Történt, hogy a mai napon Balázsy Alajos bácsi szomszédunk rosszul lett. 96 éves a jó öreg. A mentők el is vitték a kórházba, ahol megállapítottak egy agyi infarktust.

Elkezdték az infúziót, de csak úgy fejezték be, ha a lánya kifizeti a teljes kezelést. Az infúzók után kirakták a folyosóra azzal, hogy majd úgy öt-hat óra múlva lesz betegszállító, aki hazahozza (pedig volt szabad ágy).

Na erre eldöntöttük, a lánya hazahozza az öreget, mi meg a gurulós székben felhozzuk a másodikra. Így is tettünk! Azt az embert rakták ki étlen-szomjan a folyosóra, aki kétszer sebesült a Don-kanyarban, megélte a kommunisták köpködését Miskolc Tiszai pályaudvarán, ahol hazaárulóként "várták" őket az elvtársak. Túlélte az internálást, becsületesen élt Nemeshetésen. Fizette a járulékokat, egy forintott nem vett el mástól, csak adott. Jó nézni ahogy minden nap kétszer, de van, hogy háromszor a kis járókeretével végigszáguld (ahogy ő mondja) a függőfolyosón, mindig mosolyog, mindig mondja az unokát, aki nemsokára jön (tegnap este jöttek meg Írhonból), mindig megkiabálom:

- Csókolom, Lajos bácsi!

- Szia, Bazsikám, hogy vagy?

Drága lelkem, ő kérdezi, hogy vagyok. 96 évesen. A minap is így történt, megköszöntem érdeklődését, és rákérdeztem, mit gondol erről a Horn Gyula gyerekről, meg hogy évekig állami pénzen kezelték. Rámnézett a jó öreg, elmosolyodott, és rámlegyintett. Vajon mit érez most, ezek után magában ez az ember a hazájával kapcsolatban?

Rács Balázs