Szemét gazemberek, bitóra velük! Börtönbe, aztán ők is éljenek fényen! Igen, jogos a felháborodás, érthető az indulat. Ami már csak akkor lenne szélsőségesebb, ha a cionistákat is idekevernénk.

Fényevés. Magyarország a XXI. században ismerte meg ezt a szót, kizárólag tragédiákkal kapcsolatban. Most egy kisgyerek halt értelmetlen, de nem is csak értelmetlen, hanem inkább elkerülhető halált. A szülők a legelemibbet, a táplálékot is megtagadták gyermeküktől.

És szerintem itt kellene túllépni az indulatok halmozásán. Ha túllépünk, akkor a fenti elszólás a cionisták idekeveréséről már nem is lesz annyira értelmetlen. Senki ne higgye, hogy az elkövetőket akarom védeni. Nem, de az okok érdekelnek. Az ok esetleges megtalálása nem egyenlő a felmentéssel. Az ok megtalálásával esetleg egy hasonló eset könnyebben elkerülhetővé válik. Engem az ok is érdekel, ahogyan a balliberális, „nyitott” oldalt sohasem. Miért is van ennyi – és egyre több – antiszemita és „náci” ebben az országban? Pedig ugye, semmi sincs ok nélkül...

Nagy hiba lenne úgy értelmezni a szektákhoz való „megtérést”, hogy az egy tudatosan választott „rossz” és „gonosz” út. Nem, a legtöbb esetben az egy szerencsétlen, nyomorult, elveszett ember útkeresése. Megtér az általa üdvözítőnek tűnő tanhoz, aztán nincs menekvés. Nem feltétlenül fizikai, hanem lelki értelemben. Bár a fizikai gátlás sem ritka.

Az ilyen furcsa, érthetetlen történéseknél az elkövetőkben sok esetben a saját furcsa logikájuk érvényesül, amelyben – a szemszögükből nézve - nagyon távol állnak attól a céltól, hogy ők a gyermeküknek akarjanak ártani. Sok éves agymosás bizonyos szektákban, interneten fellelhető furcsábbnál is furcsább megváltási tanok és hasonlók érik el ezt az állapotot. Ezt, amikorra már a „hívő” önmagára és környezetére is veszélyessé válik. Lépésről lépésre távol kerül a mindennapok normalitásától, olyan távol, hogy az élettel kapcsolatos elemi válaszok is tévútra kerülnek.

De miért is keresi szektákban, internetes megváltókban, jósokban a kapaszkodót az ember? Mert kapaszkodó nélkül nem tudunk eligazodni az életben, ahhoz túl kicsik vagyunk. Kell egy iránymutatás, egy életen átívelő vonal, amihez képest értelmezni tudjuk az életünket, jó, vagy éppen rossz sorsunkat. Egy maihoz hasonló, nem normális életben még nagyobb szükségünk van ilyen irányvonalra. Amihez kis kilengések után visszatérünk, amit szemünk előtt tartva fogalmat alkothatunk jóról és rosszról.

Elhihetjük a tudományt, higgyük! Nagyszerű eredményei vannak, pár száz év múlva talán a saját agyműködésünk is olyan világos lesz számára, mint telefonunkban a processzor. Még azt is el tudom képzelni, hogy gondolataink csupán illúziók, a fejünkben zajló kémiai és elektromos folyamatok valamifajta leképeződése, „mozija”. Mindegy. Ami viszont biztos, hogy a szerelem vagy a fájdalom kémiájának ismerete abszolút nem nyugtat meg és nem vidít fel akkor, mikor szerelmünk alanya épp lelépni készül, vagy a kalapács feje elvétette a szöget, és az ujjunkon landolt. Ez ugyanis másik szint, nem az atomoké, hanem a pszichénké, amit célszerű a mindennapokban a psziché szintjén értelmezni. Ha nem adunk enni a gyerekünknek, akkor nem azt látjuk, hogy a sejtekben lassul az anyagcsere stb., hanem hogy szegény gyerek ordít és szenved. Francot érdekli olyankor a sejt belseje...

Pár száz éve kezdődött „felvilágosulásunk” okán viszont elkezdtünk kizárólag a tudományban hinni. Ami legalább annyira hibás elgondolás, mint ha a rákban szenvedő rokonunkat kizárólag imával szeretnénk meggyógyítani. A tudomány szépen lassan elkoptatta Istent. Egy önmagát modernnek, haladónak gondoló átlagember inkább elhatárolódik a hittől, hiszen úgy tudja, hogy a jövőbe vezető úthoz kizárólag előre kell nézni, karon fogni a tudományt és lerázni magáról egy avitt Isten képét. Csakhogy valójában nagyon kevés az az ember, aki kézen fogja a tudományt, abban keresheti és esetleg meg is találja az élettel kapcsolatos kérdésekre a válaszokat. Legtöbbünk éli életét, valódi, modern tudományról legfeljebb érintőlegesen hall.

Ha valaki veszi a fáradságot, és ismeretterjesztő könyveket olvasgat, akkor bizony észreveheti, hogy a megismerés határainál óhatatlanul kirajzolódik valamiféle Isten-képzet. Természetesen ennek semmi köze a felhőkön ücsörgő öregúrhoz és bármiféle egyéb megszemélyesített lényhez. Valami olyanhoz van talán köze, ami bennünk van és az ismeretlen határainál érezzük. A csoda érzése, amit akkor tapasztalhatunk, ha kikémlelünk mindennapjaink, addigi közvetlen megtapasztalásaink rutinjából. A megismerésnek ma is megvannak a határai, ahogyan Démokritosz és Newton idejében is megvoltak. Csak ezeket a határokat ma – ha nem keressük – már nehezen vesszük észre. A többség meghajtotta fejét a „mindentudó tudomány” előtt, az alapvető kérdéseket pedig eltemettük önmagunkban. Ha pedig kérdések nincsenek, akkor többé Istenre sem lesz szükség. Gondolnánk...

Csakhogy az ember képtelen normális életet élni a biológiai létezésen túlmutató transzcendens elképzelés nélkül. Nem akarunk csoda nélkül élni, nem akarjuk azt gondolni, hogy sejtautomaták vagyunk. Nem akarjuk azt hinni, hogy holnapra sem lehetünk jobbak, hogy holnapra sem „jöhet el a megváltás”. A biológiai létezésbe és agyunk elektromos működésébe vetett hitünk vajmi kevés támaszt adhat az élet kihívásaihoz. Aki főállásban a tudomány határain járkál, az természetesen ellehet ezzel, ő azonban abban a csodában hisz, hogy a megismeréssel sikerül „Isten gondolatait (egy könyv címe)”, a természet döbbenetes titkait kifürkészni. Tehát ne csodálkozzunk egy Dennett professzor istentagadásán, ő megtalálta a csodát a tudomány határain. Az átlag bizony nem fogja.

C.G. Jung írta, hogy a legtöbb páciense, aki a harmincas éveitől komolyabb pszichés problémával küzdött, megegyezett abban, hogy egyikükben sem volt meg a hit, egy egységes világkép. Mára egyre kevesebb ember találhatja meg ezt. A közmédia iparszerűen rombolja le az Európában közel kétezer éve uralkodó kereszténység eszméjét, valódi értéket pedig nem ad helyette.

Úgy igazságos, ha a képzeletbeli vádlottak padjára a zárt osztályt kiérdemlő szülőkön kívül odatesszük még az RTL Klubot, a TV2-t és a többi, roppant „trendi” csatornát. Azokat, ahol az EZO-TV-ben és hasonló színvonalú műsorokban adnak „megnyugvást” a betelefonáló szerencsétleneknek jó pénzért. Odatehetjük a kereszténységből gúnyt űző „nagyszerű” rádiós műsorvezetőket. Azokat, akik egy tragédia kapcsán aztán majd sajnálkoznak, értetlenkednek – és nem utolsósorban pénzt csinálnak belőle. Csak a valódi okokról hallgatnak: az általuk is aktívan rombolt értékekről és hitről.

Odaülhetnek még a padra a keresztény egyházak vezetői is. Akik a nyájukkal való törődés és kapcsolat helyett azzal vannak elfoglalva, hogy zsidó rabbik előtt hajlongjanak. A zsidó és keresztény elképzelés gyökeresen eltér egymástól, ahogyan az Ószövetség az Újszövetségtől is. Ahogyan Jézus elvei eltérnek a bibliai zsidó főpapokétól. Kibékíthetetlenül. Ha pedig a még megmaradt hívek azt látják, hogy egyházuk elöljáróinak legfőbb megnyilvánulása a zsidók előtti térdepelés, a folyamatos mea culpa, akkor ők is elfordulnak előbb csak az egyháztól, aztán idővel talán a hittől is. Valljuk meg, a keresztény egyházak többsége nem reagált az idők szavára. Megalkuvó lett, fontosabb lett a pénz és a hatalom, mint az elvekért, hívekért való kiállás. Politika lett belőle az ebből eredő minden rosszal. A keresztény egyházak többsége képtelen megújulni, képtelen mai, jó és érthető válaszokat adni.

A szcientológia azért (is) olyan hatékony, mert instant megvilágosodást ígér (ál)tudományos okoskodásba burkolva. A szerencsétlen tag bemegy, és először a problémáira fognak fókuszálni. Legalábbis úgy érzi. Körülveszik a nagy „törődéssel”, mankót adnak neki a mindennapok értelmezéséhez. A roppant nagy baj csak az ezzel, hogy a páciens aztán egyre jobban erre a meglehetősen drága „mankóra” szorul majd a későbbiekben.

Napjainkban létezik ugyan internetes közösségi háló, de a való élet közösségei jórészt felbomlottak. Felbontották őket. A fogyasztás is fokozható azáltal, ha az egyén nem egy közösség része, hanem szélsőségesen individualista. Akkor majd ki kell tenni mindent az ablakba, hogy ki is vagyok én, mit értem el. Telefont, autót, ékszert. Én, én, én... Ezért nem tudunk összefogni hatékonyan egy cél érdekében, s ezért nézhetjük döbbenten a Vidám Vasárnap zárt osztályi közvetítését. Ahol ők megtalálták a közösséget. Többségük nem azért ragaszkodik hozzá, mert eredendően „hülye”, vagy mert Izrael-imádó volt. Azért, mert „törődő” közösséget kapott, egy vezetőt, akiért rajonghat. Alapvetően egy világítótornyot kapott az életéhez. Most abba ne menjünk bele, hogy nagyon rohadt lehet ott a helyzet, ahol Németh Sándor a világítótorony... S abba se, hogy aki oda jár hallgatni az igét, az idővel valóban hülye és Izrael-imádó lesz.

A cionizmus érdeke, hogy szélsőségesen toleránsak legyünk a zsidó hittel. A kereszténység és a zsidó hit között meglévő alapvető ellentmondás miatt ezt csak úgy érheti el, hogy a kereszténységet elfeledteti velünk, vagy olyan mértékben változtatja meg, aminél már a felejtés is jobb. A kérdések azonban velünk maradnak, hiszen emberi létezésünkből fakadnak. Ha nem az errefelé - eddig - tradicionális kereszténység fog válaszolni, akkor majd más. Jobb esetben valamelyik nagy keleti filozófia, rosszabb esetben a szcientológia, Hit gyülekezete, vagy a fényevők szektája.

VJack