Mostanában túlontúl gyakran hallom a nagyon hangzatos, hazugsággal telített divatos szót, amelyet a magyar politika elöljárói nagy szeretettel használnak: versenygazdaság. Ezzel veregetik vállon egymást, de tulajdonképpen, ami számomra fájóbb, hogy ezzel szédítik a jóhiszemű magyart.

Mert igencsak „csavaratos”, ravasz, alattomos észjárás van ez mögött, hiszen ennek a versenygazdaságnak a becsülethez és tisztességhez az égvilágon semmi köze. Noha minden egyes nap többször is elhangzik, hogy az erős versenygazdaság kizárólag a magyar nép érdekét szolgálja, ennek éppen az ellenkezője igaz.

Mint minden, amit most a nemzeti kormány hasznosnak és felemelőnek hirdet meg, tulajdonképpen a magyar nép ellen szól, számára teljesen haszontalan és őt megnyomorító. Mert a fene nagy versenygazdaság nem egyéb, mint egy gátlástalan, minél rövidebb idő alatt minél nagyobb haszonszerzés vadászata. De ami még ennél is rosszabb, az tulajdonképpen a magyar nép testi-lelki megnyomorítása.

Hiszen a mai magyar politika sötét árnyékai mentén felépített gazdaság egyetlen célja az egymás közötti versengésben a minél rövidebb idő alatti meggazdagodás, minél nagyobb tiszta haszon learatása, minél könnyedébb és nagyobb becsapása, átverése a vevőnek, a szolgáltatást igénylő egyszerű magyar embernek. És oly pofonegyszerű ennek a hazugságnak a valóságát lemérni azért, mert saját bőrünkön tapasztaljuk.

Van pofája azt mondani, hogy van már negyven akárhány éve annak, hogy nem volt még ilyen, hogy ennyire olcsóbb legyen az élelmiszer. Mihez képest? Mert mit tesz tulajdonképpen a versenygazdaság? Év elején úgy megdrágítja az élelmiszert, hogy csak úgy nyekken bele a balga ember, majd aztán „olcsóbbá teszi” címszóval még mindig jóval a valós árát megérő értéken felül árulja pofátlanul a magyar ember számára. Így játszik, pontosabban versenyez a magyar ember lelkével.

Arról nem is beszélve, hogy lassan emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerek tömkelegét eteti meg a magyarral. Mert nem lehet tudni, miből van, honnan származik, hány meg hány egészségtelen összetevőt tartalmaz. Érzi azt az ember minden vásárlás alkalmával, hogy átverik, és hát persze, hogy nem hiszi el, hogy a cukor cukorrépából van, a só meg sóból, és csak gyanakodva tud megvásárolni minden előre gyártott élelmiszerszerűséget, mert fogalma sincs, hogy „nyomokban” mi a tosz lelhető fel benne.

Aztán ott a magyar nép másik jelenlegi szédítőmasinája, a munkahely kérdése. Hiszen gyarapodik a gazdaság, nő a munkahelyek száma, csökken a munkanélküliség. Egy fenét. Jól tudjuk, hogy nagy része közmunka formájában elszámolt mondvacsinált munkahely. És ebben a fene nagy versenygazdaságban az számít versenyszámnak, hogy minél kevesebbet kelljen fizetni annak, aki dolgozik. És a gazdaság összetételéről még nem is beszéltünk. Hiszen miből áll a jelenlegi magyar gazdaság? Hol van a valós termelés, a valós gyárak, az igazi kitermelés, könnyű és nehézipar? Hol van a termékgyártás? Hány nagyméretű versenyképes gyárat tudunk felmutatni az országban? Ehhez képest megköszönték az uniónak, hogy megengedte a cukorgyárak lebontását. Ugyan minek az nekünk? És a versenygazdaság nagy találós kérdése: hogyan lesz a 8 forint/m³ áron vásárolt orosz gázból a lakosság számára 110-120 forint egyetlen köbméter gáz ára, azaz több mint tízszerese? És ez kivétel nélkül minden szolgáltatónál. Merthogy ezt azért nem foghatjuk az oroszokra, ugye? Vagy miért rohanunk katari cseppfolyós gázt vásárolni? Merthogy az alapból drágább lesz az orosz gáznál. Gondoljuk át, hogy akkor azt a magyar szolgáltatók „versenygazdaságos rezsicsökkentés” címszó alatt mennyiért fogják adni!

Szintúgy megköszönik minden áldott nap az Európai Uniónak azt a rengeteg támogatást, amit az utóbbi években Magyarországnak adott. Azt mondják, a gazdasági növekedés 80 százalékát az unió segítette. Igen, azt a semerre tartó növekedést. Ez eleve szégyen ránk nézve. Ha csak így tudunk növekedni. Ha az unió nélkül, saját erőből nem tudunk megtenni semmit, akkor tiszta szívvel lakatot tehetünk gazdaságunkra. És itt van ebben a csavar: minő nagylelkű az unió, támogatást ad, miközben ő a nekünk adott támogatásának tízszeresét hordja ki az országból. Hazánk, népünk nyílt kifosztása zajlik szemünk láttára a versenygazdaság ernyője alatt.

Lassan úgy leszünk, mint a mesében, amikor még nem volt versenygazdaság, az egyszerű ember ki tudta fizetni a havi fogyasztását, élelmiszerét, és nem hogy eladósodott volna, hanem ha ügyesen osztotta, szorozta bevételét, még félre is tudott tenni magának a szalmazsákba. A versenygazdaság most viszont tanítja: magas színvonalú nemzeti versenybe hajszolja bele, és megtanítja őt eladósodni, csendben fejet hajtani a hatalom előtt és versengeni saját megélhetéséért.

Kovács Sándor

2014. Ígéret havában