Ezek jönnek. Napi rendszerességgel. Özönlenek. Pofátlanul. Szervezetten. Fizetik őket, csak jöjjenek. Menekülnek, mondják ők maguk és mondják róluk azok, akik a magyar nemzetet, de akár Európát is mindenképp megvezetni akarják. Csakhogy tulajdonképpen Európa nem is érdekel, hiszen az is csak egy élősködő vérszívó. Bennünket a saját országunk, a saját nemzetünk érdekel.

A lényeg az, hogy a háttérből a játékot mozgató liberális tömb, avagy banda minden áron megmagyarázni akarja, és szó szerint le akarja gyúrni a magyar ember torkán, hogy ezek szegények a rossz és bizonytalan élettől menekülnek. Sőt mi több, azt is megmagyarázzák, hogy bizony be kell őket fogadni, hiszen ők is emberek. És tüntetést is szerveznek, ha kell, az érdekükben.

Egy nagyon aljas és nagyon bicskanyitogató szemponttal folytatják tovább a liberális magyarázkodást: hiszen amúgy is kevesebben vagyunk, fogy a magyar, mondják. Még kimondani is irtózatos, hogy ilyet próbálnak szép lassan beleoltani, belevésni a mai magyar társadalom elméjébe. Hogy fogadja el a fekete, vagy bánom is én, arab jöttment „menekültet”, hiszen azzal többen leszünk. Hogyha kell, megpróbálja beleolvasztani a magyar nemzetbe ezeket. Hiszen hasznosak, hadd legyünk többen, mondja.

Nem, nem és nem! Isten ments, hogy egyáltalán még a gondolat is megfoganjon, akár fikarcnyit is. Mert arról senki nem beszél, hogy akár rövid, de leginkább hosszú távon milyen méretű károkat okoz ez a magyar nemzetnek. Mint ahogyan azt sem taglalják tulajdonképpen, hogy abból a nyolc-kilencszázból, aki bejön naponta (1400-1500 is előfordul - a szerk.), hány is hagyja el az országot, és hány marad tulajdonképpen. Csak mert jól érzi itt magát, mondjuk. Mert szemfülesen kijátssza a hadilábon álló magyar rendszert. És itt marad és a lehető legkártékonyabb módon él majd itt tovább.

Nem tudjuk, semmit nem tudunk, mert nem is cél az, hogy bármit is tudnunk kelljen erről. A legkomolyabb következményekről igazából egyetlen szó nem esik. Arról, hogy ez a magyar nemzet még inkább valós elgyengüléséhez vezet. Hogy feloldódjanak a szakrális magyar értékek, hogy ne legyen fontos a tiszta értékrend, hogy az „úgy szép a világ, ha színes” mentalitást belemagyarázzák a magyar ember esze tokjába.

Mert legyünk nyitottak, mondják, hiszen nem lehetünk ennyire begyöpösödött gondolatvilággal körülvéve, hogy nem fogadjuk el a „mást”.

Nem, nem és nem! Nem fogadjuk el. És azért nem, mert tudjuk, hogy nekünk mi a jó. Hogy melyek azok az igazán szent értékek számunkra, amelyekből azért nem engedünk, mert ha megengedjük, hogy elvegyék tőlünk, akkor összeomlunk, megsemmisülünk.

A magyarság valamikor nagy volt. Óriási. Mára eltörpültünk és erőnk sincs felemelkedni. Nem tudunk, mert hagyjuk, hogy uralkodjanak fölöttünk, hogy megmondják, mit tegyünk, és főként rábólintunk minden olyan ártalmas dologra, amelyről jól tudjuk, hogy káros nekünk, de mégis elfogadjuk, mert rábeszélnek.

És ide nem ideiglenes kerítés kell, hanem hét lakattal ellátott kemény „fal”, amelyen nem lehet átjönni, és azért nem, mert a magyar nem engedi! Mert itt aztán semmi keresnivalója nincs a jöttmentnek, mert éppen elég a mi bajunk, és nem kell nekünk a másé.

És elsősorban nekünk igazából egy nagyon kemény és stabil lelki fal kellene. Hogy kivédhessük a szennyet, amelyet ránk zúdítanak. Egy olyan lelki erő, és tartás, amely sajnos hiányzik belőlünk. És amelyről jól tudják, hogy hiányzik. Éppen ezért próbálkoznak, tapogatóznak, hogy véghezvihessék aljas tervüket. Könyörgök, ne hagyjuk! Mert nem csak elgyengülhetünk. Hanem elveszhetünk.