Tisztelt Lipusz Zsolt!

A mohácsi csatavesztésről szóló írása sajnos hűen tükrözi az akkori magyarországi valóságot. A történelemtudomány azonban arra való, hogy a jövőre nézve okuljunk belőle. Így szerény ismereteimre alapozva szeretnék pát megjegyzést fűzni az írásához.

Véleményem szerint Ön túlértékeli a török haderő harcértékét. Bár Magyarországon sajnos látványos eredményeket értek el, már ebben az időszakban is jelentősen el voltak maradva a nyugati haderőkkel szemben. A török haderő egy elmaradott, keleti jellegű haderő, amit a létszám és a tűzfegyverek használata erősített meg. Jelentős sikereit hozzá hasonló, taktikailag képzetlen és alapvetően fegyelmezetlen erőkkel szemben érte el. Példaként hoznám fel, hogy V. Károly 1535-ben, Tunisznál 26 ezer fős inváziós erőivel rommá veri Harredin Barbarossa 80 ezer fős Algír-Oszmán hadát. A győzelem értékét tovább növeli, hogy idegen környezetben, a helyi terepviszonyokhoz igazodó haderő ellen arat elsöprő győzelmet. A taktikai képzettség és a hadszíntéri fegyelem már itt megmutatja a fölényét, ami Magyarországon sajnos 150 évet várat magára...

Az Ön által ismertetett felvonulási lehetőségek a törökre is vonatkoztak, csapatait ő sem tudta gyorsabban mozgatni, amit a nagy számú ágyú és a gyülevész had tovább lassított.

Elfogadhatjuk, hogy a természetes határokon való védekezés nem volt reális alternatíva, sem időbeli, sem taktikai okokból, ugyanis a magyar sereg fő csapásmérő ereje, a nehézlovasság folyóparton nem tudta volna kihasználni a képességeit. Ellenben nem lett volna szükség mohácsig vonulni, a tolnai gyülekezőhely is megfelelő lehetett volna. Az időelőny lehetőséget adott volna kiépített védelem felállítására, amit a környékből összeterelt jobbágyság végzett volna. Ennek a végrehajtásához néhány nyugati szakember is elegendő lett volna, ami azért a magyar költségvetésbe is beleférhetett.

A kor színvonalán kiépített állásokban a magyar tüzérség - néhány külföldi tüzérségi szakértővel - a lehető legnagyobb tűzhatást fejtheti ki. A gyengébb harcértékű gyalogság, valamint a lóról szállt észak magyarországi nemesség - akik Tolnára azért odaérhettek volna - a megerősített állásokban eleve nagyobb önbizalommal bírtak, valamint a török könnyűlovasságnak sem lettek volna kitéve. A fentiekre és a következőekre az 1512-es ravennai csatát hoznám példának. Ott ugyan a kiépített védelemből harcoló spanyolok elvesztették a csatát, azonban sokkal modernebb haderő ellen, mint az oszmán, ráadásul korban is előrébb járunk, így a tapasztalat adott lehetett volna 1526-ra.

Székely Bertalan: Mohácsi csata (1866)

A magyar hadvezetés tudatában lehetett, hogy a török fő ereje a puskákkal felszerelt janicsárság és a jelentős erejű tüzérség. A jól kiépített állások láttán várható lett volna a gyengébb harcértékű gyalogság lerohanási kísérlete a védelem felmérésére, valamint a tüzérségi előkészítés. A gyülevész had ellen a nyugati zsoldosok kiválóak lettek volna, különösen, hogy a tüzérség is támogatta volna a harcukat. A hadszíntér fölé magasodó tüzérségi állások és az előterükben szintén védett állásokban felálló landsknechtek bármelyik török egységgel szemben eredményesen vették volna fel a harcot.

Ilyen jól megerődített állásokkal szemben csökkent volna az oszmán tüzérség fölénye is. Megfelelő helyszín választással nem lett volna olyan lehetőségük mint a franciáknak ravennánál, ahol a tüzérség manőverezése eldöntötte a csatát. Az esetleges tüzérségiállás-váltás, nagyon jó lehetőséget teremtett volna a magyar lovasság számára, ami könnyedén gázolt le bármilyen oszmán seregtestet, ha az nem vonult valamilyen műszaki akadály mögé.

Amennyiben a szultán és vezérei egy ilyen jól kiépített, és a tapogatózó rohamok során is nagy erejűnek látszó védelemmel találták volna szemben magukat, akkor valószínűleg nem erőltette volna a gyors győzelmet, mivel félt volna az elit seregrészeinek esetleges pusztulásától. Megjegyezném, hogy ilyen modern típusú hadviseléssel a török még nem nagyon találkozhatott 1526-ig.

A hatvanezres török sereg fele alacsony harcértékű alakulatokból állt, akikkel szemben a megerősített állásokban lévő gyalogság egyáltalán nem lett volna hátrányban. A védelem első sorai mögül, akár még egyszerű kődobálással is hatást válthattak volna ki a teljesen képzetlen népfelkelők is. Még a modern spanyol terciókban is, az állomány jelentős része csak a fizikai nyomást szolgálta. Majd a harminc éves háború során, Gusztáv Adolf változtat ezen lényegesen, addig általánosnak mondható ez a gyakorlat. Erre a célra a kaszás jobbágyok is megfelelnek szükség esetén.

Orlai Petri Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedeti a halottakat (1860)

A puskával felszerelt janicsárság ellen a tüzérséget és íjakat használhattak volna. Ne felejtsük el, hogy a törökök még a 17. században is nagy számban használtak íjakat, az akkori lőtávok mellett ez még egy reális lehetőség volt. A védelmi rendszer árkaiba benyomuló ellenség ellen improvizált robbanószereket is használhattak, mint később a végvári harcokban, ugyanis a két időszak között nem volt lényeges technikai fejlődés. Az egyszerű eszközök használata az első világháború korai lövészárokharcaiban is előjött, ahol például számszeríjakat is használtak a robbanótestek célba juttatásához.

A török sereg habozásából adódó időnyereség további erők beérkezésére adott volna lehetőséget, valamint az erdélyi vajda elvághatta volna a török utánpótlási útvonalait. Ebben az esetben valószínűleg jelentősebb harc nélkül, pusztítva hazavonultak volna, de akár egy, a nándorfehérvárihoz hasonló mértékű diadalt is arathattunk volna, az erdélyi seregek bekerítő manőverének köszönhetően.

Tudom, hogy szinte minden második szó a volna, de a teória során nem használtam fel olyan elemet, ami jelentős anyagi forrást igényelne. Az akkori közlekedési viszonyokból kiindulva nehéz lett volna az állások megkerülése is, ráadásul a menetoszlop szintén jó lehetőséget teremtett volna egy nagyszabású lovasrohamra, aminek erejét a valóság is bizonyította. Természetesen semmi garancia nincs arra, hogy a törökök elvonulása esetén egy jövő évi támadás során újra bejött volna ez a taktika. Egy esetleges nándorfehérvári méretű diadal esetén egy darabig nem jött volna a török, de akkor meg a Habsburgok szállnak meg minket.

Tehát nem a nemzetközi erőviszonyokat szerettem volna átrendezni, csak arra rávilágítani, hogy megfelelő körültekintéssel bármilyen helyzetben jelentősen javíthatjuk az esélyeinket, és ez minden korban igaz.

Hazafias üdvözlettel:
D. L.

Előzmény: Lipusz Zsolt: Miért nem győzhettünk 1526-ban? A Mohács-komplexusról - mítoszok és moralizálás nélkül