Orbán Viktor a demens amerikai elnökhöz intézett táviratában a „magyar emberek nevében részvétét fejezte ki” a kabuli terrortámadás során életüket vesztett amerikai katonák családtagjainak, és biztosította Joe Bident arról, hogy „gondolataink és imáink az amerikai néppel vannak ezekben a nehéz időkben”.

Az USA-t és az egész nyugati világot markukban tartó „megnevezhetetlenek” alighanem nagy ívben tesznek bárkinek is az imáira, de persze nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a morális meggondolások tragikus semmibevétele nem maradhat következmények nélkül. Mert szép, szép ez a megható részvét, amit most a magyar miniszterelnök és persze sokan mások is tanúsítanak, de vajon hasonlóképpen kifejezte sajnálkozását és mélységes bánatát Orbán Viktor az afganisztáni „misszió” több százezer áldozata hozzátartozóinak bármikor is az elmúlt húsz év folyamán? Vagy a teljesen hazug indokokra hivatkozva megindított iraki háború több mint egymillió halottjának családtagjai kaptak-e Orbán Viktortól vagy bármelyik nyugati vezetőtől valaha is részvéttáviratot? Imádkozott-e valaha is nyugati politikus a cionista birodalom közel-keleti vérengzéseinek áldozataiért „ezekben a nehéz időkben”? Nem, az erkölcsi felelősséget sem a hazug és gyáva politikusok, sem az őket háttérből irányító „megnevezhetetlenek” nem kerülhetik el, de azok sem, akik akár szavakkal, akár tettekkel részt vállaltak a globális nyugati birodalom pofátlanul „missziónak” és „béketeremtésnek” elkeresztelt hódító háborúiban. Mert nézzük csak meg, itt a magyarországi gyarmaton hogyan is kezdődött ez az egész őrület? Amikor 20 évvel ezelőtt, a zavaros hátterű szeptember 11-i merényletek után megindult az USA és a NATO afganisztáni inváziója, majd két évre rá az Irak elleni támadás, akkor az éppen hivatalban lévő budapesti kormány kétféleképpen „kommunikált”. Nyilvánosan, és a hülyéknek azt hazudták, részt veszünk a „békemisszióban”, segítünk megvédeni a „nők jogait”, valamint megteremtjük a „demokráciát”. Bizalmasan, és egy „kádári” kacsintás kíséretében az értelmesebbeknek pedig – főként a Fidesz-kormány részéről – azt mondták, „kicsik vagyunk”, az „ USA-val szemben nem tehetünk semmit”, „szél ellen nem lehet”, és egyébként is „a NATO-tagság kötelezettségekkel jár” (ez utóbbit persze úton-útfélen hangoztatták), melyeket ha teljesítünk, cserébe megsimogatja a fejünket a „globalogazdi”. A „NATO-kötelékébe” tartozó katonáink pedig – csak és kizárólag a pénzre gondolva, mindenféle morális meggondolást sutba vágva – meg is indultak Afganisztánba és Irakba. „Teljesíteni a NATO-tagságból adódó kötelezettségeinket”. Miközben semmi más nem járt a legtöbbjük fejében, csakis az, hány millió forinttal fognak gazdagodni a néhány hónapos „misszió” eredményeképpen.

Nos, felteszem a kérdést: mi történne abban az esetben, ha az Iszlám Állam bosszúból a Nyugat közel-keleti vérengzéseiért, terrorcselekményeket hajtana végre azokban a csatlós államokban, amelyek részt vettek a közel-keleti álságos és hazug „béketeremtésben”? Nagyon remélem, semmi ilyesmi nem történik, de ha mégis bekövetkezne egy „puha célpont” elleni támadás (vagyis megint azok halnának meg, akik nem felelősek a háborús részvételért, hacsak annyiban nem, hogy soha nem tiltakoztak, nem is érdekelte őket az egész, és megválasztották a háborúkat kezdeményező politikusokat), akkor az „utca embere” megint csak mélységesen meg lenne döbbenve, és persze nem értene semmit. „Hogy történhetett ez meg?” – tennék fel értetlenkedve a kérdést, míg a „tájékozottabbak” pedig azokat az ostobaságokat mondogatnák, amit a mindenható média igyekszik a fejekbe verni már jó ideje: a terrortámadásokat elkövető személyek „iszlám fanatikusok”, „radikálisok”, de hogy miért lettek ilyenek, arról persze nem eshetne szó. Legfeljebb egy-egy mélyenszántóbbnak nevezett vitaműsorban vagy „tanulmányban” addig elmennének, hogy a „sikertelenségeikből, frusztráltságaikból fakadóan kialakult bűnbakképzési mechanizmus miatt gyűlölték meg a szabadságot”, és váltak a „szabad nyugati világ halálos ellenségeivé”. Na és persze mindig előkerül az iszlám válaszcsapások „mélyebb” elemzésekor a „72 szűz, akiknek az ölelésére vágyva követték el ezek a nagyon ostoba fanatikus iszlamisták” a merényleteket. Hát persze. Veszedelmes terepen járunk, mert ha az iszlám radikalizmus és a véres merényletek valódi okai kiderülnének, akkor nem csupán a hanyatló globális nyugati birodalom „béketeremtő misszióiról” hullana le a lepel, hanem egyesek elgondolkoznának arról is, amiről szintén tilos töprengeni a „szabad nyugati világban”: a nemzetiszocializmus kialakulásának és az antiszemitizmus 20. századi megerősödésének igazi okairól.

Különös ellentmondásnak tűnik, hogy miközben a globális hatalom és a magát liberálisnak hazudó médiája erőteljes kampányt folytat az egykori európai hatalmak „rasszista” jelzővel illetett gyarmatosítási törekvései ellen, a Nyugatot manapság uraló cionista „elit” vezénylete alatt az elmúlt évtizedekben zajló vérengzéseket „terrorellenes háborúnak”, „béketeremtő misszióknak” kellene tartanunk. És noha erkölcsi szempontból a klasszikus gyarmatosítás során valóban megbocsáthatatlan bűnök sokaságát követték el, de a 15. századtól meginduló kolonizáció folyamata a nyugati a civilizáció vívmányait és a kereszténység magasztos ideáit is elterjesztette. Az USA vezérelte nyugati birodalom viszont csak káoszt, romokat és pusztítást hagy maga után, és az utópiának bizonyuló „demokrácia” helyett az Európa és Amerika egykor fehér és valaha keresztény népeinek erkölcsi, szellemi értékeit elpusztító, beteg eszméit terjeszti.

G.B.

(A szerző olvasónk.)

Kapcsolódó: A missziók hatása a Magyar Honvédségre az afganisztáni események tükrében