„A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.”
(Részlet az 1938/XXXIV. törvénycikkből)

A müncheni egyezményhez fűzött harmadik kiegészítő nyilatkozatban (1938. szeptember 29.) a négy nagyhatalom képviselője kijelentette, hogy amennyiben a Csehszlovákiában élő lengyel és magyar kisebbségek kérdését a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, az a négy hatalom kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz. Európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország) is elismerték az etnikai alapú határrendezés jogosságát.

A magyar és a csehszlovák kormányok közötti tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek meg Komáromban. A magyar küldöttség szinte otthon érezhette magát, annak ellenére, hogy jogilag csehszlovák területen folyt az eszmecsere. A tárgyalások magyarul folytak, annak ellenére, hogy mindkét fél megegyezett a francia nyelv használatában. (Valószínűleg a magyar nyelv anyanyelvi szintű elsajátítása serkentette erre a tót atyafiakat.) Csehszlovák belpolitikai események, valamint taktikai időhúzások lassították a megegyezést. Október 13-ig politikai akarat híján semmilyen megállapodás nem született. Mivel egyik ország sem akart fegyveres konfliktust, nemzetközi döntőbíróság határozott az eddigre a csehektől autonómiát kapó Szlovákia és Magyarország vitájában. Nagy-Britannia és Franciaország a felelősség elől kihátrált, és szabad kezet adott Olaszországnak és Németországnak. Így született meg Bécsben az I. bécsi döntés, mely lehetővé tette vérontás nélkül Felvidék egy részének visszatérését. (A későbbi, 1944-es helyzetüket kihasználva az addigi gyáva, elsomfordált országok semmisnek vették a két ország közötti békés megegyezést. Hogy ebben mekkora szerepet játszott londoni emigrációja alatt Benes, nem tudni.)

S végezetül egy személyes megjegyzés: hogyan lehet komolyan venni Franciaországot és Nagy-Britanniát jellemtelen viselkedése alapján? Vagy kövessük példájukat, és nyilvánítsuk ki, hogy mind az 1920-as, mind az 1947-es békediktátumokat semmisnek tekintjük!

Budai Attila