltom, hogy magyar vagyok!!!

De valószínűleg addig éltem volna. Tehát meg kell próbálnunk össze fogni és együtt égbe kiálltani!

Majoros Regina