14 év… 14 év óta először sikerült eljutnom a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjére, Rimaszombatba. Amióta az alapiskola első osztályában megízleltem a szavalást, azóta ez volt az álmom. Nem az első helyre pályáztam, csak arra, hogy egyszer eljussak odáig. 2013-ban megtörtént.

A Rimaszombatban töltött napjaim alatt viszont rá kellett ébrednem, hogy ez az egész verseny nem alapul máson, mint protekción és korrupción. Már az első este felfigyeltem erre, amikor egyes versenyzők és zsűritagok együtt söröztek a kávézóban. Nem tisztem megítélni, hogy ez helyes, avagy helytelen, csak azt láttam ebben az egészben, amit mindenki látott volna: óriási protekciót.

Az okok halmaza, ami miatt billentyűt ragadtam, nem más, mint a következő két nap felháborító történései. Reggel fél kilenc körül érkeztünk a kultúrházhoz. Naivan gondoltuk, hogy maximum két-három órát fog igénybe venni a versek elszavalása. Tudtuk, hogy a negyedik és ötödik kategória egybe van. Így hát leültünk a kultúrház kávézójában, hogy kivárjuk a sorunkat. Megittuk a reggeli kávénkat, majd a délit is. Délután háromnegyed kettőkor szóltak, hogy elindult az ötödik kategória vers. Már ez mélységesen felháborított, hiszen senki sem szólt arról, hogy nyugodtan aludjunk délig, úgyis csak délután kerülünk sorra. Fáradtak voltunk, nyűgösek, és nagyon izgultunk. Nálunk a zsűri még rendesen bírta a strapát, de a másik társaság, akik az első három kategóriát hallgatták végig, már kevésbé. Egyik mélyen tisztelt zsűritag először csak feltette a lábát az asztalra, majd végül már el is feküdt azon, úgy hallgatta a szavalatokat. Kérdem én: hol itt a tisztelet és az odafigyelés? Megértem, hogy fáradt volt, de mindenki más is…

A következő dolog, amin kissé megütköztem, az a szövegválasztás. Nem egy, nem kettő „szavaló” választott magának kifejezetten obszcén, erotikus, néhol erősen pornográf tartalmú szöveget. Kérem szépen… ez lenne ma a „menő” és a „trendi”? Hol maradnak a gyönyörű irodalmi szövegek? Mióta szavalóversenyre illő a trágár beszéd? Azt hiszem, Tompa Mihály kissé „kiakadna”, ha hallaná, mihez adta önkéntelenül a nevét. Szégyen, hogy ma ez jelenti a művészetet és a szépséget. Tizenéves gyerekek szájából hallani ezt pedig még felháborítóbb. Kérdem én, milyen lehet az a tanár, aki ilyen szöveget ad egy kölyöknek? A szegénységi bizonyítványa tanúskodik arról, hogy pont olyan.

Név szerint meg kell említenem a Selye János Gimnázium jelenlegi diákjai és volt tanulója viselkedését. Meg kell említenem, hogy én is oda jártam, de nekünk nem azt tanították, hogyan szabotáljuk a másik előadását. Személyes véleményem az, hogy a gimnázium Felvidék legjobb középiskolája. Én óriási büszkeséget éreztem, amíg oda jártam. Nagyon elszomorító, hogy pár kisgyerek így lejáratja ezt a nagy múltú, tiszteletre méltó intézményt. Egy volt diák a középső sorban grimaszokat vágott és mutogatott a szavalónak, hogy az mindenképp rontsa el az előadását. A többi gimnáziumi diák pedig végig visítva röhögött jó pár olyan szövegen, amin más embernek a könnye kicsordulna. Mélységesen felháborítónak és gyomorforgatónak éreztem a viselkedésüket. Ők sajnos maximálisan elfelejtették már azt a tényt, hogy tiszteletet kell tanúsítanunk embertársainkkal szemben. Nem egy szavalóval beszéltem, akit ez a visongás zavart meg.

Eltelt az első nap, hullafáradtan bár, de túléltük. Reménykedtem benne, hogy a következő nap majd pozitívan fog telni. Óriási nagyot kellett csalódnom. A szokásos időhúzás megmaradt, hiszen reggel kilenctől még délután ötkor is ott ültek a szavalók és vártak valami csodát, na meg persze az előadások értékelését. A reményem szertefoszlott, amikor elkezdték az értékelésemet. „Nagyon jó előadó de… nem értette a szövege lényegét, monotonon kellett volna mondani, unalmas volt, és újra kell értelmezni.” Már ezt is felháborítónak találtam, hiszen a becses zsűri miért akarja rám erőltetni a szubjektív véleményüket. Mikor fogják már fel végre az emberek, hogy egy vers nem jelentheti mindenkinek ugyanazt? Hisz a szerelmet is mindenki másképp éli meg. Azt hittem, hogy ez a legérdekesebb dolog, amit hallhattam aznap, de sajnos tévednem kellett. A meglepetések sora még nem fejeződött be.

Egy nagyon kedves pajtásomat is értékelték. A zsűritagok között volt egy felvidéki magyar színésznő, aki „átigazolt” a szlovák tévéhez, amiben humorosan csomagolva bár, de nagyon gyakran sértőn alázza meg a felvidéki magyarságot (itt foglalkoztunk a jelenséggel - a szerk.). Egy csodás Reményik Sándor - Eredj, ha tudsz-szavalat után a következő értékelés kapta a lány: „Nem értem, miért kell egy nőnek ilyen férfias verset mondania. Amit pedig még jobban nem értek, miért kell a magyarkodás? Egy nőnek nem kell nagymagyarkodnia…” Ha nem nézek pár dolgot, valószínűleg nagyon kikelek magamból. Nincsenek erre szavaim. Egyszerűen undorító megnyilvánulás volt, ahogy mifelénk mondani szokás, „bicskanyitogató”. Hogyan jön egy, a nemzet szemében áruló „színésznő” ahhoz, hogy így minősítsen valakit? Javasolnám a hölgynek a mihamarabbi tükörbe bámulást és azt, hogy döntse el végre: ő magyar, avagy szlovák. Mert ha magyar, akkor kérem nézzen utána, létezik-e olyan szó, hogy „nagymagyarkodás” és társai, na meg persze válogassa meg a szavait. Ha pedig szlovák, menjen a helyére, és ne rontsa jelenlétével a levegőt a magyarok között.

Mindezek után eléggé keserű szájízzel vonultunk el a díjkiosztó gálaműsorra. Itt már szinte fel sem háborodtam, inkább csak elszomorodtam azon, hogy a gimnazistáink ismét adták magukat, hisz mindenki szépen ki volt öltözve, lehetőleg ingben és csinos ruhában, míg egyesek rövid farmerben és tornacipőben vonultak fel a színpadra átvenni az első helyet.

Összesítve azt hiszem, elég sok tapasztalatot szereztem ez alatt a három nap alatt. Nem, nem bánom, hogy „csak” bronz sávban kaptam helyet, mivel úgy érzem, az én versem méltán nevezhető szépirodalmi műnek és értéke, mondanivalója van. A saját véleményem pedig az, hogy ha ilyen irányba fog terelődni a világ, valószínűleg unokáinknak már fogalmuk sem lesz arról, mit is jelent a versek és prózák szeretete. Én viszont arra fogok törekedni, amire szüleim is tanítottak, hogy védjem meg a magyarságom, becsüljem, és szeressem, majd pedig adjam tovább örökül a fiaimnak és a lányaimnak, hogy örökké megmaradjon.

„Megértés. Hűség. Tisztesség. Becsület. Jóság.”

(Wass Albert)

Cséplő Cintia